5. fejezet

- Hát… mit ne mondjak, ez érdekes egy találkozó volt! – jegyezte meg Roland belépve a házba. Mindketten majd’ megfagytunk, ám míg Roland – férfihoz méltón – hősiesen viselte a hipotermia kezdeti jeleit, én, úgy ahogy bejöttem a kinti, repkedő mínuszokkal tarkított levegőről, szinte rámásztam az előszobában levő radiátorra.
- Istenem! Mindjárt megfagyok! – hagytam figyelmen kívül az előbb elhangzott mondatot, és reszketve adtam hangot a pillanatnyi érzéseimnek.
- Van egy-két bevált módszerem, hogyan melegíthetnélek fel a lehető leggyorsabban! – lépett mögém Roland olyan közel, amennyire csak tudott, és lassan elkezdte letekerni a nyakamról a sálamat.
- Neee! Most… lehet, itthon van valaki! Légy szíves! – próbáltam leállítani őt több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Olyan volt, mintha meg se hallotta volna, amit mondok neki, mert, ahogy az utolsó hang is elhagyta a számat, szembe fordított magával, és megcsókolt.

Nem mondom, hogy nem esett jól a törődése, és az a mérhetetlen szenvedélye, amit irányomba mutatott, de ez a csók már messze nem olyan volt, mint akkor, amikor megismerkedtünk. Vagy akár a pár hónappal ezelőtti…

Akárhányszor hozzám ért, megpuszilt, vagy csak rám mosolygott, azonnal Zoli jelent meg a lelki szemeim előtt, és az érintésében, puszijában mindvégig Zoliét éreztem. Tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, különben én magam fogok bekattanni, viszont hiába forgott az agyam folyamatosan, nem tudtam eldönteni, hogy ezek most komoly érzelmek a részemről, vagy csak pusztán ki szeretnék próbálni valami – ez esetben valaki – újat. Csúnya dolog ilyet mondani, hiszen úgy tűnik, mintha csak egy játékszerről, és nem egy hús-vér, lélekkel és érzésekkel rendelkező emberről volna szó, mégis az erősen kétségek között vergődő énem nem volt képes túlzottan reálisan gondolkodni…

Miközben én gondolkodtam, Roland már majdnem teljesen lefejtette rólam a kabátomat, és a kesztyűimet is lehúzta a kezeimről. Ahogy a ruhadarabok földet értek, Ő átkarolta a derekam, és olyan szorosan húzott magához, hogy a vastag pulcsimon keresztül is éreztem a hiányom által kiváltott, és jó pár hete már nélkülözött szenvedély testére gyakorolt hatását, amik – többek között – aprócska remegésekben nyilvánultak meg.

Nem tudtam tovább ellenkezni, így én is beleadtam minden tőlem telhetőt a csókunkba, majd ahogy szoktam, a nyakára simítottam a kezem. Még levegőt sem tudtam venni, annyira meglepődtem, mikor a következő pillanatban az ölébe kapott, és elindult velem a nappaliba.
- És ha tényleg… itthon van valaki? – kérdeztem tőle halkan, ahogy óvatosan ledőlt velem a kanapéra.
- Hidd el cica… már… észrevettek volna! – válaszolt el-elfúló hangon, miközben ott puszilgatott, ahol éppen ért.

Hihetetlenül bolond voltam, hiszen le kellett volna állítanom őt még az elején, de igazából a helyzet az volt, hogy nekem is hiányzott már a közelsége, az érintése… vagy inkább csak pusztán egy férfi közelsége és érintése! Ám ahelyett, hogy még a kezdeteknél megálljt intettem volna, belementem a játékba és a lehető legtovább húztam a dolgot.

Mikor már mindkettőnknek egy vékony szál cérnán lógott a türelmünk, ismét bevillant az agyamba Zoli, és ezzel egy időben az eszem valamennyire még józan fele feltett nekem egy kérdést: Mi lenne a következménye annak, ha a szeretkezésünk következtében kialakult euforikus állapotomban esetlegesen Roland neve helyett Zoliét mondanám?!
Erre a kérdésre ugyan abban a pillanatban konkrét választ nem tudtam adni magamnak, de már csak a puszta feltételezés is kiborított, és az addigra felfokozódott vágyaim egésze egy másodperc alatt semmivé foszlott.

- Most mi van? – kérdezte Roland a levegőt kapkodva, mikor nem csókoltam vissza.
- Ne haragudj, de nem megy! Most nem…! – tettem a kezeimet az időközben, a pulcsijától és a pólójától is megcsupaszított mellkasára, és egy óvatos nyomással jeleztem neki, hogy szeretném, ha elengedne. Szerencsére nem ellenkezett, így egyszerűen csak lecsúszott mellém a kanapéra, én pedig egy árva szó nélkül felkeltem és megigazítottam magamon a felcsúszott garbómat.
- Egyszerűen nem tudlak megérteni, Linda! Hiába próbálkozom, nem megy! Egyszer bújsz hozzám, és megengedsz mindent, utána meg ellöksz magadtól! Mi van veled???
- Egyszerűen nem akarom, és kész! Mit nem tudsz megérteni ezen?!!! – ripakodtam rá a még mindig a kanapén fekvő barátomra, majd megfordultam, és a konyha felé vettem az irányt.

Alig tettem két lépést, Roland már ott is termett mögöttem, és a kezembe csúsztatta az övét.
- Várj kicsim! Ne haragudj! Nem akartam erőszakos lenni, csak… már lassan beleőrülök, annyira hiányzol! Érted? Nem tudom, mi a baj, mert hiába kérdezem, nem mondasz semmit, de… arra az egyre szépen kérlek cicám, hogy próbáld meg elfelejteni azt, ami veled történt vagy történik, és legyen végre újra olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt! Szeretlek! – húzott közelebb magához, és újra próbált megcsókolni, én azonban elfordítottam a fejem, és szorosan hozzábújva, a mellkasára hajtottam a fejem.

Annyira megértő és kedves velem, még akkor is, amikor már közel egy hónapja utasítom el Őt mindenféle – már saját magam számára is átlátszó – indokokkal… én mégsem tudom neki odaadni magam úgy, ahogy annak idején. Fogalmam sincs, miért, de olykor-olykor már olyan érzéseket is kivált belőlem, hogy legszívesebben kirohannék a szobából, vagy akár a házból is! Halvány lila gőzöm sincs arról, mi történik velem! Soha az életben nem voltam ennyire összezavarodott, és tanácstalan!

*

- Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte Roland, miközben a húst kockázta fel a készülő csirkepaprikáshoz.
Igaz, senki nem nézné ki belőle, de imád főzni… főleg nekem segíteni az előkészületekben. Még mikor csak találkozgattunk, egy randi alkalmával nem étterembe, bárba, vagy moziba mentünk, hanem elhívott magához, és csinált nekem egy isteni gombás, vörösboros húsfélét. Tökéletességgel állíthatom, akkor vett le a lábamról teljesen!
- Min? – kíváncsiskodtam, miközben elsirattam a második vöröshagymát is.
- Meg kellett volna kérdezni annak a vadászpilóta srácnak a nevét, akivel találkoztunk a vásárban! Lehet, hogy összehozhattunk volna vele egy találkozót az öcsédnek! Nem? Szerintem tök jó ajándék lehetett volna neki!

Az amúgy kimondhatatlanul irritáló, és szinte már fájdalmas csípés, amit a 2 fej hagyma, pucolás közben okozott, egy szempillantás alatt simogatássá vált amellett az érzés mellett, amit a hirtelen rám törő aggodalom és félelem okozott a szívemben.
- Oh hát… szerintem teljesen felesleges lett volna ez a találkozó, hiszen Milánék a repnapon rengeteg pilótával találkoznak és beszélgetnek! Szerintem már A-tól Z-ig tudnak mindent, amit tudniuk kell! Az a pilóta már nem nagyon hiszem, hogy tudna nekik bármi újat mondani!
- Lehet, igazad van! Nekem egyébként nagyon szimpatikusnak tűnt a gyerek! Nem is értem, miért utáljátok ennyire őket Mariettával!? Az a beszólásod meg…
- Csak azt ne mondd már, hogy nincs igazam! Te mondjuk nem tudhatod, mert egyszer nem kísértél el minket Kecskemétre, pedig már kétszer is hívtalak! Na, de ebbe most ne menjünk bele… A lényeg az, hogy Te nem láttad őket akkor, amikor például a közönség között sétálnak végig!
- Jó, oké! Elismerem! Vannak bunkók közöttük, mint bárhol máshol, más szakmákban is. De nem hiszem, hogy mindannyiukat egy kalap alá kellene vennetek!
- Szerintem meg nem kellene olyanról véleményt mondanod, akikkel még nem találkoztál! Különben is… ki tudja, hogy igazat mondott-e a pasi? Lehet, hogy csak a legmerészebb álmaiban vadászpilóta!
- Még nekem mondod, hogy nem kellene olyanról véleményt mondanom, akikkel nem találkoztam? Te akkor mégis mit csinálsz, kiscicám?? Olyan embereket hordasz el, ráadásul teljesen általánosítva, mindenféle egoista parasztnak, akikről azt sem tudod, ki fia borja! Vagy talán ismered?? – kérdezte Roland. A hangjából hallottam, hogy megfordult és felém néz.

A szívem eddigi közepes gyorsaságát felváltotta a rohamtempó, és ezzel egy időben éreztem, ahogy az arcomat elönti a vér. Megfordulni azonban még véletlenül sem fordultam, csak tovább vagdostam a hagymát.
- Dehogy ismerem! Viccelsz? – még jó, hogy velem született „rendellenesség” a szemrebbenés nélküli hazudozás. Bár életem során eddig kétszer éltem vele, és akkor is még kicsi voltam…
- Akkor meg miért kell őt ennyire leírni? Vagy bármelyik kollégáját? Ennyi erővel ő is mondhatta volna rád, hogy egy beképzelt liba vagy! És bizony nem mondhattam volna rá semmit…
- Most ezt komolyan mondod??!! Ha leócsárolt volna egy vadidegen, Te nem szóltál volna egy árva szót sem?! – perdültem meg azonnal, és felé néztem, Ő viszont nem fordult meg, hanem tovább kockázta a húst: - Hát… mondhatom, köszönöm! Fantasztikus és megbízható férfi vagy! Gratulálok! – dobtam el a kést, ami hatalmas csattanással ért a csapba, majd felkaptam a konyharuhát, és elkezdtem megtörölni a kezem.
- Igen! Nem szóltam volna semmit, mert pontosan tudom, hogy néha milyen lenéző és igazságtalan tudsz lenni! – fordult meg végre Ő is.
- Áh értem… akkor ez azt jelenti, hogy ha megtámadnak minket az utcán, és le akar szúrni valaki, akkor sem lépnél közbe, mert ezek szerint megérdemlem a „lenézésem” és „igazságtalanságom” miatt? – kérdeztem gúnyosan, miközben a számomra sértő és leíró jelzőket kiemeltem, és a mondandóm nyomatékosítása végett képzeletbeli macskakörmöket mutattam a levegőben.
- Most meg miért forgatod ki a szavaimat?! Egy szóval sem mondtam ilyet!!! – emelte meg a hangját Roland.
- Csak a szavaidból messziről lerí, hogy ezt gondolod! – kaffogtam tovább.
- Talán kicsit többet kellene emberek között lenned, mert annak ellenére, hogy olyan szakmát választottál, ahol szinte folyamatosan tisztában kell lenned azzal, hogy pontosan mit gondolnak a potenciális ügyfeleid, nagyon nem vagy jó emberismerő! Nem beszélve arról, hogy hajlamos vagy mindent félreértelmezni vagy kiforgatni, ha Neked éppen úgy tetszik!
- Ja, szóval most már így állunk? Már introvertált is vagyok??
- Valamilyen szinten igen! Soha sehova nem akarsz jönni… egyetlen egy barátnőd van, akivel valami miatt úgyszintén összevesztél… akárhányszor kérdezem, hogy mi a baj, vagy, hogy segíthetek-e valamiben, eltaszítasz magadtól, vagy eltereled a témát! Szerinted mit gondoljak???
- Tudod mit?! Ne gondolj semmit… - dobtam a kés után az eddig kezemben gyűrögetett konyharuhát is, majd határozott léptekkel indultam el az előszoba felé, ahonnan az emeleti szobámba akartam felrohanni. A lehető legnagyobb ívben akartam kikerülni Rolandot, de pont az ajtó mellett állt, így kénytelen voltam arra menni.
Ám ahogy mellé értem, határozottan, de cseppet sem erőszakosan kapta el a karom. Felnéztem rá:
- Engedj el! – mondtam kihangsúlyozva mindkét szót.
- Nem, mert beszélnünk kell, Linda! El kell mondanod mi ez az egész… hogy miért vagy ennyire ellenszenves már hosszú hónapok óta! A problémákat nem lehet megoldani azzal, hogy bezárkózol a szobádba, és éjt nappallá téve sírsz, vagy a jó Isten tudja, mit csinálsz! Mondd el, mi a baj, hogy segíteni tudjak! Nem akarom, hogy belebetegedj ebbe az egészbe!!!
- Nem akarok veled beszélni, érted??? – sírtam el magam. – Azt mondtam, engedj el! – téptem ki a karom a kezéből.

Felrohantam a szobámba, bezártam az ajtót, és sírva bedőltem az ágyamba. Úgy éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszültek, és ha nem sírom ki magam rendesen, bizony megőrülök!

Fogalmam sincs, mióta lehettem a szobámban, mikor végre elfogytak a könnyeim, és nyugtatgatni kezdtem saját magam. Bár önmagában már az is nyugtalanító volt, hogy Zolira gondoltam azért, hogy megnyugodjak egy kicsit…
Nem tudom, mi üthetett belém, de a következő pillanatban elvettem az ágyam melletti székről a telefonom, és elkezdtem bepötyögni a hirtelen agyamba pattant üzenet szövegét:

„Szia Zoli! Találkoznunk kell! 10-kor várlak a klub előtt! Linda”

Furcsamód, nem bántam meg az sms elküldését követően azt, amit tettem, sőt… valamiféle béke költözött a lelkembe. Hirtelen semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy találkozom Vele!
Ahogy megérkezett az értesítő, hogy megkapta az üzenetem, már fel is pattantam, és lelkesen készülődni kezdtem. Először lezuhanyoztam, majd felvettem egy fekete legginget és az egyik imádott, bordó hosszított pulcsimat. Végül beszárítottam a hajam, és kisminkeltem magam.
Mikor kiléptem a fürdőből, már 21.42-őt mutatott a tv tetején pihenő, fekete digitális órám, így a lehető leggyorsabban összedobáltam a fekete kis táskámba a cuccaimat, és már rohantam is le a lépcsőn.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy lehet, hogy Roland még mindig itt van… és… mit mondok neki, ha megkérdezi, hova megyek??? Márpedig meg fogja kérdezni! A lehető legegyszerűbben és leggyorsabban döntöttem el, hogy improvizálok!

Leszaladva a lépcsőn majdnem fellöktem szegény anyukát.
- Jaj, szia anya! Ne haragudj! – kértem bocsánatot, majd nyomtam egy gyors puszit az arcára. Aztán meg sem várva, hogy esetleg ő is adjon nekem egyet, odasiettem a cipős szekrényhez, és kivettem belőle a magas sarkú, magas szárú fekete csizmámat.
- Semmi baj kicsim! De hova mész ilyen későn? – kérdezte anyu, egy kicsit még mindig sokkolt állapotban, majd odajött hozzám.
- Öhm… az egyetemi csoporttársaim szóltak, hogy nem lenne-e kedvem egy éjféli mozihoz? Én pedig igent mondtam! Ugye nem baj?
- Nem, dehogy baj! Csak… kicsit meglepett, hogy az egyetemi csoporttársaiddal mész! Soha nem voltál még velük sehol, legalábbis úgy emlékszem! Roland vagy Marietta is mennek?
- Nem! Egyikük sem ér rá! Pontosabban Marietta nem ér rá, Roland meg… biztos a haverjaival van! – mondtam, bár csak félig figyeltem anyura, mert éppen a sálamat ügyeskedtem a nyakam köré.
- Aham, biztosan! És mikor jössz haza?
- Nem tudom, anyu! De szerintem valamikor reggel, vagy hajnalban! Attól függ, mennyire érzem majd jól magam! Na, de most rohanok! Szia anyuci, és jó éjszakát! – adtam neki még egy puszit, de megint csak nem vártam meg, hogy viszonozza, mert feltéptem az ajtót, és kiszáguldottam rajta.

Amennyire csak a havas, csúszós úton tudtam, igyekeztem a klub felé, hiszen még csak pár perce ugyan, de késébe voltam. Ahogy rákanyarodtam a főútra, ami egyenesen a klubhoz vitt, már a vérnyomásom a fejem búbját verte, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről. Ahogy közeledtem, akarva-akaratlanul is elmosolyogtam magam, hiszen már csak pár pillanat, és újra Vele lehetek!

A boldogságom egy része azonban abban a pillanatban elillant, ahogy odaértem a klub elé, Ő pedig nem volt sehol! Megálltam, és agyalni kezdtem! Lehet, megsértődött rám, amiért egoista parasztnak neveztem?! Elvileg minden oka meglenne rá! Vagy már alapból nem akar látni?! Vagy egyszerűen csak késik pár percet?! – ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok százai fordultak meg a fejemben nagyjából két perc leforgása alatt.

Körülbelül negyed óra múlva – mikor már a lábujjaimat sem éreztem, annyira megfagytak –, elkezdett gyötörni a gondolat, hogy talán véglegesen kiábrándult belőlem a miatt, amit mondtam rá!
Gondoltam, még várok egy öt percet, de mivel azt sem tudtam, pontosan mennyire az idő, elővettem a telefonom. Ekkor láttam meg, hogy érkezett két üzenetem. Az egyik Rolandtól – valószínű a szokásos „Ne haragudj, hogy annyira goromba és meggondolatlan voltam Veled! Nem úgy gondoltam…” bla bla bla szöveg, a másik viszont Zolitól jött! Természetesen az utóbbit nyitottam meg, bár már előre féltem a benne foglaltaktól…

„Szia Linda! A mai este sajnos nem jó, mert 24 órás készenlétben vagyok. De ha van kedved és időd, kérek engedélyt, hogy bejöhess a reptérre, és itt beszélhetünk! Zoli”

Nem tudtam, hogy ebben az esetben sírjak, vagy inkább nevessek?! Ha indulás előtt legalább egy gyors pillantást vetek a telefonomra, megúszhattam volna egy újabb hipotermia közeli állapotot, és egy örökkévalóságnak tűnő, idegességgel teli fél órát is!
Végül az utóbbi változatnál maradtam, és egy hatalmas mosollyal az arcomon, de a szívem mélyén azért egy kis bánattal, hazasétáltam.

Otthon azt mondtam anyunak, hogy rosszul éreztem magam, és úgy döntöttem, inkább hazajövök, nehogy elrontsam a többiek jókedvét is. Miután sikeresen kimagyaráztam magam, felmentem a szobámba, vettem egy vérpezsdítő, forró fürdőt, majd már normál testhőmérséklettel, immáron érzékelt lábujjakkal, és az új fürdőolajamtól illatozva dőltem be az ágyba, hogy egy újabb fantasztikus álom kellős közepébe csöppenjek, ahol csak Zoli és én vagyunk a főszereplők…