2010. december 9., csütörtök

4. fejezet

- Wow! – nézett végig rajtam Zoli, ahogy odaértem.
- Na, ennyire azért nem nézek ki jól! Egyébként pedig szia!
- Szia! – köszönt vissza még mindig zavarodottan, de mosollyal az arcán, és ismerős csillogással a szemében.
- Régóta vársz?
- Nem! Csak pár perce érkeztem. Mehetünk? – kérdezte, majd odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta nekem.
- Várj! Nem azért jöttem, hogy partizzak vagy iszogassak veled! Egyszerűen tisztázni szeretném a helyzetünket!
- Értelek, de talán kulturáltabb egy ital mellett, mint egy klub előtt, az utcán állva! Nem igaz?
- De… - jött pár pillanat múlva a hallhatóan is kissé bizonytalan válaszom.

Ahogy előrébb léptem, és Zoli épphogy egy másodperc erejéig megérintette a derekam, a szívem őrült vágtába kezdett, és abban a pillanatban úgy éreztem, elájulok. Ha az életem múlna rajta, sem tudnám pontosan elmondani senkinek, mit érzek, de… teljesen olyan ez, mintha minden testrészem Zoli érintésére vágyna!
Valószínűleg pontosan azért is ennyire rámenős, mert látja, hogy a makacsnak, kőkeménynek mutatott álca alatt nagyon is akarnám azt, amit kínál nekem! A vágyaim felett azonban – egyelőre még – sikerült győzedelmeskednie a női büszkeségemnek, így hárítottam az érintéseit, és határozottan ragaszkodtam ahhoz, hogy csak a körülmények tisztázása végett jöttem el!

- Csak hogy megbizonyosodhass arról, hogy semmi rosszat nem kívánok elkövetni Veled, neked csak egy narancslevet hoztam! Remélem, szereted… száz százalékos! - tette le elém az egyik kedvenc italomat, majd leült az asztal másik oldalán levő üres székre.
- Köszönöm!
- És… hogy vagy? – kérdezte, majd belekortyolt az italába.
Először meglepődtem, majd elnevettem magam.
- Most komolyan arról akarsz beszélgetni, hogy vagyok?? Zoli! Kérlek!
- Oké! Jobban szeretnéd, ha egyszerűen csak közölném vele, hogy…
- Állj! – vágtam közbe: - Mielőtt még bármit is mondanál, azt hiszem, sejtem, miről lehet szó! Viszont úgy emlékszem, tisztán is világosan közöltem veled, hogy közted és köztem nem lehet semmi! Igaz? – próbáltam határozott és tárgyilagos maradni, bár az, hogy folyamatosan a szemembe nézett, nem adott túl sok segítséget, sőt… inkább egyre jobban elbizonytalanított!
- Igen, mondtad! De úgy érzem, hogy ezek üres szavak! Linda… miért nézel hülyének?! Azt mondtad, szereted a barátodat! Ha jól tudom, ma van az utolsó szabad szombat estéd az egyetem előtt, Te pedig mégis itt ülsz velem egy bárban ahelyett, hogy az állítólagosan szeretett barátoddal lennél! Miért csapod be saját magadat is??!
- Ehhez úgy érzem, abszolút semmi közöd nincsen! Az én életem… ebből kifolyólag pedig én döntöm el, hol és kivel vagyok! De tudod… egy valamiben mégis igazad van! Nem itt kellene lennem, az biztos! – öntött el hirtelen a pulykaméreg. Felpattantam, és egyenesen az ajtót véve célba, kiszáguldottam rajta.

- Állj már meg, légy szíves! Linda!!! – szaladt utánam.
- Nem akartam ennyire drasztikus lenni, de… hagyj békén Zoli! Jobb lesz így mindkettőnknek! – fordultam vissza, és mérgesen ugyan, de normál hangerővel próbáltam tudatosítani benne a mondanivalómat.
- Biztos?! – állt szembe velem, és a tekintete szinte azonnal keresni kezdte az enyémet. Én viszont direkt hol a füle mellett a távolba, hol pedig az földre néztem.
- Egészen biztos! Szeretem Rolandot, és… soha nem tudnám irántad azt érezni, amit iránta! Érted??? – néztem fel a szemeibe, és amint megláttam azt a ragyogó tekintetet, tudatosult benne, hogy elvesztem. Ha most akármit is tesz, biztosan megadom magam…
- Értem! - válaszolta Zoli határozottan, majd odalépett hozzám, és közelebb húzva magához, megcsókolt.

Abban a pillanatban, ahogy az ajkai az enyémhez értek, felpezsdült a vérem, és az egész testem – tetőtől talpig – bizseregni kezdett. Próbáltam ellenkezni, ennek bizonyítékául a kezeimet a mellkasára tettem, ám annyi erőm már nem volt, hogy egy aprócskát is toljak rajta azt jelezve, hogy nem akarom! Hiszen akkor hazudtam volna csak igazán magamnak… valójában még az utolsó hajszálam is kívánta Őt, és ezt a csókot!

Először gyengéden ízlelgette ajkaimat, majd ahogy magával ragadott minket a hév, a nyelveink is bekapcsolódtak egy érzéki táncra! Tudatosan próbáltam volna megszakítani a kettőnk között kialakult intim kapcsolatot, a testem azonban homlokegyenest az ellenkezőjét tette… hiszen ahogy Zoli csókolt, én – pontosabban a tudatalattim irányítása alatt a testem – úgy bújtam egyre jobban és jobban hozzá!

Már jó pár hosszú perce csókolóztunk, amikor valahonnan hirtelen megjelent az agyamban Roland, és ezáltal az is, hogy amit jelen pillanatban teszek, szemétség vele szemben!
Így megérkezett az eddig nélkülözött erőm, és ugyan majd’ megszakadt a szívem, de eltoltam magamtól Zolit.
- Mi a baj, édes? – kérdezte, és próbált újra szemembe nézni, én azonban nem hagytam.
- Ezt nem szabad! A barátom miatt… szeret engem, és… nem akarom, hogy fájjon neki! – vallottam.
- És azért, hogy ne fájjon neki, feláldozod saját magad?!
- Nem… nem tudom! De az biztos, hogy amit mi csinálunk, az nem helyes! És most elmegyek… - fordultam volna ki a karjaiból, ám megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, és nem engedte el. – Engedj el, kérlek! – kértem, szinte már a kétségbeesés határán.
- Soha… érted Linda? Soha nem engedlek el! Nyisd már ki a szemed, és vedd észre, hogy Te sem azt akarod, amivel hárítasz!
- Szépen kérlek… engedj… el! – hangsúlyoztam ki minden egyes szót. Dühös nem voltam – maximum csak magamra –, elveszett azonban annál inkább!
- Jó, rendben! Menj csak! De azt ne felejtsd el, hogy soha nem engedlek el! – engedett az ujjai szorításán. Én azonnal kirántottam az ujjaimat az összefonódásból, és magas sarkú papucshoz mérten, amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam hazafelé.
Határozottan éreztem, ám annál jobban nem foglalkoztam a tekintetével, amit egészen addig rajtam tartott, amíg – szánt szándékkal – el nem tűntem az első utcán. Fogalmam sem volt, melyik utca az, vagy, hogy jön-e utánam, de minél előbb el akartam tűnni a látóteréből, sőt… az életéből!

A hazafelé úton felhívtam Mariettát, és annak ellenére, hogy először nem túlzottan örült a késői zavarásomnak, amint kimondtam azt a nevet, ami már hetek óta a szívemmel játszadozott, azonnal beszédre bíztatott, és hallgatni kezdett.
Persze valószínűleg nem ujjonganak majd a szüleim a horribilis összegű telefonszámla miatt, amit az egy óra hosszáig tartó telefonbeszélgetésünk által kreáltam, a lelkem viszont – már amennyire – megnyugodott, és az éjszaka közepén, vagy talán már hajnal tájékában nagy nehezen eldöntöttem, hogy mi a legjobb és legjárhatóbb út, amit jelen pillanatban követhetek!

***

Az elkövetkezendő két hónap alatt megpróbáltam újra „felmelegíteni” a kapcsolatomat Rolanddal, így akármennyire is nem volt kedvem elmenni egy versenyre, vagy meglátogatni a műhelybe, elmentem, és megpróbáltam mindenre és mindenkire mosolyogni.

Az első két-három hétben nem volt olyan nap, hogy Zoli ne keressen smsben vagy telefonon, én azonban semmire sem reagáltam… pedig sokszor már szinte belefacsarodott a szívem az elutasításba! Hiszen akármennyire is akartam, nem tudtam becsapni saját magam!
Ráadásul nem volt elég, hogy saját magamat őröltem a történtek miatt, még a legjobb barátnőm, Marietta is folyamatosan tartotta nekem az előadást és szentbeszédet, hogy ezzel a makacsságommal és Zoli elutasításával csak a saját – és persze Roland – életét rontom el. Én ugyanis azért fogok szenvedni, mert nem leszek boldog, Roland pedig azért lesz boldogtalan, mert én az leszek! Ezeket a tényeket én azonban semmiképpen sem akartam felfogni… vagyis inkább elfogadni!

- Egyáltalán nem értelek Linda! Miért választod a boldogtalanságot a szerelem helyett?!!! – esett nekem újra Marietta, miközben én a közgáz könyvemet bújtam a legközelebbi zárthelyimre készülve.
- Muszáj már megint erről beszélnünk?! Tanulni próbálok, ha nem vetted volna még észre…!
- Nem! Nem vettem észre!! Mert tudod… a legjobb barátnőm vagy, és bármilyen hihetetlen is, de a legjobbat akarom Neked! – lépett mellém a barátnőm, és becsapta a könyvemet.
Hirtelen éreztem, hogy felment bennem a pumpa, ugyanis utálom az ilyet, de végül gyorsan lenyugtattam magam, és véve egy mély levegőt, felé fordultam, és egyenesen a szemeibe néztem.
- Figyelj, Marietta! Valóban úgy érzem, hogy a legjobb barátnők vagyunk, és pontosan emiatt beszélünk meg mindent, és mondunk el egymásnak olyan részleteket bizonyos dolgokról, amikről alapesetben senkinek sem beszélnénk! Az viszont, hogy kivel, mikor, hol és meddig vagyok együtt, azt hiszem, csak és kizárólag az én dolgom! Úgy érzem, hogy nem szabad, és nem is akarom feladni a Rolanddal együtt töltött 5 évet egy olyan kapcsolatért, ami lehet, hogy nem is működne! Érted?
- Áh, értem… szóval most azt akarod mondani, hogy én ezt nem is érthetem meg igazán, mert nem voltam még együtt senkivel ilyen hosszú ideig???
- Nem! Félreértesz!
- Szerintem meg nagyon is jól értem, Linda! Felesleges magyarázkodnod… - mondta Marietta, és egyszerre láttam a szemében, illetve az arcán a csalódottságot és a szomorúságot.
- Ne már Marietta! Nem így gondoltam!
- Nem! Tökéletesen igazad van! Hogy is adhatnék tanácsot olyanban, amiben nincs is tapasztalatom?! – rázta meg a fejét elkeseredve, majd felállt az ágy széléről, ahol eddig ült, és magához vette a táskáját.
- Most komolyan haragszol rám???
- Nem! Nem haragszom, hiszen bevallottam, hogy igazad van! Csak… kicsit megleptél a véleményeddel! Semmi egyéb…
- Akkor most miért készülsz elmenni? – álltam fel én is, hogy ezzel is maradásra késztessem.
- Mert… mennem kell! Nekem is kéne tanulnom valamit!
- Jó, persze. De este beszélünk?
- Hát, ha nem merülök bele túlságosan a tanulásba, akkor felhívlak!
- Ha túlzottan belemerülnél, akkor majd én hívlak! – mosolyodtam el, gondolva, hogy talán jobb kedvre deríthetem az akaratlanul megbántott barátnőmet, ám ő arra sem méltatott, hogy rám nézzen.
- Oké! Akkor… szia! – fordult meg, és egyszerűen kisétált a szobámból. Még jóformán levegőt sem vettem, de már el is tűnt!
Tudtam, éreztem, hogy megbántottam, pedig Isten lássa lelkemet, nem állt szándékomban! Ám azzal, hogy Marietta így ment el tőlem, hihetetlenül nagy félelem kerített hatalmába… szinte már szó szerint rettegni kezdtem, hogy elveszítem az egyetlen olyan embert az életemben, akiben tökéletesen megbízom, és akire mindenben számíthatok… és a változatosság kedvéért ez is Zoli számlájára volt írható! Mennyivel könnyebb lenne minden, ha soha nem találkozom vele! – mondtam magamban.

Azoknak a tényeknek azonban, hogy ha nem is közvetlenül, de Zoli miatt kellett csalódnia bennem a legjobb barátnőmnek, és hogy az említett százados úr már több mint egy hónapja nem keresett, sikerült arra a biztos elhatározásra juttatnia, hogy közte és köztem se a közeli, se a távoli jövőben nem lesz semmi! Még akkor sem, ha a szívem fog belehasadni… és ha ezzel tulajdonképpen a saját boldogságomnak adok is Stop-táblát!

***

- Szerinted mit kellene venni az öcsémnek? – kérdeztem Rolandot szinte már fogvacogva, miközben szorosan öleltem át a karját, reménykedve, hogy ez talán megment majd a fagyhaláltól. Ugyanis mikor máskorra tervezhettük volna mi is a szokásos karácsonyi ajándékvásárlós körutunkat, mint az idei év talán leghidegebb, december eleji napjára?!
- Őszinte leszek cica… fogalmam sincs! De talán valami vadászgépeset kellene neki venni! Amúgy is imádja a katonai repülőket! A Gripen a kedvence, nem?
- De-de, az! De szerintem nem kellene vadászgépeset venni neki! Épp elég van otthon belőlük! Valami mást… valami hasznosabbat vegyünk! – próbáltam értelmes érvekkel előállni, az igazi oka a magyarázkodásnak azonban inkább az volt, hogy saját magamat győzzem meg arról, hogy ne gondoljak többé se a katonákra, se a repülőgépekre! Főleg ne a pilótákra…
- Rendben kicsim! Ahogy gondolod! – húzott közelebb magához Roland, és a következő pillanatban riadtan pillantott rám: - Te jó ég! Teljesen megfagytál! Gyere ide… - ölelt át azonnal, az arcát pedig odatette az enyémhez. Automatikusan mosolyra húztam a szám, és lehunyt szemekkel élveztem a belőle áramló meleget, és azt, hogy a szám hidegtől való remegése fokozatosan alábbhagyott.

A következő pillanatban azonban, ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Őt, ahogy ott áll az egyik faháznál… azt hittem először, hogy csak álmodom! Vagy ennyire lefagyott volna az agyam, hogy már hallucinál is?!
Zoli volt… ott állt, pontosan velünk szemben! Egy sötét nadrág, fekete kabát, és egy, szintén sötét sál volt a nyakában.
- Figyelj csak szívem! Mit szólnál ahhoz, ha most inkább hazamennénk? Nagyon fázom, és… Milán ajándékát máskor is megvehetjük! Legalább gondolkodunk rajta egy kicsit! Hm? – néztem fel a párom szemeibe olyan áhítattal és kérleléssel, amilyennel csak tudtam.
- Rendben! Menjünk! – bólintott Roland, majd miután adott egy puszit a lefagyott orromra, pontosan abba az irányba indult el, ahol Zoli állt.
- Ne! Inkább arra me… - toltam volna a páromat az ellenkező irányba, ám már késő volt. Zoli ugyanis a semmiből jelent meg mellettünk, és „véletlenül” nekiütközött Rolandnak.

- Jaj, bocs! Ne haragudj! – fordult meg Zoli, mire Roland is azonnal odanézett.
- Semmi gond! Nem történt semmi…
- De tényleg bocs! Túl figyelmetlen voltam, és…
- Tényleg nem történt semmi, haver! Elvégre nem a kocsimat törted össze, csak belém botlottál! Bárkivel megesik… főleg ekkora tömegben!
- Igen, ez igaz! Mostanában sok emberrel megesik… - célzott ezzel a mi esetünkre Zoli, majd mosolyogva rám nézett.
- Mehetünk? – néztem fel Rolandra, és amennyire csak tudtam, még jobban belebújtam az ölelésébe.
- Persze, szívem! – intézte nekem a választ, majd Zolihoz fordult: - Akkor… hello! És máskor azért jobban figyelj! – fogott kezet a párom Zolival.
- Meglesz! Hello… - köszönt el Zoli is.

Épp észrevétlenül kifújtam az eddig magamban tartott levegőt, amikor Zoli hirtelen újra megszólított minket.
- Ne haragudjatok, hogy ilyen kíváncsi vagyok, de… véletlenül nem ismerem a barátnődet valahonnan?
Roland visszafordult, majd magával fordított engem is. A százados úr pedig először Rolandra, majd rám nézett.
- Hát… ezt igazából Tőle kellene megkérdezned! – válaszolta a párom, majd mindketten várták a válaszom.
- Én nem emlékszem Önre! Sajnálom…
- Nem szokott repülőnapra járni véletlenül? Kecskemétre? – kérdezett rá konkrétan.
Átkoztam a Báthory Zoltán nevet, és a hozzá tartozó személyt is, hiszen tudtam, hogy ezt már végképp nem tagadhatom le!
- De igen, szoktam!
- Áh, akkor biztosan ott láttam! Én is sűrűn megfordulok ott!
- Aham! – reagáltam „lelkesen”.
- Te is rajongó vagy? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Roland is.
- Hát, mondhatjuk így is… de egy sima rajongónál talán egy picivel több vagyok! – mosolyodott el Zoli, amit a szemem sarkából láttam csak… és ami még mindig rabul tudott ejteni! Tisztában voltam vele, hogy ennek a beszélgetésnek minél előbb véget kell vetnem, különben csúnya dolgok fognak történni!
- Ezt hogy érted? – boncolgatta tovább Roland a témát.
- Vadászpilóta vagyok!
- Ez komoly?! Tök jó! Bár Linda utálja a vadászrepülést, és valamiféle íratlan szabályt is alkottak a barátnőjével, hogy utálni fogják a vadászpilótákat, de… Linda öccse odáig meg vissza van értetek. Mármint a hivatásotokért! Ő is vadászpilóta akar lenni!
- Valóban? És Linda mit szól ahhoz, hogy a családja egyik tagja vadászpilóta lesz? Így is utálni fogja őket… vagyis minket?? – emelte rám a tekintetét Zoli, és ezzel egy időben elégedett, féloldalas mosolyra húzódott a szája.
- Egyrészt egy 16 éves srácnak még bőven van ideje arra, hogy eldöntse, mi is akar lenni valójában. Másrészt pedig… tudom, hogy az öcsémből soha nem válna olyan egoista paraszt, mint amilyenek általában a hadsereg pilótái!
- Uh Linda! Ez azért erős volt! – szólt rám Roland, ennek ellenére alig bírta visszafojtani a kitörni készülő nevetését.
- Nem, hagyjad csak! Lehet, igaza van! Büszke lehetsz rá, hiszen nem csak szép, hanem okos, és szókimondó is! Igazi főnyeremény! – mosolygott Zoli, bár a szeméből tisztán láttam, hogy ezzel az utolsó megnyilatkozásommal képletesen ugyan, de keresztülszúrtam a szívét egy karddal. Nekem is fáj, de talán így lesz a legjobb! – próbáltam vigasztalni saját magamat is. – Most azonban mennem kell! Örülök, hogy találkoztunk! További jó nézelődést, és Kellemes Ünnepeket! – köszönt el végül Zoli.
- Mi is örülünk, és neked is hasonlóakat kívánunk! Szia! – mondta Roland, majd Zoli is, és mi is sarkon fordultunk.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Az utóbbi időben nem volt időben olvasni, de most sikerült behoznom a lemaradásom. :) Amit eddig olvastam az nagyon tetszik. Kíváncsian vagyok, hogy mikor fognak megint összefutni vagy hogy Roland fog e valamit reagálni erre a furcsa beszélgetésre. Várom a következő részt és amint tudom kommentelem. Puszi

    VálaszTörlés