5. fejezet

- Hát… mit ne mondjak, ez érdekes egy találkozó volt! – jegyezte meg Roland belépve a házba. Mindketten majd’ megfagytunk, ám míg Roland – férfihoz méltón – hősiesen viselte a hipotermia kezdeti jeleit, én, úgy ahogy bejöttem a kinti, repkedő mínuszokkal tarkított levegőről, szinte rámásztam az előszobában levő radiátorra.
- Istenem! Mindjárt megfagyok! – hagytam figyelmen kívül az előbb elhangzott mondatot, és reszketve adtam hangot a pillanatnyi érzéseimnek.
- Van egy-két bevált módszerem, hogyan melegíthetnélek fel a lehető leggyorsabban! – lépett mögém Roland olyan közel, amennyire csak tudott, és lassan elkezdte letekerni a nyakamról a sálamat.
- Neee! Most… lehet, itthon van valaki! Légy szíves! – próbáltam leállítani őt több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Olyan volt, mintha meg se hallotta volna, amit mondok neki, mert, ahogy az utolsó hang is elhagyta a számat, szembe fordított magával, és megcsókolt.

Nem mondom, hogy nem esett jól a törődése, és az a mérhetetlen szenvedélye, amit irányomba mutatott, de ez a csók már messze nem olyan volt, mint akkor, amikor megismerkedtünk. Vagy akár a pár hónappal ezelőtti…

Akárhányszor hozzám ért, megpuszilt, vagy csak rám mosolygott, azonnal Zoli jelent meg a lelki szemeim előtt, és az érintésében, puszijában mindvégig Zoliét éreztem. Tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, különben én magam fogok bekattanni, viszont hiába forgott az agyam folyamatosan, nem tudtam eldönteni, hogy ezek most komoly érzelmek a részemről, vagy csak pusztán ki szeretnék próbálni valami – ez esetben valaki – újat. Csúnya dolog ilyet mondani, hiszen úgy tűnik, mintha csak egy játékszerről, és nem egy hús-vér, lélekkel és érzésekkel rendelkező emberről volna szó, mégis az erősen kétségek között vergődő énem nem volt képes túlzottan reálisan gondolkodni…

Miközben én gondolkodtam, Roland már majdnem teljesen lefejtette rólam a kabátomat, és a kesztyűimet is lehúzta a kezeimről. Ahogy a ruhadarabok földet értek, Ő átkarolta a derekam, és olyan szorosan húzott magához, hogy a vastag pulcsimon keresztül is éreztem a hiányom által kiváltott, és jó pár hete már nélkülözött szenvedély testére gyakorolt hatását, amik – többek között – aprócska remegésekben nyilvánultak meg.

Nem tudtam tovább ellenkezni, így én is beleadtam minden tőlem telhetőt a csókunkba, majd ahogy szoktam, a nyakára simítottam a kezem. Még levegőt sem tudtam venni, annyira meglepődtem, mikor a következő pillanatban az ölébe kapott, és elindult velem a nappaliba.
- És ha tényleg… itthon van valaki? – kérdeztem tőle halkan, ahogy óvatosan ledőlt velem a kanapéra.
- Hidd el cica… már… észrevettek volna! – válaszolt el-elfúló hangon, miközben ott puszilgatott, ahol éppen ért.

Hihetetlenül bolond voltam, hiszen le kellett volna állítanom őt még az elején, de igazából a helyzet az volt, hogy nekem is hiányzott már a közelsége, az érintése… vagy inkább csak pusztán egy férfi közelsége és érintése! Ám ahelyett, hogy még a kezdeteknél megálljt intettem volna, belementem a játékba és a lehető legtovább húztam a dolgot.

Mikor már mindkettőnknek egy vékony szál cérnán lógott a türelmünk, ismét bevillant az agyamba Zoli, és ezzel egy időben az eszem valamennyire még józan fele feltett nekem egy kérdést: Mi lenne a következménye annak, ha a szeretkezésünk következtében kialakult euforikus állapotomban esetlegesen Roland neve helyett Zoliét mondanám?!
Erre a kérdésre ugyan abban a pillanatban konkrét választ nem tudtam adni magamnak, de már csak a puszta feltételezés is kiborított, és az addigra felfokozódott vágyaim egésze egy másodperc alatt semmivé foszlott.

- Most mi van? – kérdezte Roland a levegőt kapkodva, mikor nem csókoltam vissza.
- Ne haragudj, de nem megy! Most nem…! – tettem a kezeimet az időközben, a pulcsijától és a pólójától is megcsupaszított mellkasára, és egy óvatos nyomással jeleztem neki, hogy szeretném, ha elengedne. Szerencsére nem ellenkezett, így egyszerűen csak lecsúszott mellém a kanapéra, én pedig egy árva szó nélkül felkeltem és megigazítottam magamon a felcsúszott garbómat.
- Egyszerűen nem tudlak megérteni, Linda! Hiába próbálkozom, nem megy! Egyszer bújsz hozzám, és megengedsz mindent, utána meg ellöksz magadtól! Mi van veled???
- Egyszerűen nem akarom, és kész! Mit nem tudsz megérteni ezen?!!! – ripakodtam rá a még mindig a kanapén fekvő barátomra, majd megfordultam, és a konyha felé vettem az irányt.

Alig tettem két lépést, Roland már ott is termett mögöttem, és a kezembe csúsztatta az övét.
- Várj kicsim! Ne haragudj! Nem akartam erőszakos lenni, csak… már lassan beleőrülök, annyira hiányzol! Érted? Nem tudom, mi a baj, mert hiába kérdezem, nem mondasz semmit, de… arra az egyre szépen kérlek cicám, hogy próbáld meg elfelejteni azt, ami veled történt vagy történik, és legyen végre újra olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt! Szeretlek! – húzott közelebb magához, és újra próbált megcsókolni, én azonban elfordítottam a fejem, és szorosan hozzábújva, a mellkasára hajtottam a fejem.

Annyira megértő és kedves velem, még akkor is, amikor már közel egy hónapja utasítom el Őt mindenféle – már saját magam számára is átlátszó – indokokkal… én mégsem tudom neki odaadni magam úgy, ahogy annak idején. Fogalmam sincs, miért, de olykor-olykor már olyan érzéseket is kivált belőlem, hogy legszívesebben kirohannék a szobából, vagy akár a házból is! Halvány lila gőzöm sincs arról, mi történik velem! Soha az életben nem voltam ennyire összezavarodott, és tanácstalan!

*

- Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte Roland, miközben a húst kockázta fel a készülő csirkepaprikáshoz.
Igaz, senki nem nézné ki belőle, de imád főzni… főleg nekem segíteni az előkészületekben. Még mikor csak találkozgattunk, egy randi alkalmával nem étterembe, bárba, vagy moziba mentünk, hanem elhívott magához, és csinált nekem egy isteni gombás, vörösboros húsfélét. Tökéletességgel állíthatom, akkor vett le a lábamról teljesen!
- Min? – kíváncsiskodtam, miközben elsirattam a második vöröshagymát is.
- Meg kellett volna kérdezni annak a vadászpilóta srácnak a nevét, akivel találkoztunk a vásárban! Lehet, hogy összehozhattunk volna vele egy találkozót az öcsédnek! Nem? Szerintem tök jó ajándék lehetett volna neki!

Az amúgy kimondhatatlanul irritáló, és szinte már fájdalmas csípés, amit a 2 fej hagyma, pucolás közben okozott, egy szempillantás alatt simogatássá vált amellett az érzés mellett, amit a hirtelen rám törő aggodalom és félelem okozott a szívemben.
- Oh hát… szerintem teljesen felesleges lett volna ez a találkozó, hiszen Milánék a repnapon rengeteg pilótával találkoznak és beszélgetnek! Szerintem már A-tól Z-ig tudnak mindent, amit tudniuk kell! Az a pilóta már nem nagyon hiszem, hogy tudna nekik bármi újat mondani!
- Lehet, igazad van! Nekem egyébként nagyon szimpatikusnak tűnt a gyerek! Nem is értem, miért utáljátok ennyire őket Mariettával!? Az a beszólásod meg…
- Csak azt ne mondd már, hogy nincs igazam! Te mondjuk nem tudhatod, mert egyszer nem kísértél el minket Kecskemétre, pedig már kétszer is hívtalak! Na, de ebbe most ne menjünk bele… A lényeg az, hogy Te nem láttad őket akkor, amikor például a közönség között sétálnak végig!
- Jó, oké! Elismerem! Vannak bunkók közöttük, mint bárhol máshol, más szakmákban is. De nem hiszem, hogy mindannyiukat egy kalap alá kellene vennetek!
- Szerintem meg nem kellene olyanról véleményt mondanod, akikkel még nem találkoztál! Különben is… ki tudja, hogy igazat mondott-e a pasi? Lehet, hogy csak a legmerészebb álmaiban vadászpilóta!
- Még nekem mondod, hogy nem kellene olyanról véleményt mondanom, akikkel nem találkoztam? Te akkor mégis mit csinálsz, kiscicám?? Olyan embereket hordasz el, ráadásul teljesen általánosítva, mindenféle egoista parasztnak, akikről azt sem tudod, ki fia borja! Vagy talán ismered?? – kérdezte Roland. A hangjából hallottam, hogy megfordult és felém néz.

A szívem eddigi közepes gyorsaságát felváltotta a rohamtempó, és ezzel egy időben éreztem, ahogy az arcomat elönti a vér. Megfordulni azonban még véletlenül sem fordultam, csak tovább vagdostam a hagymát.
- Dehogy ismerem! Viccelsz? – még jó, hogy velem született „rendellenesség” a szemrebbenés nélküli hazudozás. Bár életem során eddig kétszer éltem vele, és akkor is még kicsi voltam…
- Akkor meg miért kell őt ennyire leírni? Vagy bármelyik kollégáját? Ennyi erővel ő is mondhatta volna rád, hogy egy beképzelt liba vagy! És bizony nem mondhattam volna rá semmit…
- Most ezt komolyan mondod??!! Ha leócsárolt volna egy vadidegen, Te nem szóltál volna egy árva szót sem?! – perdültem meg azonnal, és felé néztem, Ő viszont nem fordult meg, hanem tovább kockázta a húst: - Hát… mondhatom, köszönöm! Fantasztikus és megbízható férfi vagy! Gratulálok! – dobtam el a kést, ami hatalmas csattanással ért a csapba, majd felkaptam a konyharuhát, és elkezdtem megtörölni a kezem.
- Igen! Nem szóltam volna semmit, mert pontosan tudom, hogy néha milyen lenéző és igazságtalan tudsz lenni! – fordult meg végre Ő is.
- Áh értem… akkor ez azt jelenti, hogy ha megtámadnak minket az utcán, és le akar szúrni valaki, akkor sem lépnél közbe, mert ezek szerint megérdemlem a „lenézésem” és „igazságtalanságom” miatt? – kérdeztem gúnyosan, miközben a számomra sértő és leíró jelzőket kiemeltem, és a mondandóm nyomatékosítása végett képzeletbeli macskakörmöket mutattam a levegőben.
- Most meg miért forgatod ki a szavaimat?! Egy szóval sem mondtam ilyet!!! – emelte meg a hangját Roland.
- Csak a szavaidból messziről lerí, hogy ezt gondolod! – kaffogtam tovább.
- Talán kicsit többet kellene emberek között lenned, mert annak ellenére, hogy olyan szakmát választottál, ahol szinte folyamatosan tisztában kell lenned azzal, hogy pontosan mit gondolnak a potenciális ügyfeleid, nagyon nem vagy jó emberismerő! Nem beszélve arról, hogy hajlamos vagy mindent félreértelmezni vagy kiforgatni, ha Neked éppen úgy tetszik!
- Ja, szóval most már így állunk? Már introvertált is vagyok??
- Valamilyen szinten igen! Soha sehova nem akarsz jönni… egyetlen egy barátnőd van, akivel valami miatt úgyszintén összevesztél… akárhányszor kérdezem, hogy mi a baj, vagy, hogy segíthetek-e valamiben, eltaszítasz magadtól, vagy eltereled a témát! Szerinted mit gondoljak???
- Tudod mit?! Ne gondolj semmit… - dobtam a kés után az eddig kezemben gyűrögetett konyharuhát is, majd határozott léptekkel indultam el az előszoba felé, ahonnan az emeleti szobámba akartam felrohanni. A lehető legnagyobb ívben akartam kikerülni Rolandot, de pont az ajtó mellett állt, így kénytelen voltam arra menni.
Ám ahogy mellé értem, határozottan, de cseppet sem erőszakosan kapta el a karom. Felnéztem rá:
- Engedj el! – mondtam kihangsúlyozva mindkét szót.
- Nem, mert beszélnünk kell, Linda! El kell mondanod mi ez az egész… hogy miért vagy ennyire ellenszenves már hosszú hónapok óta! A problémákat nem lehet megoldani azzal, hogy bezárkózol a szobádba, és éjt nappallá téve sírsz, vagy a jó Isten tudja, mit csinálsz! Mondd el, mi a baj, hogy segíteni tudjak! Nem akarom, hogy belebetegedj ebbe az egészbe!!!
- Nem akarok veled beszélni, érted??? – sírtam el magam. – Azt mondtam, engedj el! – téptem ki a karom a kezéből.

Felrohantam a szobámba, bezártam az ajtót, és sírva bedőltem az ágyamba. Úgy éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszültek, és ha nem sírom ki magam rendesen, bizony megőrülök!

Fogalmam sincs, mióta lehettem a szobámban, mikor végre elfogytak a könnyeim, és nyugtatgatni kezdtem saját magam. Bár önmagában már az is nyugtalanító volt, hogy Zolira gondoltam azért, hogy megnyugodjak egy kicsit…
Nem tudom, mi üthetett belém, de a következő pillanatban elvettem az ágyam melletti székről a telefonom, és elkezdtem bepötyögni a hirtelen agyamba pattant üzenet szövegét:

„Szia Zoli! Találkoznunk kell! 10-kor várlak a klub előtt! Linda”

Furcsamód, nem bántam meg az sms elküldését követően azt, amit tettem, sőt… valamiféle béke költözött a lelkembe. Hirtelen semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy találkozom Vele!
Ahogy megérkezett az értesítő, hogy megkapta az üzenetem, már fel is pattantam, és lelkesen készülődni kezdtem. Először lezuhanyoztam, majd felvettem egy fekete legginget és az egyik imádott, bordó hosszított pulcsimat. Végül beszárítottam a hajam, és kisminkeltem magam.
Mikor kiléptem a fürdőből, már 21.42-őt mutatott a tv tetején pihenő, fekete digitális órám, így a lehető leggyorsabban összedobáltam a fekete kis táskámba a cuccaimat, és már rohantam is le a lépcsőn.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy lehet, hogy Roland még mindig itt van… és… mit mondok neki, ha megkérdezi, hova megyek??? Márpedig meg fogja kérdezni! A lehető legegyszerűbben és leggyorsabban döntöttem el, hogy improvizálok!

Leszaladva a lépcsőn majdnem fellöktem szegény anyukát.
- Jaj, szia anya! Ne haragudj! – kértem bocsánatot, majd nyomtam egy gyors puszit az arcára. Aztán meg sem várva, hogy esetleg ő is adjon nekem egyet, odasiettem a cipős szekrényhez, és kivettem belőle a magas sarkú, magas szárú fekete csizmámat.
- Semmi baj kicsim! De hova mész ilyen későn? – kérdezte anyu, egy kicsit még mindig sokkolt állapotban, majd odajött hozzám.
- Öhm… az egyetemi csoporttársaim szóltak, hogy nem lenne-e kedvem egy éjféli mozihoz? Én pedig igent mondtam! Ugye nem baj?
- Nem, dehogy baj! Csak… kicsit meglepett, hogy az egyetemi csoporttársaiddal mész! Soha nem voltál még velük sehol, legalábbis úgy emlékszem! Roland vagy Marietta is mennek?
- Nem! Egyikük sem ér rá! Pontosabban Marietta nem ér rá, Roland meg… biztos a haverjaival van! – mondtam, bár csak félig figyeltem anyura, mert éppen a sálamat ügyeskedtem a nyakam köré.
- Aham, biztosan! És mikor jössz haza?
- Nem tudom, anyu! De szerintem valamikor reggel, vagy hajnalban! Attól függ, mennyire érzem majd jól magam! Na, de most rohanok! Szia anyuci, és jó éjszakát! – adtam neki még egy puszit, de megint csak nem vártam meg, hogy viszonozza, mert feltéptem az ajtót, és kiszáguldottam rajta.

Amennyire csak a havas, csúszós úton tudtam, igyekeztem a klub felé, hiszen még csak pár perce ugyan, de késébe voltam. Ahogy rákanyarodtam a főútra, ami egyenesen a klubhoz vitt, már a vérnyomásom a fejem búbját verte, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről. Ahogy közeledtem, akarva-akaratlanul is elmosolyogtam magam, hiszen már csak pár pillanat, és újra Vele lehetek!

A boldogságom egy része azonban abban a pillanatban elillant, ahogy odaértem a klub elé, Ő pedig nem volt sehol! Megálltam, és agyalni kezdtem! Lehet, megsértődött rám, amiért egoista parasztnak neveztem?! Elvileg minden oka meglenne rá! Vagy már alapból nem akar látni?! Vagy egyszerűen csak késik pár percet?! – ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok százai fordultak meg a fejemben nagyjából két perc leforgása alatt.

Körülbelül negyed óra múlva – mikor már a lábujjaimat sem éreztem, annyira megfagytak –, elkezdett gyötörni a gondolat, hogy talán véglegesen kiábrándult belőlem a miatt, amit mondtam rá!
Gondoltam, még várok egy öt percet, de mivel azt sem tudtam, pontosan mennyire az idő, elővettem a telefonom. Ekkor láttam meg, hogy érkezett két üzenetem. Az egyik Rolandtól – valószínű a szokásos „Ne haragudj, hogy annyira goromba és meggondolatlan voltam Veled! Nem úgy gondoltam…” bla bla bla szöveg, a másik viszont Zolitól jött! Természetesen az utóbbit nyitottam meg, bár már előre féltem a benne foglaltaktól…

„Szia Linda! A mai este sajnos nem jó, mert 24 órás készenlétben vagyok. De ha van kedved és időd, kérek engedélyt, hogy bejöhess a reptérre, és itt beszélhetünk! Zoli”

Nem tudtam, hogy ebben az esetben sírjak, vagy inkább nevessek?! Ha indulás előtt legalább egy gyors pillantást vetek a telefonomra, megúszhattam volna egy újabb hipotermia közeli állapotot, és egy örökkévalóságnak tűnő, idegességgel teli fél órát is!
Végül az utóbbi változatnál maradtam, és egy hatalmas mosollyal az arcomon, de a szívem mélyén azért egy kis bánattal, hazasétáltam.

Otthon azt mondtam anyunak, hogy rosszul éreztem magam, és úgy döntöttem, inkább hazajövök, nehogy elrontsam a többiek jókedvét is. Miután sikeresen kimagyaráztam magam, felmentem a szobámba, vettem egy vérpezsdítő, forró fürdőt, majd már normál testhőmérséklettel, immáron érzékelt lábujjakkal, és az új fürdőolajamtól illatozva dőltem be az ágyba, hogy egy újabb fantasztikus álom kellős közepébe csöppenjek, ahol csak Zoli és én vagyunk a főszereplők…

4. fejezet

- Wow! – nézett végig rajtam Zoli, ahogy odaértem.
- Na, ennyire azért nem nézek ki jól! Egyébként pedig szia!
- Szia! – köszönt vissza még mindig zavarodottan, de mosollyal az arcán, és ismerős csillogással a szemében.
- Régóta vársz?
- Nem! Csak pár perce érkeztem. Mehetünk? – kérdezte, majd odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta nekem.
- Várj! Nem azért jöttem, hogy partizzak vagy iszogassak veled! Egyszerűen tisztázni szeretném a helyzetünket!
- Értelek, de talán kulturáltabb egy ital mellett, mint egy klub előtt, az utcán állva! Nem igaz?
- De… - jött pár pillanat múlva a hallhatóan is kissé bizonytalan válaszom.

Ahogy előrébb léptem, és Zoli épphogy egy másodperc erejéig megérintette a derekam, a szívem őrült vágtába kezdett, és abban a pillanatban úgy éreztem, elájulok. Ha az életem múlna rajta, sem tudnám pontosan elmondani senkinek, mit érzek, de… teljesen olyan ez, mintha minden testrészem Zoli érintésére vágyna!
Valószínűleg pontosan azért is ennyire rámenős, mert látja, hogy a makacsnak, kőkeménynek mutatott álca alatt nagyon is akarnám azt, amit kínál nekem! A vágyaim felett azonban – egyelőre még – sikerült győzedelmeskednie a női büszkeségemnek, így hárítottam az érintéseit, és határozottan ragaszkodtam ahhoz, hogy csak a körülmények tisztázása végett jöttem el!

- Csak hogy megbizonyosodhass arról, hogy semmi rosszat nem kívánok elkövetni Veled, neked csak egy narancslevet hoztam! Remélem, szereted… száz százalékos! - tette le elém az egyik kedvenc italomat, majd leült az asztal másik oldalán levő üres székre.
- Köszönöm!
- És… hogy vagy? – kérdezte, majd belekortyolt az italába.
Először meglepődtem, majd elnevettem magam.
- Most komolyan arról akarsz beszélgetni, hogy vagyok?? Zoli! Kérlek!
- Oké! Jobban szeretnéd, ha egyszerűen csak közölném vele, hogy…
- Állj! – vágtam közbe: - Mielőtt még bármit is mondanál, azt hiszem, sejtem, miről lehet szó! Viszont úgy emlékszem, tisztán is világosan közöltem veled, hogy közted és köztem nem lehet semmi! Igaz? – próbáltam határozott és tárgyilagos maradni, bár az, hogy folyamatosan a szemembe nézett, nem adott túl sok segítséget, sőt… inkább egyre jobban elbizonytalanított!
- Igen, mondtad! De úgy érzem, hogy ezek üres szavak! Linda… miért nézel hülyének?! Azt mondtad, szereted a barátodat! Ha jól tudom, ma van az utolsó szabad szombat estéd az egyetem előtt, Te pedig mégis itt ülsz velem egy bárban ahelyett, hogy az állítólagosan szeretett barátoddal lennél! Miért csapod be saját magadat is??!
- Ehhez úgy érzem, abszolút semmi közöd nincsen! Az én életem… ebből kifolyólag pedig én döntöm el, hol és kivel vagyok! De tudod… egy valamiben mégis igazad van! Nem itt kellene lennem, az biztos! – öntött el hirtelen a pulykaméreg. Felpattantam, és egyenesen az ajtót véve célba, kiszáguldottam rajta.

- Állj már meg, légy szíves! Linda!!! – szaladt utánam.
- Nem akartam ennyire drasztikus lenni, de… hagyj békén Zoli! Jobb lesz így mindkettőnknek! – fordultam vissza, és mérgesen ugyan, de normál hangerővel próbáltam tudatosítani benne a mondanivalómat.
- Biztos?! – állt szembe velem, és a tekintete szinte azonnal keresni kezdte az enyémet. Én viszont direkt hol a füle mellett a távolba, hol pedig az földre néztem.
- Egészen biztos! Szeretem Rolandot, és… soha nem tudnám irántad azt érezni, amit iránta! Érted??? – néztem fel a szemeibe, és amint megláttam azt a ragyogó tekintetet, tudatosult benne, hogy elvesztem. Ha most akármit is tesz, biztosan megadom magam…
- Értem! - válaszolta Zoli határozottan, majd odalépett hozzám, és közelebb húzva magához, megcsókolt.

Abban a pillanatban, ahogy az ajkai az enyémhez értek, felpezsdült a vérem, és az egész testem – tetőtől talpig – bizseregni kezdett. Próbáltam ellenkezni, ennek bizonyítékául a kezeimet a mellkasára tettem, ám annyi erőm már nem volt, hogy egy aprócskát is toljak rajta azt jelezve, hogy nem akarom! Hiszen akkor hazudtam volna csak igazán magamnak… valójában még az utolsó hajszálam is kívánta Őt, és ezt a csókot!

Először gyengéden ízlelgette ajkaimat, majd ahogy magával ragadott minket a hév, a nyelveink is bekapcsolódtak egy érzéki táncra! Tudatosan próbáltam volna megszakítani a kettőnk között kialakult intim kapcsolatot, a testem azonban homlokegyenest az ellenkezőjét tette… hiszen ahogy Zoli csókolt, én – pontosabban a tudatalattim irányítása alatt a testem – úgy bújtam egyre jobban és jobban hozzá!

Már jó pár hosszú perce csókolóztunk, amikor valahonnan hirtelen megjelent az agyamban Roland, és ezáltal az is, hogy amit jelen pillanatban teszek, szemétség vele szemben!
Így megérkezett az eddig nélkülözött erőm, és ugyan majd’ megszakadt a szívem, de eltoltam magamtól Zolit.
- Mi a baj, édes? – kérdezte, és próbált újra szemembe nézni, én azonban nem hagytam.
- Ezt nem szabad! A barátom miatt… szeret engem, és… nem akarom, hogy fájjon neki! – vallottam.
- És azért, hogy ne fájjon neki, feláldozod saját magad?!
- Nem… nem tudom! De az biztos, hogy amit mi csinálunk, az nem helyes! És most elmegyek… - fordultam volna ki a karjaiból, ám megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, és nem engedte el. – Engedj el, kérlek! – kértem, szinte már a kétségbeesés határán.
- Soha… érted Linda? Soha nem engedlek el! Nyisd már ki a szemed, és vedd észre, hogy Te sem azt akarod, amivel hárítasz!
- Szépen kérlek… engedj… el! – hangsúlyoztam ki minden egyes szót. Dühös nem voltam – maximum csak magamra –, elveszett azonban annál inkább!
- Jó, rendben! Menj csak! De azt ne felejtsd el, hogy soha nem engedlek el! – engedett az ujjai szorításán. Én azonnal kirántottam az ujjaimat az összefonódásból, és magas sarkú papucshoz mérten, amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam hazafelé.
Határozottan éreztem, ám annál jobban nem foglalkoztam a tekintetével, amit egészen addig rajtam tartott, amíg – szánt szándékkal – el nem tűntem az első utcán. Fogalmam sem volt, melyik utca az, vagy, hogy jön-e utánam, de minél előbb el akartam tűnni a látóteréből, sőt… az életéből!

A hazafelé úton felhívtam Mariettát, és annak ellenére, hogy először nem túlzottan örült a késői zavarásomnak, amint kimondtam azt a nevet, ami már hetek óta a szívemmel játszadozott, azonnal beszédre bíztatott, és hallgatni kezdett.
Persze valószínűleg nem ujjonganak majd a szüleim a horribilis összegű telefonszámla miatt, amit az egy óra hosszáig tartó telefonbeszélgetésünk által kreáltam, a lelkem viszont – már amennyire – megnyugodott, és az éjszaka közepén, vagy talán már hajnal tájékában nagy nehezen eldöntöttem, hogy mi a legjobb és legjárhatóbb út, amit jelen pillanatban követhetek!

***

Az elkövetkezendő két hónap alatt megpróbáltam újra „felmelegíteni” a kapcsolatomat Rolanddal, így akármennyire is nem volt kedvem elmenni egy versenyre, vagy meglátogatni a műhelybe, elmentem, és megpróbáltam mindenre és mindenkire mosolyogni.

Az első két-három hétben nem volt olyan nap, hogy Zoli ne keressen smsben vagy telefonon, én azonban semmire sem reagáltam… pedig sokszor már szinte belefacsarodott a szívem az elutasításba! Hiszen akármennyire is akartam, nem tudtam becsapni saját magam!
Ráadásul nem volt elég, hogy saját magamat őröltem a történtek miatt, még a legjobb barátnőm, Marietta is folyamatosan tartotta nekem az előadást és szentbeszédet, hogy ezzel a makacsságommal és Zoli elutasításával csak a saját – és persze Roland – életét rontom el. Én ugyanis azért fogok szenvedni, mert nem leszek boldog, Roland pedig azért lesz boldogtalan, mert én az leszek! Ezeket a tényeket én azonban semmiképpen sem akartam felfogni… vagyis inkább elfogadni!

- Egyáltalán nem értelek Linda! Miért választod a boldogtalanságot a szerelem helyett?!!! – esett nekem újra Marietta, miközben én a közgáz könyvemet bújtam a legközelebbi zárthelyimre készülve.
- Muszáj már megint erről beszélnünk?! Tanulni próbálok, ha nem vetted volna még észre…!
- Nem! Nem vettem észre!! Mert tudod… a legjobb barátnőm vagy, és bármilyen hihetetlen is, de a legjobbat akarom Neked! – lépett mellém a barátnőm, és becsapta a könyvemet.
Hirtelen éreztem, hogy felment bennem a pumpa, ugyanis utálom az ilyet, de végül gyorsan lenyugtattam magam, és véve egy mély levegőt, felé fordultam, és egyenesen a szemeibe néztem.
- Figyelj, Marietta! Valóban úgy érzem, hogy a legjobb barátnők vagyunk, és pontosan emiatt beszélünk meg mindent, és mondunk el egymásnak olyan részleteket bizonyos dolgokról, amikről alapesetben senkinek sem beszélnénk! Az viszont, hogy kivel, mikor, hol és meddig vagyok együtt, azt hiszem, csak és kizárólag az én dolgom! Úgy érzem, hogy nem szabad, és nem is akarom feladni a Rolanddal együtt töltött 5 évet egy olyan kapcsolatért, ami lehet, hogy nem is működne! Érted?
- Áh, értem… szóval most azt akarod mondani, hogy én ezt nem is érthetem meg igazán, mert nem voltam még együtt senkivel ilyen hosszú ideig???
- Nem! Félreértesz!
- Szerintem meg nagyon is jól értem, Linda! Felesleges magyarázkodnod… - mondta Marietta, és egyszerre láttam a szemében, illetve az arcán a csalódottságot és a szomorúságot.
- Ne már Marietta! Nem így gondoltam!
- Nem! Tökéletesen igazad van! Hogy is adhatnék tanácsot olyanban, amiben nincs is tapasztalatom?! – rázta meg a fejét elkeseredve, majd felállt az ágy széléről, ahol eddig ült, és magához vette a táskáját.
- Most komolyan haragszol rám???
- Nem! Nem haragszom, hiszen bevallottam, hogy igazad van! Csak… kicsit megleptél a véleményeddel! Semmi egyéb…
- Akkor most miért készülsz elmenni? – álltam fel én is, hogy ezzel is maradásra késztessem.
- Mert… mennem kell! Nekem is kéne tanulnom valamit!
- Jó, persze. De este beszélünk?
- Hát, ha nem merülök bele túlságosan a tanulásba, akkor felhívlak!
- Ha túlzottan belemerülnél, akkor majd én hívlak! – mosolyodtam el, gondolva, hogy talán jobb kedvre deríthetem az akaratlanul megbántott barátnőmet, ám ő arra sem méltatott, hogy rám nézzen.
- Oké! Akkor… szia! – fordult meg, és egyszerűen kisétált a szobámból. Még jóformán levegőt sem vettem, de már el is tűnt!
Tudtam, éreztem, hogy megbántottam, pedig Isten lássa lelkemet, nem állt szándékomban! Ám azzal, hogy Marietta így ment el tőlem, hihetetlenül nagy félelem kerített hatalmába… szinte már szó szerint rettegni kezdtem, hogy elveszítem az egyetlen olyan embert az életemben, akiben tökéletesen megbízom, és akire mindenben számíthatok… és a változatosság kedvéért ez is Zoli számlájára volt írható! Mennyivel könnyebb lenne minden, ha soha nem találkozom vele! – mondtam magamban.

Azoknak a tényeknek azonban, hogy ha nem is közvetlenül, de Zoli miatt kellett csalódnia bennem a legjobb barátnőmnek, és hogy az említett százados úr már több mint egy hónapja nem keresett, sikerült arra a biztos elhatározásra juttatnia, hogy közte és köztem se a közeli, se a távoli jövőben nem lesz semmi! Még akkor sem, ha a szívem fog belehasadni… és ha ezzel tulajdonképpen a saját boldogságomnak adok is Stop-táblát!

***

- Szerinted mit kellene venni az öcsémnek? – kérdeztem Rolandot szinte már fogvacogva, miközben szorosan öleltem át a karját, reménykedve, hogy ez talán megment majd a fagyhaláltól. Ugyanis mikor máskorra tervezhettük volna mi is a szokásos karácsonyi ajándékvásárlós körutunkat, mint az idei év talán leghidegebb, december eleji napjára?!
- Őszinte leszek cica… fogalmam sincs! De talán valami vadászgépeset kellene neki venni! Amúgy is imádja a katonai repülőket! A Gripen a kedvence, nem?
- De-de, az! De szerintem nem kellene vadászgépeset venni neki! Épp elég van otthon belőlük! Valami mást… valami hasznosabbat vegyünk! – próbáltam értelmes érvekkel előállni, az igazi oka a magyarázkodásnak azonban inkább az volt, hogy saját magamat győzzem meg arról, hogy ne gondoljak többé se a katonákra, se a repülőgépekre! Főleg ne a pilótákra…
- Rendben kicsim! Ahogy gondolod! – húzott közelebb magához Roland, és a következő pillanatban riadtan pillantott rám: - Te jó ég! Teljesen megfagytál! Gyere ide… - ölelt át azonnal, az arcát pedig odatette az enyémhez. Automatikusan mosolyra húztam a szám, és lehunyt szemekkel élveztem a belőle áramló meleget, és azt, hogy a szám hidegtől való remegése fokozatosan alábbhagyott.

A következő pillanatban azonban, ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Őt, ahogy ott áll az egyik faháznál… azt hittem először, hogy csak álmodom! Vagy ennyire lefagyott volna az agyam, hogy már hallucinál is?!
Zoli volt… ott állt, pontosan velünk szemben! Egy sötét nadrág, fekete kabát, és egy, szintén sötét sál volt a nyakában.
- Figyelj csak szívem! Mit szólnál ahhoz, ha most inkább hazamennénk? Nagyon fázom, és… Milán ajándékát máskor is megvehetjük! Legalább gondolkodunk rajta egy kicsit! Hm? – néztem fel a párom szemeibe olyan áhítattal és kérleléssel, amilyennel csak tudtam.
- Rendben! Menjünk! – bólintott Roland, majd miután adott egy puszit a lefagyott orromra, pontosan abba az irányba indult el, ahol Zoli állt.
- Ne! Inkább arra me… - toltam volna a páromat az ellenkező irányba, ám már késő volt. Zoli ugyanis a semmiből jelent meg mellettünk, és „véletlenül” nekiütközött Rolandnak.

- Jaj, bocs! Ne haragudj! – fordult meg Zoli, mire Roland is azonnal odanézett.
- Semmi gond! Nem történt semmi…
- De tényleg bocs! Túl figyelmetlen voltam, és…
- Tényleg nem történt semmi, haver! Elvégre nem a kocsimat törted össze, csak belém botlottál! Bárkivel megesik… főleg ekkora tömegben!
- Igen, ez igaz! Mostanában sok emberrel megesik… - célzott ezzel a mi esetünkre Zoli, majd mosolyogva rám nézett.
- Mehetünk? – néztem fel Rolandra, és amennyire csak tudtam, még jobban belebújtam az ölelésébe.
- Persze, szívem! – intézte nekem a választ, majd Zolihoz fordult: - Akkor… hello! És máskor azért jobban figyelj! – fogott kezet a párom Zolival.
- Meglesz! Hello… - köszönt el Zoli is.

Épp észrevétlenül kifújtam az eddig magamban tartott levegőt, amikor Zoli hirtelen újra megszólított minket.
- Ne haragudjatok, hogy ilyen kíváncsi vagyok, de… véletlenül nem ismerem a barátnődet valahonnan?
Roland visszafordult, majd magával fordított engem is. A százados úr pedig először Rolandra, majd rám nézett.
- Hát… ezt igazából Tőle kellene megkérdezned! – válaszolta a párom, majd mindketten várták a válaszom.
- Én nem emlékszem Önre! Sajnálom…
- Nem szokott repülőnapra járni véletlenül? Kecskemétre? – kérdezett rá konkrétan.
Átkoztam a Báthory Zoltán nevet, és a hozzá tartozó személyt is, hiszen tudtam, hogy ezt már végképp nem tagadhatom le!
- De igen, szoktam!
- Áh, akkor biztosan ott láttam! Én is sűrűn megfordulok ott!
- Aham! – reagáltam „lelkesen”.
- Te is rajongó vagy? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Roland is.
- Hát, mondhatjuk így is… de egy sima rajongónál talán egy picivel több vagyok! – mosolyodott el Zoli, amit a szemem sarkából láttam csak… és ami még mindig rabul tudott ejteni! Tisztában voltam vele, hogy ennek a beszélgetésnek minél előbb véget kell vetnem, különben csúnya dolgok fognak történni!
- Ezt hogy érted? – boncolgatta tovább Roland a témát.
- Vadászpilóta vagyok!
- Ez komoly?! Tök jó! Bár Linda utálja a vadászrepülést, és valamiféle íratlan szabályt is alkottak a barátnőjével, hogy utálni fogják a vadászpilótákat, de… Linda öccse odáig meg vissza van értetek. Mármint a hivatásotokért! Ő is vadászpilóta akar lenni!
- Valóban? És Linda mit szól ahhoz, hogy a családja egyik tagja vadászpilóta lesz? Így is utálni fogja őket… vagyis minket?? – emelte rám a tekintetét Zoli, és ezzel egy időben elégedett, féloldalas mosolyra húzódott a szája.
- Egyrészt egy 16 éves srácnak még bőven van ideje arra, hogy eldöntse, mi is akar lenni valójában. Másrészt pedig… tudom, hogy az öcsémből soha nem válna olyan egoista paraszt, mint amilyenek általában a hadsereg pilótái!
- Uh Linda! Ez azért erős volt! – szólt rám Roland, ennek ellenére alig bírta visszafojtani a kitörni készülő nevetését.
- Nem, hagyjad csak! Lehet, igaza van! Büszke lehetsz rá, hiszen nem csak szép, hanem okos, és szókimondó is! Igazi főnyeremény! – mosolygott Zoli, bár a szeméből tisztán láttam, hogy ezzel az utolsó megnyilatkozásommal képletesen ugyan, de keresztülszúrtam a szívét egy karddal. Nekem is fáj, de talán így lesz a legjobb! – próbáltam vigasztalni saját magamat is. – Most azonban mennem kell! Örülök, hogy találkoztunk! További jó nézelődést, és Kellemes Ünnepeket! – köszönt el végül Zoli.
- Mi is örülünk, és neked is hasonlóakat kívánunk! Szia! – mondta Roland, majd Zoli is, és mi is sarkon fordultunk.

3. fejezet

- A találkozásunk csak egy szerencsésnek mondható véletlen, vagy netalántán ide szoktál járni? – kérdeztem, miután a táncunk után elfogadva a meghívását, leültünk a pulthoz.
- Hát… igazából… lehet, hogy ennek nem fogsz túlzottan örülni, de volt egy kis segítségem. Vagyis pontosan tudtam, hogy ma este ide jössz!
- Komolyan?? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – De hiszen csak pár órával ezelőtt döntöttük el a barátnőmmel…
- Úgy bizony! Én viszont szinte azonnal kaptam a fülest, ahogy ti rábólintottatok…
- Na ne! Most ez komoly? Ki a kémed??!!
- Az titok! – vigyorodott el, majd bólintással köszönte meg a pultosnak az éppen elénk tett italokat.
- Mondd el!
- De nem mondom el! – mosolygott tovább, én pedig törni kezdtem a fejem, hogy ki árulhatott be. Az összes lehetséges személyt felsoroltam magamban, de igazából senkiről sem tudok, akinek lenne pilóta ismerőse… illetve egy embert kivéve:
- Milán!!! Az öcsém volt, igaz??! – kérdeztem, válaszul azonban csak egy tökéletes mosolyt kaptam. – Végülis klappol a dolog, hiszen valamit sutyorogtatok a pilótafülkében a repnapon! Milyen aljas vagy!! – pattantam fel, bár magam sem tudtam, miért.

Abban a pillanatban bele tudtam volna őrülni a tudatba, hogy kijátszottak! Ráadásul nem más, mint a 16 éves öcsém…
- Most meg mi a baj, Linda? Csak nem az fáj, hogy kijátszottunk?! –kérdezte el-elmosolyogva magát. Te jó ég, ennyire látszik rajtam a legyőzöttség?! – tettem fel magamban a kérdést azonnal, és gyorsan összekapva magam, próbáltam lehiggadni.
- Nem! Egyáltalán nem! Csak… váratlanul ért a dolog! És ha most megbocsátasz… visszamegyek a barátaimhoz! – indultam el anélkül, hogy megvártam volna a reakcióját.
- Várj! – kapta el akarom, és óvatosan az ujjai között tartva azt, kicsit visszább húzott magához.

Ott álltam előtte pár apró centire, és egyenesen a szemeibe néztem. Még a színes fény kavalkádban is láttam, ahogy ragyog a tekintete.
Éreztem, ahogy egyre feljebb és feljebb szökik a vér az arcomba, és ezzel egy időben valami furcsa melegség fokozatosan kezdte elönteni a testem. Nem volt idegen ez a reakció, hiszen tapasztaltam már ilyet korábban is… nagyjából 5 évvel ezelőtt!

Jobban és jobban hatalmasodott el rajtam az a bizonyos érzés, és tudtam, ha nem teszek rögtön valamit, akkor csúnya vége lesz ennek a romantikus pillanatnak. Ám mielőtt még én bármit is cselekedhettem volna, Zoli észbe kapott, és végre kibökte azt, amiért megállított:
- A koktélod! Ne felejtsd itt… - vette fel a pultról, és a kezembe adta.
- Oh, igen…a koktél! Khm… nagyon köszi, de… azt hiszem, mára már eleget ittam. Amúgy is kavarog a fejem a sok alkoholtól, nem kellene még jobban tetézni! De azért még egyszer nagyon köszönöm! – hebegtem-hápogtam, majd – tudatosan kerülve el az esetleges érintését – nem vissza a kezébe, hanem a pultra tettem az italt.
- Láthatlak még? – kérdezte, ám most nem mosolygott. Inkább sóvárgást, és egy kis szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében.
- Nézd Zoli! – hunytam le a szemem, vettem egy mély lélegzetet, és újra a szemeibe nézve, kimondtam azt, amit igazából nem is akadtam: - Nem tudom, mi mindent mondott el Neked az öcsém, de… nekem barátom van! A világért sem akarok benned hamis reményeket kelteni, mert szeretem a párom! Sajnálom… - néztem végül a földre, és abban a pillanatban, hogy a legutolsó hang is elhagyta a szám, mélységesen megbántam mindent, amit mondtam!
- Értem! Akkor ez azt jelenti, hogy barátok sem lehetünk? – követelte ki, hogy újra a szemébe nézzek. Felpillantottam rá, és a következő gondolat egyszerűen csak kicsúszott a számon:
- Mi soha nem lehetnénk csak barátok… - mondtam nagyon halkan, ám láttam rajta, hogy Ő tisztán hallotta a válaszom, és kicsit le is döbbentette az. Én is azon nyomban észbe kaptam, és megilletődve ugyan, de sarkon fordultam, és bevetettem magam az időközben megsokasodott táncoló emberek közé.

Kihasználva, hogy Zolit meglepte a válaszom, villámgyorsan megkerestem Mariettát, és elkapva a kezét, kirángattam őt a női mosdóba. Szerencsétlen azt sem tudta, mi történik körülötte, csak jött velem, és folyamatosan kérdezgetett, hogy „Mi a baj?”, „Mi történt?”.
- Én akkora egy marha vagyok!!! – dőltem a falnak, és guggolásba csúsztam rajta. Majd a két tenyerembe temettem az arcom, és tovább mondogattam magamnak az egyre szebb és cifrább jelzőket.
- Linda! Mondd már el, mi van!!! Mit csináltál???!!! – jött oda hozzám Marietta, és elkapva a kezem, felrántott. Az arckifejezéséből ítélve ő teljesen másfajta dologra gondolt, ezért is volt ennyire drasztikus.
- Zoli! Először elmondtam neki, hogy barátom van, utána pedig… gyakorlatilag bevallottam neki, hogy bejön! Hogy nagyon bejön…!!!
- És most ezzel mi a baj??!
- B*zd meg Marietta! Nem érted???? Már megint csak a sz*rt kavarom magam körül! Ott van egy 5 éves kapcsolatom, erre bevallom Zolinak, hogy tetszik!?? Normális vagyok én??!!
- Szívem… ha ez megnyugtat, Te sohasem voltál normális! Pont olyan vagy, mint én! De ezen most már ne emészd magad! Megmondtad? Megmondtad! Kész! Most már legalább tudja, mihez tartsa magát!
- Szerintem meg pont ezzel a kis vallomás-áradatommal kavartam fel benne mindent! Nem láttad, hogy nézett rám…
- Figyelj csak! Tulajdonképpen lehet, hogy még a végén ez az egész az előnyünkre válik! Most legalább megláthatjuk, hogy komolyan gondolja-e azt, amit gondol! – mosolyodott el a barátnőm, majd látva, hogy én még mindig őrlöm magam, magához ölelt.

Az este további részében folyton a barátainkkal, ismerőseinkkel táncoltunk, illetve szórakoztunk – így még az esélyét sem adtam meg annak, hogy Zoli a közelembe jöhessen! Igaz, sokszor láttam a szemem sarkából, hogy ül a pultnál, és iszogatás közben engem bámul, de szerencsére odajönni hozzám nem jött, és nem is tudott volna…
Végül nem sokkal azelőtt, hogy mi is indultunk volna, láttam, hogy Zoli és a – valószínűleg szintén pilóta – barátai fogják magukat, és elmennek. Így végre fellélegezhettem, és az utolsó fél órában önfeledten partizhattam egy kicsit! Majd nem sokkal 3 óra előtt fogtuk magunkat Mariettával, és hazamentünk!

*

- Sziiia csajszim! – köszöntött szinte már sipítva Marietta, ahogy kinyitottam neki az ajtót.
- Sziiiaaaa! – próbáltam utánozni őt, nem sok sikerrel… majd egymás nyakába borulva üdvözöltük egymást. – Milyen volt a nyaralás?
- Azt hiszem, nem elég pontos megfogalmazás az, hogy fantasztikus! Zadar egyszerűen mesés!
- Örülök, hogy élvezted! De minden apró részletre kíváncsi vagyok ám!
A legjobb barátnőm csak egy csibészes mosollyal válaszolt, majd elkapta a kezem, felvonszolt a szobámba, és egy az egyben rám zúdította az élményeit. Én pedig készségesen, boldogan és odafigyelve hallgattam a horvátországi Zadarban töltött hetének minden apró mozzanatát.

- Na, nem mondod komolyan!!! Lefeküdtél vele? – néztem elkerekedett szemekkel Mariettára.
- Hát… le! Tudom, hogy most utálsz, de ha láttad volna Linda…!!! Nem gondolnál rosszat rólam!
- Dehogy utállak, és így sem gondolok rosszat rólad, csak… nem szoktál ilyet csinálni!
- Igen, tudom! De úgy voltam vele, hogy többet nagy valószínűséggel úgysem találkozunk, és… annyira jól nézett ki!!!!
- És… legalább jó volt? – mosolyodtam el csalafintán.
-Huh, de még milyen jó…! - válaszolta a barátnőm, és láttam rajta, hogy szeretné bővebben is kifejteni a mondandóját, én azonban belé fojtottam a szót.
- Jó, oké! Elég lesz! Ennyiből is megértettem, hogy jó volt! – tiltakoztam feltett kezekkel, majd mindketten elnevettük magunkat.

- És mi a helyzet a hercegeddel? Nem írtál róla semmit az e-mailekben! Jelentkezett már?
- Nem! És már nem is fog! Jobb is ez így…
- Szerintem meg csak időt akart nyerni magának! Vagy neked… hiszen még csak picivel több, mint két hét telt el az ominózus buli óta!
- Áh nem… tuti, hogy nem is akart Ő komolyabban semmit, és ezért nem keres azóta sem! Igazad volt… végül előnyünkre vált a kirohanásom!
- Csak annyit mondok Linda, hogy azért ne igyál előre a medve bőrére! Egyébként öcséd azóta is leadja a drótot neki?
- Nem tudom! Nem hiszem! Elég komolyan kiakadtam rá, és végül meg is fenyegettem!
- Komolyan? Mivel???
- Hogy többet nem nyúlhat a gépemhez! Tudod, hogy az övé rossz… Ja, és anyuval is beszéltem, hogy ne csináltassák meg az övét!
- De kis szemét vagy! – mondta a barátnőm, de a mosoly azért ott várakozott a szája sarkában.
- Ő volt a szemét, amiért így kijátszott! Különben meg… tőled tanultam! – nevettem el magam, mire barátnőm is csatlakozott.

*

Már az öcsém és én is nagy tanévkezdési lázban égtünk, mikor az események igen nagy fordulatot vettek. Ugyanis egyik este éppen befejeztem a vacsorámnak szánt szendvicsem készítését, amikor csörgött a telefonom. Csakis a szerencsének volt köszönhető, hogy meghallottam a kellemes dallamot, hiszen a nappali dohányzóasztalán hagytam a készüléket. Ám mire megtöröltem a kezem, és odaszaladtam, elhallgatott.
Éppen meg akartam nézni a nem fogadott hívások listáját, mikor újra csörögni kezdett – méghozzá egy ismeretlen telefonszámot jelezve ki.
Gondolkodni kezdtem, hogy van-e valaki az ismerőseim közül, akinek esetleg változhatott a száma, de nem ugrott be senki… így egy vállrándítást követően felvettem.
- Igen?
- Szia Linda! – köszönt bele a telefonba az ismeretlen ismerős. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas vödör forró vízzel forráztak volna le! Annyira meglepett, hogy Ő szólalt meg a vonal túlsó oldalán, hogy ha abban a pillanatban nem ültem volna le, biztosan összeestem volna!
A hirtelen jött meglepettségemet azonban ugyanolyan villámgyorsan érkező idegesség váltotta fel, így köhécseltem egyet, majd összeszedve minden erőmet, beleszóltam a telefonba.
- Szia! Kitől tudod a számom? – próbáltam tárgyilagos maradni.
- Találkozhatnánk?
- Én kérdeztem először!
- Hadd ne kelljen megmondanom…
- Ne szórakozz már velem Zoli! Az öcsém volt már megint???
- Nem már megint… még a repülőnapon adta meg a számod! De nem Ő tehet róla! Ne hibáztasd!
- Igazad van! Csak Te tehetsz róla! De mit akarsz tőlem???
- Találkozni veled!
- Miért?
- Mert…
- És ha találkozom veled, leszállsz rólam?
- Ha Te is ezt akarod, akkor igen!
- Én már most ezt akarom… - mondtam, ám az eddigi határozottságom – még a saját véleményem szerint is – megingott.
- Valóban?! – jött a kérdés, ami még jobban labilissá tette az elhatározásom.
- Igen! - válaszoltam, ugyanakkor a szívem olyan hévvel dobogott, hogy majd’ kiszakította a mellkasomat. – De… hogy erről szemmel láthatóan is megbizonyosodhass, találkozzunk 10-kor a klub előtt! Rendben?
- Rendben! Ott leszek!
- Oké! Szia…
- Szia! – köszönt el Ő is, majd kinyomtam a telefont.

Amint ténylegesen is felfogtam, hogy mit tettem, és hogy valójában mire készülök, a dohányzóasztalra dobtam a telefont, és bevackolva magam a kanapé egyik csücskébe, mély önsajnálatba kezdtem. Újra eljutottam arra a szintre, hogy átkoztam a repülőnapot, magamat, sőt… még az öcsémet is. Hiszen ha ő nincs, nem megyünk erre a rendezvényre, és nem botlok Zoliba… pontosabban Ő nem botlik belém!

Az egyre csak mélyülő depresszió-közeli állapotomból újra csak a telefonom csengése ragadott vissza a valóságba. Először azt hittem, Zoli az, és azért hív, hogy közölje, csak viccelt… vagy mit tudom én, miért hívna, csak hogy Ő az! Ám ahogy rápillantottam a kijelzőre, és megláttam Roland nevét, egyrészről megnyugodtam, másrészről viszont elszomorodtam.
- Szia!
- Szia Cica! Valami baj van?? – vette észre azonnal a borús hangulatomat.
- Nem, semmi… csak nincs jó kedvem!
- Oh, az nagyon nem jó! De hátha fel tudom dobni egy kicsit a kedved… pont azért hívtalak, hogy eljönnél-e egy kicsit csavarogni? Kocsikázni, hülyéskedni, szalonnát sütni a haverokkal? Mit szólsz kicsim?
- Nagyon jó lenne, de most valahogy nincs hangulatom hozzá… inkább itthon maradnék, és pihennék!
- Semmi mást nem csinálsz egész nyáron, csak pihensz, szívem! Beteg vagy, vagy mi a baj?
- Roland! Most tényleg nem akarok magyarázkodni! Nincs kedvem menni, és kész! Mit nem lehet ezen megérteni?
- Ezt tökéletesen meg lehet érteni, csak azt nem, hogy akárhova hívlak, sehova nincs kedved jönni! És nem egyszer, se nem kétszer történt ez, hanem az utóbbi időkben már rendszeresen! És magyarázatot természetesen egyszer sem kapok Tőled!
- Miért?? Még milyen, egyéb magyarázatot akarsz kapni arra, hogy nincs kedvem???!!
- Talán azt, hogy mi az oka ennek??? Mikor megismerkedtünk, boldogan jöttél volna velem még a világ legutálatosabb helyére is! Most meg egyszerűen nem tudlak kiszaggatni a szobádból! Mikor átmegyek hozzád, vagy nem vagy otthon, vagy megint tiszta letargiában vagy! Tudod, mikor mentünk el utoljára valahova, együtt??! Vagy egyáltalán… mikor voltunk együtt utoljára???
- Na jó, ezt inkább most hagyjuk abba! Nem fogok veled vitatkozni… főleg nem telefonon keresztül! Nem megyek, és kész! Majd máskor…
- Jó, rendben! Akkor érezd jól magad a négy fal között! Szia… - tette le, meg sem várva, hogy elköszönjek.

Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy Roland nem ezt érdemelné, én azonban valahogy mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy másként viselkedjek vele! Egyszerűen nem voltam képes arra, hogy jópofát vágjak a barátaink előtt, és megjátsszam, hogy ugyanúgy szeretem őt, mint azelőtt! Ez egyszerűen nem megy… és talán már soha többé nem is fog menni!

Azzal, hogy összevesztem Rolanddal, és hogy már csak alig fél óra választott el a Zolival való találkozásomtól, olyan aprócska görcsbe rándult a gyomrom, hogy rá sem bírtam nézni az egyébként igen gusztusosra sikeredett szendvicsemre, nemhogy még meg is egyem azt! Inkább gyorsan beraktam a hűtőbe, aztán az első kezembe kerülő kistáskámba bedobáltam a fontosabb cuccaimat, majd felszaladtam a szobámba, és villámgyorsan előszedtem egy rövid farmerszoknyát, egy szolidan kivágott felsőt, és egy magas sarkú papucsot. Végül már csak a hajam, és a sminkem maradt hátra, ám ahogy ránéztem az órára, csak gyorsan megfésültem az egyébként össze-visszaálló hajkoronámat, és a már mindennapossá vált alapozót, és szemceruzát nélkülözve rontottam ki a házból.

Saját magamat cukkolva ugyan, de az idő folyamatos figyelése végett kezemben a telefonnal igyekeztem végig az utcán. Már messziről láttam, hogy Zoli ott állt a klub előtt… pedig még kellett egy-két perc 10-ig! Lelassítottam a lépteimet, közben tetőtől talpig megigazítottam magamon minden. Végül az aranytartalékként mindig a táskámban heverő kedvenc parfümömből fújtam magamra pár szusszantásnyit, és az utca egy sötétebb szegletében megvártam, amíg pár perccel elmúlik 22 óra!
Ahogy az idő elérte az általam meghatározottat, fogtam magam, és elindultam Zoli felé. A szívem minden megtett méterrel egyre vadabbul vágtatott… teljesen olyan volt, mintha az első randevúmra igyekeznék!

2. fejezet

Azzal, hogy minél jobban arra próbáltam kényszeríteni magam, hogy teljesen kiverjem a fejemből Zolit, természetesen az ellentétét értem el…
Egész álló nap képes voltam visszaidézgetni magamban a repülőnapon történteket, este pedig már annyira „ráálltam” erre a témára – pontosabban személyre –, hogy voltak alkalmak, amikor Vele is álmodtam! Kezdtem magam már szánalmasabbnál is szánalmasabbnak érezni, tenni azonban nem tudtam – és valahogy nem is akartam – ellene semmit.

Egy héttel az ominózus nap után, ugyancsak belekezdtem a végeláthatatlan elmélkedésbe és fantáziálgatásba, amikor megcsörrent a telefonom. Először észre sem vettem, annyira elmerültem a gondolataimban… mikor viszont eljutott a tudatomig a csengés, és az, hogy fel kellene vennem, hirtelen elöntött az idegesség a hívó fél iránt.
- Igen??! – kaptam fel a telefont anélkül, hogy ránéztem volna a kijelzőre.
- Szia Cica! Hogy vagy? Nem kerestél, pedig abban egyeztünk meg, hogy hívni fogsz!
- Jaj, igen! Szia! Ne haragudj, hogy nem hívtalak, de… szóval sok dolgom volt! Meg nagyon fáradt is voltam… pihenésre volt szükségem!
- Dehogy is! Semmi baj cicám! Csak már kezdtem aggódni, hogy valami baj történt Veled!
- Nem! Semmi baj nem történt… - mondtam, önkéntelenül is kihangsúlyozva a ’baj’ szót. Abban a szent másodpercben, ahogy visszaidéztem magamban az imént kiejtett szavakat, és a hangsúlyt, idegesség fogott el újra. Én magam sem értem, mi van velem, így semmiképpen sem szeretném, hogy Roland bármit is megsejtsen! Szeretem Őt – ez a lényeg!
- Ennek örülök! Este lejössz a versenyre?
- Hát… igazából nem terveztem, de.. most, hogy említetted, lehet lenézek! De Te nem fogsz versenyezni, ugye??!!
- Nem-nem! Csak vendég leszek úgymond! Meg ha valami baj vagy hiba történik, esetleg én is be tudok szállni a javításba…
- Akkor jó! Tudod, mennyire utálom ezeket az illegális versenyeket! Nem is értem, mi a francért kell ilyenekkel szórakozni…
- Ezt már egyszer elmagyaráztam Linda! Nem mindenkinek vannak milliói, hogy legális versenyeken részt vehessen!
- Mintha egy ilyen gyorsulási versenyen nem lennének olykor milliós nagyságúan a tétek! Nem beszélve az agyontuningolt autókról…
- Cicám! Kérlek, ne mondj semmiről semmit anélkül, hogy konkrétan tudnád a tényeket! Nagyon jól tudod, hogy én is miért nem egy sima, átlagos szerelőként dolgozom, hanem egy tuning műhelyben! Ebben legalább van pénz, és ha azt veszed, nem is illegális maga a felturbózás! Csak a versenyek… az meg számomra mellékes!
- Még szerencse, hogy nem kattantál be, és csináltál magadnak is egy ilyen kocsit…
- Ami késik, nem múlik! – nevetett a telefonba jóízűen a párom.
- Rolaaaaaaaaand!!!!
- Jó-jó! Csak vicc volt!
- Ajánlom is! – mosolyodtam el halványan.
- Na, akkor Linda cicám! Nekem most le kell lépnem! Este a szokott helyen és időben találkozunk! Már alig várom… szeretlek!
- Én is szeretlek! Szia… - mondtam, majd letettem.

Miután ledobtam az ágyamra a telefont, és pár perc édes semmittevést követően meguntam, hogy csak az ágyban fetrengek, fogtam magam, és odaültem a számítógéphez. Míg töltött be a gép, addig én magamban el is terveztem, hogy mi mindent fogok megnézni a neten… ám ahogy megjelent az asztal, rajta egy Repnap 2010 mappával, elfelejtettem mindent.
Rákattintottam a sárga kis ikonra, majd elejtve egy-két rövid szitkozódást a gép lassúsága miatt, hevesen keresgélni kezdtem a miniatűrök nézetre beállított képek sokasága között. Végül meg is találtam, amit kerestem: Zolit a tesómmal és a barátaival!

Megnyitottam a képet, és szinte már mosolyogva bámultam a helyes arcot! Légből kapottan fantáziálgatni kezdtem vele kapcsolatban… egy pillanat alatt lepergett előttem minden, ami valaha is történhetne kettőnk között!
Alap esetben egyáltalán nem hiszek a Sorsban, most azonban mégis úgy gondoltam, valami köze lehet a dologhoz, hiszen ahogy egyre meredekebbre és meredekebbre vettem a gondolataim folyását, kopogtak az ajtómon.
- Linda! Bejöhetek?? – szólt be az ajtón keresztül a legjobb barátnőm, Marietta.
- Persze, gyere csak! – kiáltottam ki zavartan, majd hirtelen kiléptem a mappából.
- Már itt kopogok vagy fél órája!!!! Na jó, csak 10 másodperce… de akkor is! Mit csináltál? – kérdezte, majd levágta magát az ágyamra.
- Hát… épp nézegettem tesóm képeit a repülőnapról! Ide töltötte fel őket, mert az Ő gépét megint sikeresen elrontotta.
- A repülőnap… hajjajj! Mesélj! Hogy élted túl??!
- Nehezen… - mondtam, bár az igazság az, hogy egyáltalán nem így gondoltam. A jó pár év alatt ez volt az első repnap, amiről még egy héttel később sem tudtam megfeledkezni!
- Gondolom Te unatkoztál, mint a franc, tesódék meg rohangáltak ide-oda. Nem is értem, hogy rajonghat valaki valamiért ennyire!?
- Ha jól emlékszem, Te is nagy rajongó vagy! – mosolyodtam el.
- Figyelj… Ryan Reynolds teljesen más! Ő egy Isten, nem is ember! Érte rajongani… - kezdett volna el újra áradozni, de én – nagyon csúnya dolog tőlem, tudom – közbevágtam, és belé fojtottam a szót.
- Jó, igen, tudom! Párszor hallottam már, hogy mit gondolsz róla, és miért teljesen más Érte rajongani, mint bárki vagy bármi másért!
- Jó-jó! Látom, rossz kedved van! Bal lábbal keltél fel, vagy mi??
- Nem, csak… ne haragudj rám, de most nagyon össze vagyok zavarodva. Úgy érzem, kezdek megőrülni!
- Miért?? – kérdezett vissza teljesen meglepődve Marietta.
- Hát… megígéred, hogy soha, senkinek, semmilyen módon, még elejtés formájában sem említed meg azt, amit most mondani fogok??!!
- Még szép! Basszus Linda… hogy kérdezhetsz tőlem ilyet??? Eddig sem árultam el senkinek semmit azokról, amikről beszélgettünk!
- Igen, persze! De ez most… valahogy más!
- Mesélj!
- Találkoztam valakivel! – jelentettem ki halkan, és félve vártam a barátnőm reakcióját. Ő azonban csak ült, és látszólag nyugodtan figyelt tovább. Én pedig folytattam: - Azóta, hogy összefutottunk, állandóan rajta jár az eszem, és van, hogy vele is álmodok! Ez nem normális… főleg úgy, hogy lassan 5 éve, hogy van barátom!
- Ki az?
- Nem ismered! Kecskeméten ismertem meg egy hete…
- A repnapon?? Ugye nem azt akarod mondani, hogy pilóta??!!
- De igen! Zolinak hívják, és nagyon helyes, aranyos srác. Először nem tudtam, hogy pilóta, csak később szembesültem vele!
- Van róla kép?
- Van! – mondtam, és újra megnyitva az előbbi mappát, megmutattam Mariettának a képet Zoliról és az öcsémről.
- Oh… értem! Most pedig mondj el mindent! Az elejétől a végéig! – mosolyodott el végül a barátnőm, és a következő fél órában egy árva szó vagy megjegyzés nélkül hallgatta végig a találkozásunk körülményeiről szóló beszámolót, és a közben-közben elejtett áradozásomat.

- És most? Mi lesz? Szakítasz Rolanddal? – kérdezte végül Marietta.
- Nem, dehogyis! Hogy szakítanék vele? Az, hogy tetszik Zoli…
- Nagyon tetszik Zoli… - javított ki a barátnőm.
- Jó, szóval… Az, hogy nagyon tetszik Zoli, még nem azt jelenti, hogy bármi is lesz, vagy egyáltalán lehetne köztünk! Eleve nem is cseréltünk mobilszámot, vagy ilyesmi… annyit tud rólam, hogy Linda vagyok, és van egy öcsém! Semmi mást…
- Gondolod??!
- Nem gondolom, tudom! Lehetetlen, hogy bármi mást megtudjon! A másik meg az, hogy egészen biztosan van barátnője! Ha nem felesége…
- Hát… igaz, hogy már biztosan a harmadik X-hez van közelebb, nem a másodikhoz, de ettől függetlenül nem biztos, hogy van kapcsolata. Sőt… abból, amit elmondtál, inkább az ellenkezőjére tippelnék!
- Nehogy már neked kelljen magyaráznom, hogy milyenek a pasik! Ha nincs mellettük a barátnőjük, még egy fával is flörtölnek, ha az nem néz ki rosszul!
- Igen, persze! De… egy kérdés! Ha most valami úton-módon megjelenne nálad, vagy újra találkoznál vele, és úgy alakulna, hogy össze akarna veled jönni, mit mondanál?
- Természetesen azt, hogy nem!
- Mi az, hogy miért??? De hiszen nagyon tetszik, nem??! Megérne egy esélyt!
- Nem érne meg, mert ezért el kellene hagynom Rolandot! És nem fogok feladni egy 5 éves kapcsolatot egy bizonytalanért! Te sem tennéd!
- Hát… nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nem! Igaz, egy hullámhosszon vagyunk a katonai repülést illetően, annyira azonban nem vagyok tájékozatlan, hogy ne tudjam azt, hogy a vadászpilóták egy teljesen más világ! Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, mert vannak… de ők szerintem inkább egy olyan társat akarnak találni maguknak, akikben megbízhatnak, és akik hazavárják őket! Nem pedig futó kalandokat…
- Ha jól emlékszem, annak idején valami ilyesmit mondtál Rolanddal kapcsolatban is!
- Persze, hogy valami ilyesmit mondtam vele kapcsolatban is, mert róla is ezt gondoltam. És lám csak… lassan 5 éve, hogy együtt vagytok! Csodálkozom, hogy még nem jegyzett el!
- Bolond vagy? Hogy mennék hozzá 22 évesen???
- Jól van, na! Csak megemlítettem…

Így, és ehhez hasonlóan cseverésztünk, pletykálkodtunk Mariettával egészen késő délutánig. Végül már olyannyira kibeszélgettük magunkat, hogy ahhoz sem volt kedvünk, hogy megszólaljunk, ezért inkább pattogtattunk egy kis popcornt, és leültünk a tv elé.
Alighogy elkezdtük nézni a Nász-ajánlatot – amiben természetesen ki más lehetne az egyik főszereplő, mint Ryan Reynolds –, megcsörrent Marietta telefonja. Rápillantott a kijelzőre, majd felvette:
- Ajánlom, hogy jó okod legyen arra, hogy pont most hívtál, mert a Ryant nézzük dvd-n!... Lindával! Miért?... – válaszolt a vonal másik oldalán levő kérdésére, majd rám nézett: … Várj! Mindjárt megkérdezem! – vette el a fülétől a telefont. – Mit szólnál egy bulihoz ma este?
- Nagyon jó lenne, de sajnos megígértem Rolandnak, hogy lenézek a gyorsulásira… sorry! – néztem vissza rá bűnbánóan.
- Hívd fel, és mondd meg, hogy nem érzed jól magad, így inkább itthon maradsz!
- És utána??? Rolandot a fél város ismeri! Nem lenne kicsit durva, hogy rosszul érzem magam, de bulizni elmegyek?!
- Hjaj… igazad van! Akkor… hívd el Őt is!
- Tudod, hogy nem jönne diszkóba! Vagy ha jönne is, nem érezné jól magát! Főleg hogy ugyanabban az időben egy gyorsulási versenyen lehetne…
- Akkor… egyszerűen mondd meg neki, hogy nem akarsz menni gyorsulásira, inkább velem jössz partizni! Biztosan megérti, hiszen tudja, hogy utálod ezeket a versenyeket!
- Na, jó! Csak miattad beszélek vele!!!
- Tökéletes! – mosolyodott el, majd újra füléhez kapta a telefont, és tájékoztatta az illetőt, hogy 9-re ott vagyunk a szokott helyen.

Először kicsit mérges volt Marietta, amiért nem nézhette másfél órán keresztül az Adoniszát, de végül sikerült megnyugtatnom Őt azzal, hogy elképzelhető, hogy a klubban Ryanhez hasonló kaliberű pasik is lesznek!
A készülődésünk nem tartott sokáig, ugyanis én felkaptam egy farmert, egy csizmát, és egy felsőt, végül pedig felfogtam a hajam, és rittyentettem gyorsan egy natúr sminket. Ezt követően átmentünk a szomszédos utcába Mariettáékhoz, ahol ő is felvette a ma estére szánt ruhakombinációját, végül sminkelt és hajat csinált. Nagyjából negyed 9 lehetett, mikor elindultunk a klubba.

A megbeszélt időpont előtt 15-20 perccel értünk a DeeJay’s Pubba, a barátok, haverok azonban már rég ott voltak, és biliárdoztak. Rendeltünk egy-egy italt, és leültünk az egyik fekete sarokülőre, hogy onnan mérjük fel a terepet.
Mariettának nem kellett sok, hogy ki is szúrjon magának egy lovagot, akinek testi adottságairól azon nyomban áradozni kezdett. Én pedig mosolyogva, olykor már fel-felnevetve hallgattam barátnőm néha igen pikánsra sikeredett megjegyzéseit.

Miután Marietta abbahagyta a srác leírását, és én is sikeresen befejeztem az ebből adódó nevetőrohamomat, csatlakoztunk a biliárdozó barátainkhoz. Folyamatosan hülyéskedtünk és mint általában, piszkálgattunk egymást a srácokkal, majd mikor Marietta, én és a csapat többi lány tagja megunta az erősebbik nem társaságát, fogtuk magunkat, és bevonultunk a tánctérre, hogy lötyögjünk egy kicsit.

Egy-két számot valóban csak végig lépkedtünk, de aztán felforrósodott a hangulat, hiszen sokkal pörgősebb, temperamentumosabb dalokat kezdett el játszani a dj. Ezzel mi is bedobtuk magunkat rendesen, és mindent beleadtunk a táncunkba, ami csak belefért!
Nagyjából negyed órája, esetleg húsz perce csöröghettünk a parketten, amikor óvatosan tapogatózó ujjakat éreztem meg a csípőmön. Az ujjakat pedig az követte, hogy az illető a lehető legszorosabban hozzám simult hátulról.
Ha van valami, amit nagyon utálok, akkor az az, amikor egy pasi egyszerűen odajön, és letaperol. Ez, úgy érzem, már túlságosan intim dolog lehet, és nagyon is elképzelhető, hogy ezt a fajta intimitást én nem akarom bárki számára megadni… így abban a pillanatban, hogy körbeölelte a csípőm, letoltam magamról a matató kezeit.
Ezzel a jelzésemmel, azt hiszem, elég határozottan a tudtára adtam, hogy nem kérek belőle, és szerencsére meg is értette, ugyanis elvonult a srác.

Tovább táncoltunk, és élveztük egymás társaságát a lányokkal, amikor a dj a mikrofonba egy nagyon aranyos szöveget mondott be. Pontosan nem értettem minden szót, de a lényege az volt, hogy „Egy srác küldené a következő számot egy titokzatos lánynak…”.
Egy pár másodpercig eljátszadoztam a gondolattal, hogy akár én is lehetnék az a lány, de végül gyorsan letettem róla, és táncolni kezdtem a jó kis, első hallásra olyan keleties – talán román – stílusú számra. Az egészből azonban csak a címet jegyeztem meg: ’Secret love’.

Láthatóan Mariettának és nekem is nagyon bejött ez a ritmus, így együtt kezdtünk táncolni, és közben mosolyogtunk, hogy hány pasi fordult szinte azonnal felénk, és kezdte legeltetni a szemeit.
Kiteljesedni azonban nem tudtunk rendesen, hiszen épphogy elkezdődött a szám, a stroboszkóp villogásában kiszúrtam Őt. Marietta háta mögött, velem szemben jött a dj pult felől, és mosolyogva nézett rám – egy pillanatig sem véve le a szemét rólam.
A szívem azonnal kalapálni kezdett, és elöntött az idegesség, illetve a melegség. Bizsergett mindenem az izgalomtól! Mosolyogva néztem át legjobb barátnőm válla felett, egyenesen Zoli szemeibe.
Marietta is észrevette a változást rajtam, és érdeklődve pillantott hátra, hogy vajon kit nézhetek ilyen áhítattal… majd mikor megpillantotta Zolit – és nyilvánvalóan felismerte a pár órával ezelőtt látott kép alapján –, boldog, ám mégis csalafinta mosollyal fordult vissza felém, és egy kacsintást követően eltáncolt mellőlem.

Zoli rendíthetetlenül közeledett, én pedig minden lépésével egyre idegesebb és feszültebb lettem. Úgy éreztem magam, mint egy tini lány, aki élete első randijára készül.
A stresszelés közben azonban mégis maradt időm arra, hogy megfigyeljem, milyen jól néz ki: fekete farmer, fekete ing, és sötétszürke – már majdnem fekete – zakó. Egyszerűen tökéletes volt!
- Szia Linda! – köszönt rám ellenállhatatlan mosollyal az arcán, mikor odaért elém.
- Szia Zoli! – köszöntem vissza, és ugyan én is elejtettem egy mosolyt, de az inkább bizonytalan és zavarodott volt, mintsem ragyogó és csábító.
- Táncolsz velem? – nyújtotta a kezét.
- Hát… a… azt hiszem! – nyögtem ki, majd megfogtam a kezét, és ahogy elkezdett közelebb húzni magához, én akarva-akaratlanul is odaléptem hozzá, és a mellkasához simultam.

1. fejezet

- Kettő darab perced van, hogy ki gyere a fürdőszobából, Milán!
- Mindjárt megyek már, naaa…!
- Esküszöm, rosszabb vagy, mint egy menyasszony! De ha nem indulunk el időben, ti fogtok veszíteni két-három órát! Tudod, hogy engem nem érdekel! – próbáltam lelki hatást gyakorolni az öcsémre, kisebb-nagyobb sikerrel.
- 10-kor van a megnyitó, addig nem repül senki… szóval szívás! – mondta röhögve, majd kinyitotta az ajtót. – De azért jó próbálkozás volt! – vigyorgott rám, majd elviharzott.
- Istenem… miért is csinálom én ezt?! – kérdeztem a plafonra pillantva, majd felsóhajtottam, és bementem a fürdőszobába.

Miután az öcsémmel, a két legjobb barátjával, Krisztiánnal és Viktorral kimentünk a buszmegállóba, és felszálltunk a kecskeméti Nemzetközi Repülőnap és Haditechnikai Bemutatóra induló külön buszra, teljesen magamba fordultam. Persze nem azért, mert a háromtagú fiúcsapat nem vont volna be a beszélgetésükbe, hanem egyszerűen azért, mert most fogtam fel csak igazán, hogy újra eljött az a nap, amit kétévente újra és újra végig kell szenvednem. Utálom a repülőket, nem rajongok túlzottan a katonaságért sem, és úgy gondolom, hogy ez egy lánynál teljesen természetes dolog! Persze az sem baj, ha valaki nő létére katona lesz, de… szerintem az már kicsit mondhatni "természetellenes"!
Ha tehetném, még a rendezvény közelébe sem mennék, de én vagyok az egyetlen elérhető személy, aki felelősségteljes felnőttként felügyelni tud a 16 éves srácokra! Csak ezért vállaltam, hogy eljövök!

Amíg én teljes magányomba burkolózva ültem a buszon az öcsém mellett, addig ő a mögöttünk helyet foglaló két barátjával együtt már szinte percre pontosan megtervezte a napjukat. Sorban haladnak majd a hangároknál, közben-közben beülnek a Gripen-tesztbe, a szimulátorokhoz, illetve – ha lesz – egészségügyi vizsgálatokhoz… hiszen nem meglepő, hogy mindhármuk vadászpilóta akar lenni!
Én csak hallgattam a diskurzust és tervezgetést, a végén pedig már a lelki szemeim előtt láttam, hogy mennyire, de mennyire fáradt leszek estére.

Ahogy a busz lefékezett a főbejárat előtt, mindenki felpattant a buszon, és amilyen gyorsan csak lehetett, leszállt, és célba vette a bejáratot. Sokaknak már természetesen nem kellett jegyet venni az elővételek miatt, így nekik külön sorba kellett beállniuk – ahol megkapták a karszalagot, és már be is léphettek a repülőtér területére. Nem meglepő, hogy már nekünk is megvolt a jegyünk vagy két hónapja!

A karszalag felragasztása után ahhoz, hogy elérjük a tényleges rendezvény-területet, egy keveset még sétálnunk kellett. Úgy éreztem magam, mintha azon a bizonyos halálsoron mennék végig… kétoldalt ugyanis 5-10 méteres távolsággal katonák felügyelték a vonuló „csordát”. Az unalom, és az elkeseredettség ekkor újra visszatért belém, és úgy éreztem, kezd elhatalmasodni rajtam… az évek során azonban megtanultam visszafogni magam! Számomra ez az egyik pozitív hatása a repülőnapnak – megtanultam ugyanis türelmesnek lenni!

Az öcsémék nem sokat teketóriáztak azzal, hogy például egyszerűen csak megvárjanak… ahogy megpillantották az első hangárt, már fel is gyorsították a lépteiket. Igaz, hogy engem a legkevésbé sem érdekeltek a repülők, és hozzá tartozó látványeszközök, mégis megmosolyogtatott, hogy Milán, Krisztián és Viktor mennyire odáig meg vissza vannak értük! Sokszor veszekedtem, és mai napig veszekszek az öcsémmel, mégis nagyon örülök annak, hogy van valami, ami ennyire boldoggá teszi! Annak azonban már kevésbé, hogy ő is ezt a hivatást szeretné választani…

- Linda! Nézd… - kiáltott nekem hátra, és mosolyogva mutatott fel az első hangárban kiállított, cseh felségjelű Jas-39 Gripenre.
- Aham! Szép! - reagáltam tűrhetően a lelkesedésére, majd elmosolyodtam.
- Egyszer mi is ilyennel repülünk majd, ugye? – fordult a barátaihoz.
- Még szép! Jó hogy! – jöttek a válaszok.

Az ünnepélyes megnyitóig végignéztük a hangárokat, végül pontosan a toronnyal egyvonalban leültünk egy hatalmas plédre – várva a légi bemutatókra!
Nem sokkal 10 óra után meg is érkezett a három helikopter a zászlóval, majd sorban érkeztek a magyar légierő legnagyobb büszkeségei is: a teherszállítók, a MiGek, és végül a Gripenek. Milán és Viktor a fényképezőgépeiket kattogtatták megállás nélkül, Krisztián pedig minden egyes pillanatot kamerával rögzített.

A másik pozitív hatása a rendezvénynek számomra az, hogy amikor jó idő van, hatalmasat tudok napozni… amire egyébként nem sok időm van! A barátaim, illetve a párom, Roland is azzal szokott heccelni, hogy „Milyen jó színed van! Csak nem repnapon voltál?”.
Így amíg a srácok archiváltak minden egyes pillanatot, én levettem a topom, és fürdőruha-felsőben, de mini farmernadrágban ugyan, napozni kezdtem. Mikor már úgy éreztem, hogy nagyon perzselik a bőrömet a nap sugarai, bekentem magam naptejjel. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy teljesen úgy éreztem magam, mintha nem is egy repülőtér kellős közepén, hanem egy tengerparton lennék!

- Linda! Hahó! Lindaaa!!! – ébresztgetett az öcsém.
- Hm? Mi…? – néztem fel.
- Bocs, hogy felkeltettelek, de el akarunk menni kaját venni. Adsz pénzt?
- Persze! – ültem fel, majd odahúzva magamhoz a táskám, kivettem belőle a pénzt.
- Neked kell valami?
- Egy barackos Nestea. Köszi! És vigyázzatok magatokra!
- Oké-oké! Mindjárt jövünk! – mondták, majd el is tűntek. Én pedig először végigkövettem a szememmel, hogy melyik büféhez mennek, majd visszadőltem a plédre.

A fejünk felett szinte folyamatosan zúgott valamilyen légi jármű… legyen az egy sportrepülőgép, egy helikopter, vagy egy hatalmas Malév utasszállító. Én azonban próbáltam nem odafigyelni, és inkább átadni magam a nyugalomnak, pihenésnek. Utolsó évem kezdődik majd az egyetemen, így szeptember közepétől nem hiszem, hogy bármire is túl sok időm jut majd. Kiélvezem a szabadnapjaimat, amíg tudom!

Lehunyt szemekkel feküdtem a pléden, és épp próbáltam újra átadni magamat a teljes nyugalomnak, amikor a közelből egy nagyobb csapat tagjainak hangos beszélgetésére és szó szerinti röhögésére lettem figyelmes. Azt nem figyeltem, hogy miről beszélgetnek, és igazából nem is érdekelt, csak azon lepődtem meg, hogy ekkora hangzavarban is ekkora zajt tudnak csapni!

Épphogy újra kezdtem volna kizárni a hangokat a fejemből, amikor egy hatalmas, tompa fájdalmat éreztem meg az oldalamon, majd egy nehéz test zuhant rám!
- Áááúúú… - kiáltottam fel a fájdalom hatására, hiszen a test, ami rám zuhant, éppen a gyomorszájamat érte. Összehúztam magam, majd reflexszerűen lelöktem magamról az illetőt!
Először az ugrott az agyamba, hogy biztosan az öcsémék szórakoznak, de egy pár másodpercig tartó hatásszünetet követően már csak a vulkáni lávaként kitörő, öblös röhögéseket hallottam… amik persze nem 16 éves fiúktól származtak!

- Úr Isten! Ne haragudj, kérlek! Nagyon fáj?! – ugrott le rólam az ismeretlen férfi, és óvatosan hozzáérve a hasamhoz, várta a válaszom. A szememnek viszonylag sokáig tartott, hogy újra látást biztosítson, hiszen a nap folyamatosan sütötte a lehunyt szemhéjamat, ám mikor végre szembenéztem a rémülettől csillogó, várakozó tekintettel, teljesen meglepődtem.
- Túlélem! De máskor lehetőleg a lábad elé nézz! Rendben? – válaszoltam nem túl illedelmesen, de úgy gondoltam, tökéletesen megvan az okom arra, hogy haragudjak, hiszen épp az előbb esett át rajtam. Végül letoltam a kezét a hasamról…
- Tényleg nagyon sajnálom, de épp meséltem valamit a fiúknak, és nem vettelek észre! Pedig nagyon is feltűnő jelenség vagy…
- Áh… azt hiszem, ezt most bóknak veszem!
- Annak is szántam! Egyébként Zoli vagyok… - nyújtott kezet.
- Szia Zoli! – fogtam meg a kezét, és ráztam rajta egyet. Majd visszahúztam a karom, és sugározni próbáltam a nézésemmel, hogy jobb lenne, ha menne – a barátaival együtt, akik már teljesen csendben álltak felettünk, és figyeltek!
- Nem árulod el a neved? – kérdezett vissza mosolyogva.
- Úgy is kezdted!
- Értem! – bólintott még mindig halványan mosolyogva, majd felvette a földre esett napszemüvegét, és feltette a szemére. – Annak ellenére viszont, hogy így sikerült… örülök, hogy találkoztunk! És még egyszer bocsánat!
- Nem történt semmi! A tanácsomat viszont a Te érdekedben fogadd meg!
- Úgy lesz, ígérem! – mosolygott rám újra elképesztő aranyosan, majd odafordult a barátaihoz, és intett nekik, hogy menjenek. – Akkor… szia!
- Szia! – köszöntem el tőle én is, majd úgy téve, mint akit egyáltalán nem érdekel, visszafeküdtem a plédre.

Az igazság azonban az volt, hogy nagyon is foglalkoztatni kezdett Zoli! Azok a hihetetlenül szép kék szemek, és szőkésbarna haj még mindig ott lebegett a lelki szemeim előtt, illetve a hasam is még bizsergett ott, ahol megérintette! Újra felidéztem az előző pár pillanatot, és azzal egy időben egyik felem folyamatosan azt üvöltötte, hogy mekkora hülye voltam, hogy nem mutatkoztam be neki… a másik felem viszont helyeselt, és megdicsért, hiszen nekem ott van Roland!

Pár perccel később azonban visszaértek öcsémék a hamburgerekkel, gyrosokkal, és a teámmal, így akarva-akaratlanul is, de túlléptem a történteken. Sőt… még hálát is adtam az égnek, hogy nem volt a közelben Milán, és nem látott semmit, hiszen ellenkező esetben biztosan hosszú hónapokig röhögött volna rajtam!

Miután megebédeltek a srácok, és én is meguntam a napozgatást, és fetrengést, összepakoltuk a cuccokat, és elindultunk a Milánék szerint a repülőnap második legélvezetesebbjének tekintendő része felé: a statikai bemutatóra kiállított gépekhez.
A statikus sornak igazából az a lényege, hogy minden meghívott ország kiállít egy – vagy akár több – repülőgéptípust, és az adott légierő egy-egy pilótája kiáll a gépek mellé, és az érdeklődők, a géptípussal kapcsolatban felmerülő kérdéseire készségesen válaszolnak.

Milán, Krisztián és Viktor imádták ezt a részét a rendezvénynek, hiszen itt kamatoztathatták a nyelvtudásukat, és közös képeket csinálhattak a pilótákkal… illetve egy-egy rendesebb katona még a kiállított repülő mellé is beengedte őket egy közös kép, vagy egy, a gépbe való bekukkantás erejéig.
Az én feladatom pedig általában az volt, hogy fotózzak, illetve ha valamit esetlegesen nem értettek meg Milánék a pilóta válaszából, kisegítsem őket. Bár ez a része a dolognak sokszor nekem is nehézséget okozott, hiszen nem vagyok otthon a katonai szaknyelvben…

Már csak pár gép volt a soron, amihez még nem volt szerencsénk, amikor teljes, őszinte ledöbbenésemre szembe találtam magam egy ismeretlen ismerőssel, Zolival! Pontosabban nem teljesen szembe, hiszen amíg én szinte tátott szájjal bizonyosodtam meg arról, hogy mekkora vak idióta voltam, addig Ő a jelen pillanatban Magyarország légvédelmét ellátó, svéd gyártmányú – és immár magyar felségjelű – Gripen mellett, ráadásul a szalagkorláton belül állt, és nagyban beszélgetett az érdeklődőkkel.
Persze mire észbe kaptam, már az öcsém és két barátja is a harcigép előtt állt, és száz százalékos összpontosítással figyelte Zoli minden egyes szavát!

Én csak a távolból figyeltem a történéseket, és próbáltam a tömegben úgy helyezkedni, hogy még véletlenül se láthassanak meg! Ezzel egy időben pedig imádkoztam azért, hogy Milánnak még csak annak a gondolatnak piciny árnyéka se merüljön fel az agyában, hogy közös képet készítsen a pilótával! A fohászom azonban nem nyert meghallgatást…

- Linda! Lindaaa!!! Gyere már ide, léci! – kiabált hátra az öcsém. Nyeltem egy nagyot, majd úgy téve, mintha valami nagyon lefoglalt volna az előbb, odasétáltam.
A szemem sarkából láttam, hogy Zoli mosolyogva konstatálja, hogy ki vagyok… mire én érezhetően – de a melegtől szerencsére nem láthatóan – elpirultam!
- Igen?
- Báthory százados megengedte, hogy készítsünk vele egy közös képet a gép orra alatt. Lefényképezel? – nyomta oda nekem a gépet Milán anélkül, hogy megvárta volna a válaszom.
- Hogyne… - mondtam. A napszemüvegem mögül rápillantottam Zolira, aki még mindig engem nézett. – De akkor menjetek, mert lassan folytatódnak a légi bemutatók!

Miután megcsináltam a képeket, ahelyett, hogy a fiúk visszajöttek volna hozzám, azt vettem észre, hogy Zoli lenyitja a vadászgép létráját, és segít egyesével felmászni először Viktornak, majd Milánnak, végül Krisztiánnak a fülkébe. Furcsálltam a dolgot, hiszen a srácok semmiért nem hagynák ki a repüléseket… ám azzal is tisztában voltam, hogy a kedvenc gépükbe való beülés mindenekelőtt elsőbbséget élvez! Az azonban már végképp a gyanakvás mély szakadékának szélére taszított, amikor Milán sorra kerülésénél Zoli is felmászott a gép pilótafülkéje mellé, és nagyban magyarázni kezdett neki valamit. Látni azonban semmit nem láttam, így az okát ugyan nem tudva, de kicsit ideges lettem!

Végül, miután Krisztián is lemászott a pilótafülkéből, és megvárták, hogy a százados visszazárja a gépet, elköszöntek tőle, és odasétáltak hozzám.
Már indultunk tovább a soron következő géphez, amikor Zoli utánam szólt:
- Szia Linda!
Visszafordultam, és mosolyogva bólintottam neki. Ő visszamosolygott rám, és a napszemüveggel eltakart szemeit egy másodpercre sem vette le rólam. A tekintetét még akkor is éreztem magamon, amikor átértünk a következő géphez… ám amikor pár perc múlva, lopva pillantottam vissza a sétálgató emberek között, láttam, hogy már újra lefoglalják őt az érkező érdeklődők, kérdezősködők.

A nap hátralevő része már sablonossá vált módon, a fiúk számára fényképezéssel, kamerázással és ámulással-bámulással telt, számomra pedig unatkozással és a fűre terített pléden való fekvéssel. Az egyetlen, lényegesnek mondható változás azonban abban mutatkozott meg, hogy már nem a semmin agyaltam, hanem azon a bizonyos magyar Gripen pilótán, Báthory Zoltán századoson, aki a délután folyamán olyan fantasztikus, dinamikus bemutatót repült, hogy azt még én is ámuldozva néztem végig.

Este fél 8-kor, a kapuzárást követően érdekes érzésekkel szálltam fel a buszra. Igazából nem gondolkodtam semmi konkrétumon Zolival kapcsolatban, mégis ott kavargott a fejemben. Az, ahogyan belém botlott, és rám esett… ahogyan rám nézett, és rám mosolygott… és ahogy az alatt az idő alatt figyelt, amíg az öcsémékkel foglalkozott. Egyszerűen hiába is próbálkoztam vele, nem tudtam kizárni a gondolataimból… pedig tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a repülőnapot követően többé úgysem fogjuk látni egymást!

Rég várt első fejezet!

Kedves érdeklődők, illetve leendő rendszeres olvasóim! :)

Képzeljétek el... annak hatására, hogy túl vagyok a ZH-imon, és végre van egy kis szabadidőm, úgy döntöttem, hogy - természetesen a 'Szerelem a média forgatagában' új fejezete mellett - megírom nektek a 'Célkeresztben: hivatás vagy szerelem' első részét is! :)

Nagyon-nagyon, és még annál is jobban kíváncsi leszek a véleményetekre, úgyhogy még az is írjon majd hozzászólást, aki eddig soha sehova nem írt! ;) Előreláthatóan vasárnap hozom az új - illetve első - fejezetet!

Aki ismeri az első történetemet, az tudja, hogy milyen hosszúak a részek! Nos... körülbelül olyan terjedelműre lehet majd számítani itt is!
A fanfictionnel ellentétben azonban ezt a történetet max. 40 fejezetesre tervezem! Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nem lehet majd egy-két résszel hosszabb... ez majd az idő folyamán kiderül! :)

Na de nem is húzom tovább az időt! Inkább megyek, kipihenem magam... holnap pedig belekezdek az írásba! ;)

Mindenkinek jó éjszakát & szép álmokat kívánok!
Üdv,
Sabyna

Ismertető

Most pedig lássunk egy kis ízelítőt, hogy egész pontosan miről is fog szólni a történet:

Melinda egy teljesen átlagos, 22 éves lány, akit a katonai repülés egy kicsit sem érdekel jobban, mint például egy újszülöttet.
Ám ennek ellenére mégis állandó résztvevője a Kecskeméten megrendezésre kerülő Nemzetközi Repülőnap és Haditechnikai Bemutatóknak – a 16 éves öccse és barátai kísérőjeként!

De hogy miért is változik meg a ’repnapról’ kialakult nézete egy perc tört része alatt? Linda a mérleg egyik nyelve… nézzük, ki van a másik oldalon!

Sokan úgy tartják, hogy a vadászpilóták a „civil közönség” számára – mind fizikailag, mind érzelmileg – megközelíthetetlenek, sőt mi több… elérhetetlenek!
Hát… az tény, hogy a katonaság pilótái egy sokkal zártabb, elszigeteltebb csoportot alkotnak. Ugyanakkor viszont ebben a történetben – csak hogy stílusos maradjak – „rés keletkezik a pajzson”, és ettől ez az előítélet már nem is lesz olyan reális elgondolás!

Zoli egyike a Magyar Légierő legjobb vadászpilótáinak – amit mi sem bizonyíthat jobban, mint hogy ő az egyik bemutató-pilóta a kecskeméti Repülőnapon.

Ebből már azért sejteni lehet, hogy Lindának és Zolinak lesz valami köze egymáshoz… de hogy egészen pontosan micsoda? Mégis hogyan fonódik össze lépésről lépésre, hullámhegyeken, és –völgyeken keresztül két, látszólag teljesen különböző ember jövője? Miként pottyan – szó szerint – az egyikük a másik életébe?

Ígérem, a történet folyamán mindent elárulok… ;)

Bemutatkozás

Sziasztok kedves leendő olvasóim! :)

Páran biztosan felismertek majd az előző történetem, a 'Szerelem a média forgatagában' jóvoltából.

Az előző sztorim egy létező színész általam kreált életét mutatta be, ezen a blogon írandó azonban teljes mértékben egy kitaláció... vagyis a szereplők és a történet alakulása is a saját kis agyam szüleményei! Mégis valahogy sokkal "hétköznapibb" szaga lesz... ha lehet ilyet mondani! :)

Remélem (ez is) elnyeri majd a tetszéseteket!

Üdv mindenkinek,
Sabyna