3. fejezet

- A találkozásunk csak egy szerencsésnek mondható véletlen, vagy netalántán ide szoktál járni? – kérdeztem, miután a táncunk után elfogadva a meghívását, leültünk a pulthoz.
- Hát… igazából… lehet, hogy ennek nem fogsz túlzottan örülni, de volt egy kis segítségem. Vagyis pontosan tudtam, hogy ma este ide jössz!
- Komolyan?? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – De hiszen csak pár órával ezelőtt döntöttük el a barátnőmmel…
- Úgy bizony! Én viszont szinte azonnal kaptam a fülest, ahogy ti rábólintottatok…
- Na ne! Most ez komoly? Ki a kémed??!!
- Az titok! – vigyorodott el, majd bólintással köszönte meg a pultosnak az éppen elénk tett italokat.
- Mondd el!
- De nem mondom el! – mosolygott tovább, én pedig törni kezdtem a fejem, hogy ki árulhatott be. Az összes lehetséges személyt felsoroltam magamban, de igazából senkiről sem tudok, akinek lenne pilóta ismerőse… illetve egy embert kivéve:
- Milán!!! Az öcsém volt, igaz??! – kérdeztem, válaszul azonban csak egy tökéletes mosolyt kaptam. – Végülis klappol a dolog, hiszen valamit sutyorogtatok a pilótafülkében a repnapon! Milyen aljas vagy!! – pattantam fel, bár magam sem tudtam, miért.

Abban a pillanatban bele tudtam volna őrülni a tudatba, hogy kijátszottak! Ráadásul nem más, mint a 16 éves öcsém…
- Most meg mi a baj, Linda? Csak nem az fáj, hogy kijátszottunk?! –kérdezte el-elmosolyogva magát. Te jó ég, ennyire látszik rajtam a legyőzöttség?! – tettem fel magamban a kérdést azonnal, és gyorsan összekapva magam, próbáltam lehiggadni.
- Nem! Egyáltalán nem! Csak… váratlanul ért a dolog! És ha most megbocsátasz… visszamegyek a barátaimhoz! – indultam el anélkül, hogy megvártam volna a reakcióját.
- Várj! – kapta el akarom, és óvatosan az ujjai között tartva azt, kicsit visszább húzott magához.

Ott álltam előtte pár apró centire, és egyenesen a szemeibe néztem. Még a színes fény kavalkádban is láttam, ahogy ragyog a tekintete.
Éreztem, ahogy egyre feljebb és feljebb szökik a vér az arcomba, és ezzel egy időben valami furcsa melegség fokozatosan kezdte elönteni a testem. Nem volt idegen ez a reakció, hiszen tapasztaltam már ilyet korábban is… nagyjából 5 évvel ezelőtt!

Jobban és jobban hatalmasodott el rajtam az a bizonyos érzés, és tudtam, ha nem teszek rögtön valamit, akkor csúnya vége lesz ennek a romantikus pillanatnak. Ám mielőtt még én bármit is cselekedhettem volna, Zoli észbe kapott, és végre kibökte azt, amiért megállított:
- A koktélod! Ne felejtsd itt… - vette fel a pultról, és a kezembe adta.
- Oh, igen…a koktél! Khm… nagyon köszi, de… azt hiszem, mára már eleget ittam. Amúgy is kavarog a fejem a sok alkoholtól, nem kellene még jobban tetézni! De azért még egyszer nagyon köszönöm! – hebegtem-hápogtam, majd – tudatosan kerülve el az esetleges érintését – nem vissza a kezébe, hanem a pultra tettem az italt.
- Láthatlak még? – kérdezte, ám most nem mosolygott. Inkább sóvárgást, és egy kis szomorúságot véltem felfedezni a tekintetében.
- Nézd Zoli! – hunytam le a szemem, vettem egy mély lélegzetet, és újra a szemeibe nézve, kimondtam azt, amit igazából nem is akadtam: - Nem tudom, mi mindent mondott el Neked az öcsém, de… nekem barátom van! A világért sem akarok benned hamis reményeket kelteni, mert szeretem a párom! Sajnálom… - néztem végül a földre, és abban a pillanatban, hogy a legutolsó hang is elhagyta a szám, mélységesen megbántam mindent, amit mondtam!
- Értem! Akkor ez azt jelenti, hogy barátok sem lehetünk? – követelte ki, hogy újra a szemébe nézzek. Felpillantottam rá, és a következő gondolat egyszerűen csak kicsúszott a számon:
- Mi soha nem lehetnénk csak barátok… - mondtam nagyon halkan, ám láttam rajta, hogy Ő tisztán hallotta a válaszom, és kicsit le is döbbentette az. Én is azon nyomban észbe kaptam, és megilletődve ugyan, de sarkon fordultam, és bevetettem magam az időközben megsokasodott táncoló emberek közé.

Kihasználva, hogy Zolit meglepte a válaszom, villámgyorsan megkerestem Mariettát, és elkapva a kezét, kirángattam őt a női mosdóba. Szerencsétlen azt sem tudta, mi történik körülötte, csak jött velem, és folyamatosan kérdezgetett, hogy „Mi a baj?”, „Mi történt?”.
- Én akkora egy marha vagyok!!! – dőltem a falnak, és guggolásba csúsztam rajta. Majd a két tenyerembe temettem az arcom, és tovább mondogattam magamnak az egyre szebb és cifrább jelzőket.
- Linda! Mondd már el, mi van!!! Mit csináltál???!!! – jött oda hozzám Marietta, és elkapva a kezem, felrántott. Az arckifejezéséből ítélve ő teljesen másfajta dologra gondolt, ezért is volt ennyire drasztikus.
- Zoli! Először elmondtam neki, hogy barátom van, utána pedig… gyakorlatilag bevallottam neki, hogy bejön! Hogy nagyon bejön…!!!
- És most ezzel mi a baj??!
- B*zd meg Marietta! Nem érted???? Már megint csak a sz*rt kavarom magam körül! Ott van egy 5 éves kapcsolatom, erre bevallom Zolinak, hogy tetszik!?? Normális vagyok én??!!
- Szívem… ha ez megnyugtat, Te sohasem voltál normális! Pont olyan vagy, mint én! De ezen most már ne emészd magad! Megmondtad? Megmondtad! Kész! Most már legalább tudja, mihez tartsa magát!
- Szerintem meg pont ezzel a kis vallomás-áradatommal kavartam fel benne mindent! Nem láttad, hogy nézett rám…
- Figyelj csak! Tulajdonképpen lehet, hogy még a végén ez az egész az előnyünkre válik! Most legalább megláthatjuk, hogy komolyan gondolja-e azt, amit gondol! – mosolyodott el a barátnőm, majd látva, hogy én még mindig őrlöm magam, magához ölelt.

Az este további részében folyton a barátainkkal, ismerőseinkkel táncoltunk, illetve szórakoztunk – így még az esélyét sem adtam meg annak, hogy Zoli a közelembe jöhessen! Igaz, sokszor láttam a szemem sarkából, hogy ül a pultnál, és iszogatás közben engem bámul, de szerencsére odajönni hozzám nem jött, és nem is tudott volna…
Végül nem sokkal azelőtt, hogy mi is indultunk volna, láttam, hogy Zoli és a – valószínűleg szintén pilóta – barátai fogják magukat, és elmennek. Így végre fellélegezhettem, és az utolsó fél órában önfeledten partizhattam egy kicsit! Majd nem sokkal 3 óra előtt fogtuk magunkat Mariettával, és hazamentünk!

*

- Sziiia csajszim! – köszöntött szinte már sipítva Marietta, ahogy kinyitottam neki az ajtót.
- Sziiiaaaa! – próbáltam utánozni őt, nem sok sikerrel… majd egymás nyakába borulva üdvözöltük egymást. – Milyen volt a nyaralás?
- Azt hiszem, nem elég pontos megfogalmazás az, hogy fantasztikus! Zadar egyszerűen mesés!
- Örülök, hogy élvezted! De minden apró részletre kíváncsi vagyok ám!
A legjobb barátnőm csak egy csibészes mosollyal válaszolt, majd elkapta a kezem, felvonszolt a szobámba, és egy az egyben rám zúdította az élményeit. Én pedig készségesen, boldogan és odafigyelve hallgattam a horvátországi Zadarban töltött hetének minden apró mozzanatát.

- Na, nem mondod komolyan!!! Lefeküdtél vele? – néztem elkerekedett szemekkel Mariettára.
- Hát… le! Tudom, hogy most utálsz, de ha láttad volna Linda…!!! Nem gondolnál rosszat rólam!
- Dehogy utállak, és így sem gondolok rosszat rólad, csak… nem szoktál ilyet csinálni!
- Igen, tudom! De úgy voltam vele, hogy többet nagy valószínűséggel úgysem találkozunk, és… annyira jól nézett ki!!!!
- És… legalább jó volt? – mosolyodtam el csalafintán.
-Huh, de még milyen jó…! - válaszolta a barátnőm, és láttam rajta, hogy szeretné bővebben is kifejteni a mondandóját, én azonban belé fojtottam a szót.
- Jó, oké! Elég lesz! Ennyiből is megértettem, hogy jó volt! – tiltakoztam feltett kezekkel, majd mindketten elnevettük magunkat.

- És mi a helyzet a hercegeddel? Nem írtál róla semmit az e-mailekben! Jelentkezett már?
- Nem! És már nem is fog! Jobb is ez így…
- Szerintem meg csak időt akart nyerni magának! Vagy neked… hiszen még csak picivel több, mint két hét telt el az ominózus buli óta!
- Áh nem… tuti, hogy nem is akart Ő komolyabban semmit, és ezért nem keres azóta sem! Igazad volt… végül előnyünkre vált a kirohanásom!
- Csak annyit mondok Linda, hogy azért ne igyál előre a medve bőrére! Egyébként öcséd azóta is leadja a drótot neki?
- Nem tudom! Nem hiszem! Elég komolyan kiakadtam rá, és végül meg is fenyegettem!
- Komolyan? Mivel???
- Hogy többet nem nyúlhat a gépemhez! Tudod, hogy az övé rossz… Ja, és anyuval is beszéltem, hogy ne csináltassák meg az övét!
- De kis szemét vagy! – mondta a barátnőm, de a mosoly azért ott várakozott a szája sarkában.
- Ő volt a szemét, amiért így kijátszott! Különben meg… tőled tanultam! – nevettem el magam, mire barátnőm is csatlakozott.

*

Már az öcsém és én is nagy tanévkezdési lázban égtünk, mikor az események igen nagy fordulatot vettek. Ugyanis egyik este éppen befejeztem a vacsorámnak szánt szendvicsem készítését, amikor csörgött a telefonom. Csakis a szerencsének volt köszönhető, hogy meghallottam a kellemes dallamot, hiszen a nappali dohányzóasztalán hagytam a készüléket. Ám mire megtöröltem a kezem, és odaszaladtam, elhallgatott.
Éppen meg akartam nézni a nem fogadott hívások listáját, mikor újra csörögni kezdett – méghozzá egy ismeretlen telefonszámot jelezve ki.
Gondolkodni kezdtem, hogy van-e valaki az ismerőseim közül, akinek esetleg változhatott a száma, de nem ugrott be senki… így egy vállrándítást követően felvettem.
- Igen?
- Szia Linda! – köszönt bele a telefonba az ismeretlen ismerős. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas vödör forró vízzel forráztak volna le! Annyira meglepett, hogy Ő szólalt meg a vonal túlsó oldalán, hogy ha abban a pillanatban nem ültem volna le, biztosan összeestem volna!
A hirtelen jött meglepettségemet azonban ugyanolyan villámgyorsan érkező idegesség váltotta fel, így köhécseltem egyet, majd összeszedve minden erőmet, beleszóltam a telefonba.
- Szia! Kitől tudod a számom? – próbáltam tárgyilagos maradni.
- Találkozhatnánk?
- Én kérdeztem először!
- Hadd ne kelljen megmondanom…
- Ne szórakozz már velem Zoli! Az öcsém volt már megint???
- Nem már megint… még a repülőnapon adta meg a számod! De nem Ő tehet róla! Ne hibáztasd!
- Igazad van! Csak Te tehetsz róla! De mit akarsz tőlem???
- Találkozni veled!
- Miért?
- Mert…
- És ha találkozom veled, leszállsz rólam?
- Ha Te is ezt akarod, akkor igen!
- Én már most ezt akarom… - mondtam, ám az eddigi határozottságom – még a saját véleményem szerint is – megingott.
- Valóban?! – jött a kérdés, ami még jobban labilissá tette az elhatározásom.
- Igen! - válaszoltam, ugyanakkor a szívem olyan hévvel dobogott, hogy majd’ kiszakította a mellkasomat. – De… hogy erről szemmel láthatóan is megbizonyosodhass, találkozzunk 10-kor a klub előtt! Rendben?
- Rendben! Ott leszek!
- Oké! Szia…
- Szia! – köszönt el Ő is, majd kinyomtam a telefont.

Amint ténylegesen is felfogtam, hogy mit tettem, és hogy valójában mire készülök, a dohányzóasztalra dobtam a telefont, és bevackolva magam a kanapé egyik csücskébe, mély önsajnálatba kezdtem. Újra eljutottam arra a szintre, hogy átkoztam a repülőnapot, magamat, sőt… még az öcsémet is. Hiszen ha ő nincs, nem megyünk erre a rendezvényre, és nem botlok Zoliba… pontosabban Ő nem botlik belém!

Az egyre csak mélyülő depresszió-közeli állapotomból újra csak a telefonom csengése ragadott vissza a valóságba. Először azt hittem, Zoli az, és azért hív, hogy közölje, csak viccelt… vagy mit tudom én, miért hívna, csak hogy Ő az! Ám ahogy rápillantottam a kijelzőre, és megláttam Roland nevét, egyrészről megnyugodtam, másrészről viszont elszomorodtam.
- Szia!
- Szia Cica! Valami baj van?? – vette észre azonnal a borús hangulatomat.
- Nem, semmi… csak nincs jó kedvem!
- Oh, az nagyon nem jó! De hátha fel tudom dobni egy kicsit a kedved… pont azért hívtalak, hogy eljönnél-e egy kicsit csavarogni? Kocsikázni, hülyéskedni, szalonnát sütni a haverokkal? Mit szólsz kicsim?
- Nagyon jó lenne, de most valahogy nincs hangulatom hozzá… inkább itthon maradnék, és pihennék!
- Semmi mást nem csinálsz egész nyáron, csak pihensz, szívem! Beteg vagy, vagy mi a baj?
- Roland! Most tényleg nem akarok magyarázkodni! Nincs kedvem menni, és kész! Mit nem lehet ezen megérteni?
- Ezt tökéletesen meg lehet érteni, csak azt nem, hogy akárhova hívlak, sehova nincs kedved jönni! És nem egyszer, se nem kétszer történt ez, hanem az utóbbi időkben már rendszeresen! És magyarázatot természetesen egyszer sem kapok Tőled!
- Miért?? Még milyen, egyéb magyarázatot akarsz kapni arra, hogy nincs kedvem???!!
- Talán azt, hogy mi az oka ennek??? Mikor megismerkedtünk, boldogan jöttél volna velem még a világ legutálatosabb helyére is! Most meg egyszerűen nem tudlak kiszaggatni a szobádból! Mikor átmegyek hozzád, vagy nem vagy otthon, vagy megint tiszta letargiában vagy! Tudod, mikor mentünk el utoljára valahova, együtt??! Vagy egyáltalán… mikor voltunk együtt utoljára???
- Na jó, ezt inkább most hagyjuk abba! Nem fogok veled vitatkozni… főleg nem telefonon keresztül! Nem megyek, és kész! Majd máskor…
- Jó, rendben! Akkor érezd jól magad a négy fal között! Szia… - tette le, meg sem várva, hogy elköszönjek.

Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy Roland nem ezt érdemelné, én azonban valahogy mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy másként viselkedjek vele! Egyszerűen nem voltam képes arra, hogy jópofát vágjak a barátaink előtt, és megjátsszam, hogy ugyanúgy szeretem őt, mint azelőtt! Ez egyszerűen nem megy… és talán már soha többé nem is fog menni!

Azzal, hogy összevesztem Rolanddal, és hogy már csak alig fél óra választott el a Zolival való találkozásomtól, olyan aprócska görcsbe rándult a gyomrom, hogy rá sem bírtam nézni az egyébként igen gusztusosra sikeredett szendvicsemre, nemhogy még meg is egyem azt! Inkább gyorsan beraktam a hűtőbe, aztán az első kezembe kerülő kistáskámba bedobáltam a fontosabb cuccaimat, majd felszaladtam a szobámba, és villámgyorsan előszedtem egy rövid farmerszoknyát, egy szolidan kivágott felsőt, és egy magas sarkú papucsot. Végül már csak a hajam, és a sminkem maradt hátra, ám ahogy ránéztem az órára, csak gyorsan megfésültem az egyébként össze-visszaálló hajkoronámat, és a már mindennapossá vált alapozót, és szemceruzát nélkülözve rontottam ki a házból.

Saját magamat cukkolva ugyan, de az idő folyamatos figyelése végett kezemben a telefonnal igyekeztem végig az utcán. Már messziről láttam, hogy Zoli ott állt a klub előtt… pedig még kellett egy-két perc 10-ig! Lelassítottam a lépteimet, közben tetőtől talpig megigazítottam magamon minden. Végül az aranytartalékként mindig a táskámban heverő kedvenc parfümömből fújtam magamra pár szusszantásnyit, és az utca egy sötétebb szegletében megvártam, amíg pár perccel elmúlik 22 óra!
Ahogy az idő elérte az általam meghatározottat, fogtam magam, és elindultam Zoli felé. A szívem minden megtett méterrel egyre vadabbul vágtatott… teljesen olyan volt, mintha az első randevúmra igyekeznék!