1. fejezet

- Kettő darab perced van, hogy ki gyere a fürdőszobából, Milán!
- Mindjárt megyek már, naaa…!
- Esküszöm, rosszabb vagy, mint egy menyasszony! De ha nem indulunk el időben, ti fogtok veszíteni két-három órát! Tudod, hogy engem nem érdekel! – próbáltam lelki hatást gyakorolni az öcsémre, kisebb-nagyobb sikerrel.
- 10-kor van a megnyitó, addig nem repül senki… szóval szívás! – mondta röhögve, majd kinyitotta az ajtót. – De azért jó próbálkozás volt! – vigyorgott rám, majd elviharzott.
- Istenem… miért is csinálom én ezt?! – kérdeztem a plafonra pillantva, majd felsóhajtottam, és bementem a fürdőszobába.

Miután az öcsémmel, a két legjobb barátjával, Krisztiánnal és Viktorral kimentünk a buszmegállóba, és felszálltunk a kecskeméti Nemzetközi Repülőnap és Haditechnikai Bemutatóra induló külön buszra, teljesen magamba fordultam. Persze nem azért, mert a háromtagú fiúcsapat nem vont volna be a beszélgetésükbe, hanem egyszerűen azért, mert most fogtam fel csak igazán, hogy újra eljött az a nap, amit kétévente újra és újra végig kell szenvednem. Utálom a repülőket, nem rajongok túlzottan a katonaságért sem, és úgy gondolom, hogy ez egy lánynál teljesen természetes dolog! Persze az sem baj, ha valaki nő létére katona lesz, de… szerintem az már kicsit mondhatni "természetellenes"!
Ha tehetném, még a rendezvény közelébe sem mennék, de én vagyok az egyetlen elérhető személy, aki felelősségteljes felnőttként felügyelni tud a 16 éves srácokra! Csak ezért vállaltam, hogy eljövök!

Amíg én teljes magányomba burkolózva ültem a buszon az öcsém mellett, addig ő a mögöttünk helyet foglaló két barátjával együtt már szinte percre pontosan megtervezte a napjukat. Sorban haladnak majd a hangároknál, közben-közben beülnek a Gripen-tesztbe, a szimulátorokhoz, illetve – ha lesz – egészségügyi vizsgálatokhoz… hiszen nem meglepő, hogy mindhármuk vadászpilóta akar lenni!
Én csak hallgattam a diskurzust és tervezgetést, a végén pedig már a lelki szemeim előtt láttam, hogy mennyire, de mennyire fáradt leszek estére.

Ahogy a busz lefékezett a főbejárat előtt, mindenki felpattant a buszon, és amilyen gyorsan csak lehetett, leszállt, és célba vette a bejáratot. Sokaknak már természetesen nem kellett jegyet venni az elővételek miatt, így nekik külön sorba kellett beállniuk – ahol megkapták a karszalagot, és már be is léphettek a repülőtér területére. Nem meglepő, hogy már nekünk is megvolt a jegyünk vagy két hónapja!

A karszalag felragasztása után ahhoz, hogy elérjük a tényleges rendezvény-területet, egy keveset még sétálnunk kellett. Úgy éreztem magam, mintha azon a bizonyos halálsoron mennék végig… kétoldalt ugyanis 5-10 méteres távolsággal katonák felügyelték a vonuló „csordát”. Az unalom, és az elkeseredettség ekkor újra visszatért belém, és úgy éreztem, kezd elhatalmasodni rajtam… az évek során azonban megtanultam visszafogni magam! Számomra ez az egyik pozitív hatása a repülőnapnak – megtanultam ugyanis türelmesnek lenni!

Az öcsémék nem sokat teketóriáztak azzal, hogy például egyszerűen csak megvárjanak… ahogy megpillantották az első hangárt, már fel is gyorsították a lépteiket. Igaz, hogy engem a legkevésbé sem érdekeltek a repülők, és hozzá tartozó látványeszközök, mégis megmosolyogtatott, hogy Milán, Krisztián és Viktor mennyire odáig meg vissza vannak értük! Sokszor veszekedtem, és mai napig veszekszek az öcsémmel, mégis nagyon örülök annak, hogy van valami, ami ennyire boldoggá teszi! Annak azonban már kevésbé, hogy ő is ezt a hivatást szeretné választani…

- Linda! Nézd… - kiáltott nekem hátra, és mosolyogva mutatott fel az első hangárban kiállított, cseh felségjelű Jas-39 Gripenre.
- Aham! Szép! - reagáltam tűrhetően a lelkesedésére, majd elmosolyodtam.
- Egyszer mi is ilyennel repülünk majd, ugye? – fordult a barátaihoz.
- Még szép! Jó hogy! – jöttek a válaszok.

Az ünnepélyes megnyitóig végignéztük a hangárokat, végül pontosan a toronnyal egyvonalban leültünk egy hatalmas plédre – várva a légi bemutatókra!
Nem sokkal 10 óra után meg is érkezett a három helikopter a zászlóval, majd sorban érkeztek a magyar légierő legnagyobb büszkeségei is: a teherszállítók, a MiGek, és végül a Gripenek. Milán és Viktor a fényképezőgépeiket kattogtatták megállás nélkül, Krisztián pedig minden egyes pillanatot kamerával rögzített.

A másik pozitív hatása a rendezvénynek számomra az, hogy amikor jó idő van, hatalmasat tudok napozni… amire egyébként nem sok időm van! A barátaim, illetve a párom, Roland is azzal szokott heccelni, hogy „Milyen jó színed van! Csak nem repnapon voltál?”.
Így amíg a srácok archiváltak minden egyes pillanatot, én levettem a topom, és fürdőruha-felsőben, de mini farmernadrágban ugyan, napozni kezdtem. Mikor már úgy éreztem, hogy nagyon perzselik a bőrömet a nap sugarai, bekentem magam naptejjel. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy teljesen úgy éreztem magam, mintha nem is egy repülőtér kellős közepén, hanem egy tengerparton lennék!

- Linda! Hahó! Lindaaa!!! – ébresztgetett az öcsém.
- Hm? Mi…? – néztem fel.
- Bocs, hogy felkeltettelek, de el akarunk menni kaját venni. Adsz pénzt?
- Persze! – ültem fel, majd odahúzva magamhoz a táskám, kivettem belőle a pénzt.
- Neked kell valami?
- Egy barackos Nestea. Köszi! És vigyázzatok magatokra!
- Oké-oké! Mindjárt jövünk! – mondták, majd el is tűntek. Én pedig először végigkövettem a szememmel, hogy melyik büféhez mennek, majd visszadőltem a plédre.

A fejünk felett szinte folyamatosan zúgott valamilyen légi jármű… legyen az egy sportrepülőgép, egy helikopter, vagy egy hatalmas Malév utasszállító. Én azonban próbáltam nem odafigyelni, és inkább átadni magam a nyugalomnak, pihenésnek. Utolsó évem kezdődik majd az egyetemen, így szeptember közepétől nem hiszem, hogy bármire is túl sok időm jut majd. Kiélvezem a szabadnapjaimat, amíg tudom!

Lehunyt szemekkel feküdtem a pléden, és épp próbáltam újra átadni magamat a teljes nyugalomnak, amikor a közelből egy nagyobb csapat tagjainak hangos beszélgetésére és szó szerinti röhögésére lettem figyelmes. Azt nem figyeltem, hogy miről beszélgetnek, és igazából nem is érdekelt, csak azon lepődtem meg, hogy ekkora hangzavarban is ekkora zajt tudnak csapni!

Épphogy újra kezdtem volna kizárni a hangokat a fejemből, amikor egy hatalmas, tompa fájdalmat éreztem meg az oldalamon, majd egy nehéz test zuhant rám!
- Áááúúú… - kiáltottam fel a fájdalom hatására, hiszen a test, ami rám zuhant, éppen a gyomorszájamat érte. Összehúztam magam, majd reflexszerűen lelöktem magamról az illetőt!
Először az ugrott az agyamba, hogy biztosan az öcsémék szórakoznak, de egy pár másodpercig tartó hatásszünetet követően már csak a vulkáni lávaként kitörő, öblös röhögéseket hallottam… amik persze nem 16 éves fiúktól származtak!

- Úr Isten! Ne haragudj, kérlek! Nagyon fáj?! – ugrott le rólam az ismeretlen férfi, és óvatosan hozzáérve a hasamhoz, várta a válaszom. A szememnek viszonylag sokáig tartott, hogy újra látást biztosítson, hiszen a nap folyamatosan sütötte a lehunyt szemhéjamat, ám mikor végre szembenéztem a rémülettől csillogó, várakozó tekintettel, teljesen meglepődtem.
- Túlélem! De máskor lehetőleg a lábad elé nézz! Rendben? – válaszoltam nem túl illedelmesen, de úgy gondoltam, tökéletesen megvan az okom arra, hogy haragudjak, hiszen épp az előbb esett át rajtam. Végül letoltam a kezét a hasamról…
- Tényleg nagyon sajnálom, de épp meséltem valamit a fiúknak, és nem vettelek észre! Pedig nagyon is feltűnő jelenség vagy…
- Áh… azt hiszem, ezt most bóknak veszem!
- Annak is szántam! Egyébként Zoli vagyok… - nyújtott kezet.
- Szia Zoli! – fogtam meg a kezét, és ráztam rajta egyet. Majd visszahúztam a karom, és sugározni próbáltam a nézésemmel, hogy jobb lenne, ha menne – a barátaival együtt, akik már teljesen csendben álltak felettünk, és figyeltek!
- Nem árulod el a neved? – kérdezett vissza mosolyogva.
- Úgy is kezdted!
- Értem! – bólintott még mindig halványan mosolyogva, majd felvette a földre esett napszemüvegét, és feltette a szemére. – Annak ellenére viszont, hogy így sikerült… örülök, hogy találkoztunk! És még egyszer bocsánat!
- Nem történt semmi! A tanácsomat viszont a Te érdekedben fogadd meg!
- Úgy lesz, ígérem! – mosolygott rám újra elképesztő aranyosan, majd odafordult a barátaihoz, és intett nekik, hogy menjenek. – Akkor… szia!
- Szia! – köszöntem el tőle én is, majd úgy téve, mint akit egyáltalán nem érdekel, visszafeküdtem a plédre.

Az igazság azonban az volt, hogy nagyon is foglalkoztatni kezdett Zoli! Azok a hihetetlenül szép kék szemek, és szőkésbarna haj még mindig ott lebegett a lelki szemeim előtt, illetve a hasam is még bizsergett ott, ahol megérintette! Újra felidéztem az előző pár pillanatot, és azzal egy időben egyik felem folyamatosan azt üvöltötte, hogy mekkora hülye voltam, hogy nem mutatkoztam be neki… a másik felem viszont helyeselt, és megdicsért, hiszen nekem ott van Roland!

Pár perccel később azonban visszaértek öcsémék a hamburgerekkel, gyrosokkal, és a teámmal, így akarva-akaratlanul is, de túlléptem a történteken. Sőt… még hálát is adtam az égnek, hogy nem volt a közelben Milán, és nem látott semmit, hiszen ellenkező esetben biztosan hosszú hónapokig röhögött volna rajtam!

Miután megebédeltek a srácok, és én is meguntam a napozgatást, és fetrengést, összepakoltuk a cuccokat, és elindultunk a Milánék szerint a repülőnap második legélvezetesebbjének tekintendő része felé: a statikai bemutatóra kiállított gépekhez.
A statikus sornak igazából az a lényege, hogy minden meghívott ország kiállít egy – vagy akár több – repülőgéptípust, és az adott légierő egy-egy pilótája kiáll a gépek mellé, és az érdeklődők, a géptípussal kapcsolatban felmerülő kérdéseire készségesen válaszolnak.

Milán, Krisztián és Viktor imádták ezt a részét a rendezvénynek, hiszen itt kamatoztathatták a nyelvtudásukat, és közös képeket csinálhattak a pilótákkal… illetve egy-egy rendesebb katona még a kiállított repülő mellé is beengedte őket egy közös kép, vagy egy, a gépbe való bekukkantás erejéig.
Az én feladatom pedig általában az volt, hogy fotózzak, illetve ha valamit esetlegesen nem értettek meg Milánék a pilóta válaszából, kisegítsem őket. Bár ez a része a dolognak sokszor nekem is nehézséget okozott, hiszen nem vagyok otthon a katonai szaknyelvben…

Már csak pár gép volt a soron, amihez még nem volt szerencsénk, amikor teljes, őszinte ledöbbenésemre szembe találtam magam egy ismeretlen ismerőssel, Zolival! Pontosabban nem teljesen szembe, hiszen amíg én szinte tátott szájjal bizonyosodtam meg arról, hogy mekkora vak idióta voltam, addig Ő a jelen pillanatban Magyarország légvédelmét ellátó, svéd gyártmányú – és immár magyar felségjelű – Gripen mellett, ráadásul a szalagkorláton belül állt, és nagyban beszélgetett az érdeklődőkkel.
Persze mire észbe kaptam, már az öcsém és két barátja is a harcigép előtt állt, és száz százalékos összpontosítással figyelte Zoli minden egyes szavát!

Én csak a távolból figyeltem a történéseket, és próbáltam a tömegben úgy helyezkedni, hogy még véletlenül se láthassanak meg! Ezzel egy időben pedig imádkoztam azért, hogy Milánnak még csak annak a gondolatnak piciny árnyéka se merüljön fel az agyában, hogy közös képet készítsen a pilótával! A fohászom azonban nem nyert meghallgatást…

- Linda! Lindaaa!!! Gyere már ide, léci! – kiabált hátra az öcsém. Nyeltem egy nagyot, majd úgy téve, mintha valami nagyon lefoglalt volna az előbb, odasétáltam.
A szemem sarkából láttam, hogy Zoli mosolyogva konstatálja, hogy ki vagyok… mire én érezhetően – de a melegtől szerencsére nem láthatóan – elpirultam!
- Igen?
- Báthory százados megengedte, hogy készítsünk vele egy közös képet a gép orra alatt. Lefényképezel? – nyomta oda nekem a gépet Milán anélkül, hogy megvárta volna a válaszom.
- Hogyne… - mondtam. A napszemüvegem mögül rápillantottam Zolira, aki még mindig engem nézett. – De akkor menjetek, mert lassan folytatódnak a légi bemutatók!

Miután megcsináltam a képeket, ahelyett, hogy a fiúk visszajöttek volna hozzám, azt vettem észre, hogy Zoli lenyitja a vadászgép létráját, és segít egyesével felmászni először Viktornak, majd Milánnak, végül Krisztiánnak a fülkébe. Furcsálltam a dolgot, hiszen a srácok semmiért nem hagynák ki a repüléseket… ám azzal is tisztában voltam, hogy a kedvenc gépükbe való beülés mindenekelőtt elsőbbséget élvez! Az azonban már végképp a gyanakvás mély szakadékának szélére taszított, amikor Milán sorra kerülésénél Zoli is felmászott a gép pilótafülkéje mellé, és nagyban magyarázni kezdett neki valamit. Látni azonban semmit nem láttam, így az okát ugyan nem tudva, de kicsit ideges lettem!

Végül, miután Krisztián is lemászott a pilótafülkéből, és megvárták, hogy a százados visszazárja a gépet, elköszöntek tőle, és odasétáltak hozzám.
Már indultunk tovább a soron következő géphez, amikor Zoli utánam szólt:
- Szia Linda!
Visszafordultam, és mosolyogva bólintottam neki. Ő visszamosolygott rám, és a napszemüveggel eltakart szemeit egy másodpercre sem vette le rólam. A tekintetét még akkor is éreztem magamon, amikor átértünk a következő géphez… ám amikor pár perc múlva, lopva pillantottam vissza a sétálgató emberek között, láttam, hogy már újra lefoglalják őt az érkező érdeklődők, kérdezősködők.

A nap hátralevő része már sablonossá vált módon, a fiúk számára fényképezéssel, kamerázással és ámulással-bámulással telt, számomra pedig unatkozással és a fűre terített pléden való fekvéssel. Az egyetlen, lényegesnek mondható változás azonban abban mutatkozott meg, hogy már nem a semmin agyaltam, hanem azon a bizonyos magyar Gripen pilótán, Báthory Zoltán századoson, aki a délután folyamán olyan fantasztikus, dinamikus bemutatót repült, hogy azt még én is ámuldozva néztem végig.

Este fél 8-kor, a kapuzárást követően érdekes érzésekkel szálltam fel a buszra. Igazából nem gondolkodtam semmi konkrétumon Zolival kapcsolatban, mégis ott kavargott a fejemben. Az, ahogyan belém botlott, és rám esett… ahogyan rám nézett, és rám mosolygott… és ahogy az alatt az idő alatt figyelt, amíg az öcsémékkel foglalkozott. Egyszerűen hiába is próbálkoztam vele, nem tudtam kizárni a gondolataimból… pedig tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a repülőnapot követően többé úgysem fogjuk látni egymást!