A Cegléd és Kecskemét közötti 31 kilométer soha életemben nem volt még olyan hosszú, mint most. Vezetés közben semmi más nem járt az eszemben, csak az utolsó alkalom, mikor Zolit láttam. Boldog volt, hiszen ha nem is teljesen úgy, ahogy Ő akarta, de szabadon engedtük az érzéseinket, én meg egy egyszerű karmozdulattal keresztülhúztam mindent.
Rettegtem, hogy az eltűnésemmel véget vetettem mindennek, és azt fogja mondani, hogy neki ebből egyszer s mindenkorra elege van! És az igazság az, hogy egy szót sem szólhatnék, hiszen én gerjesztettem ezt a szituációt!
Olyannyira elmerültem a gondolataimban, és semmi másra nem figyeltem, csak a feltételezéseimre, hogy az érkező dudálás és erős villogás úgy tépett ki a rémálmomból, mint akit alvás közben erősen megráznak. Abban a pillanatban, minden érzékszervemmel és idegszálammal az útra koncentráltam, és hála az égnek, sikerült elkerülnöm egy frontális ütközést. Ugyanis a villogás és a dudaszó a szembejövő személyautóstól érkezett!
Miután sikeresen megúsztam a balesetet, félreálltam az úton, és hátradőlve a vezetőülésben, mély lélegzeteket véve próbáltam magam megnyugtatni, és ezáltal megakadályozni, hogy hangos, hisztérikus sírásba kezdjek. Ugyan elterelődtek a gondolataim Zoliról, ezzel azonban nem jutottam előrébb, hiszen csak ekkor fogtam fel igazán, hogy kis híján meghaltam. Az életemet egyedül a szembe jövő autó vezetője éberségének köszönhetem…
Pár perc idegnyugtatást követően újra elindultam, de most már próbáltam ténylegesen is a vezetésre koncentrálni. Lassan végre beértem Kecskemétre, és a város elején lévő körforgalomból gyorsan ki is hajtottam a második kijárón. Kicsit szokatlan volt a helyzet, hiszen a repülőtér felé csak a repnapok alkalmával szoktam járni, akkor pedig nehéz lenne eltévedni, hiszen nagy, sárga táblák jelzik a rendezvényre vezető útvonalat.
Mikor befelé haladtam a porlepte, fákkal körülvett úton, eszembe jutott, hogy elég nagy marha vagyok! Hiszen ez nem is a főbejárat, ergo itt, ha akarnék, se tudnék bemenni. Minden esetre folytattam az utamat, és reménykedtem, hátha ma este szerencsém lesz!
Szépen lassan, kerülgetve a hatalmas buckákat és gödröket a földúton, haladtam előre a főbejárat felé, de sajnos még nem láttam a végét a borzalmas utazásnak. Már kezdett hányingerem is lenni az állandó ide-oda himbálózásról, amikor a kerítés belső oldalán megláttam két fényszórót közeledni. Azonnal hevesebben kezdett verni a szívem! Megálltam, kiszálltam a kocsiból, és megvártam, míg közelebb érnek.
Ahogy csökkent a távolság, láttam, hogy nyert ügyem van… egy katonai dzsip a járőröző katonákkal. Lelassítottak, majd közvetlenül mellettem álltak meg. Végül az utas-ülésen helyet foglaló fiatal srác egy elemlámpával az arcomba világított, és katonákhoz illő kimért, határozott stílusban meg szólalt meg:
- Jó estét hölgyem! Segíthetünk valamiben?
- Jó estét! Ami azt jelenti, igen, segíthetnek. Báthory Zoltán századoshoz jöttem!
- A repülőtér területére civilek csak külön engedéllyel léphetnek be! Sajnálom!
- De muszáj beszélnem vele minél előbb! Nagyon fontos lenne!
- Elhiszem hölgyem, de nagyon sajnálom! Nem engedhetjük be! De ha jól tudom, Báthory százados másfél óra múlva végez, így ha gondolja, megvárhatja a főbejárat előtti parkolóban. Odakísérjük!
- Rendben! Köszönöm! – mondtam csalódottan, majd visszaültem a kocsiba, és lassan elindultam, párhuzamosan a kerítés túloldalán haladó katonai terepjáróval.
Ideges és mérges voltam, elsősorban a dzsipben tartózkodó három katonára, ugyanakkor viszont tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy igazából ők az utolsók, akikre valójában mérgesnek kell lennem!
Az elkövetkezendő másfél óra maga a pokol volt. Minden bajom volt már: idegesített a zene a rádióadókon, aludni pedig nem mertem, mert attól féltem, Zoli kijön, és elmegy mellettem. Így csak ültem a kocsiban, és elhessegetve a fejemből minden gondolatot, mereven a repülőtér kijáratát néztem.
Teltek-múltak a percek, én pedig egyre álmosabb és álmosabb lettem, aludni azonban még mindig nem akartam! Végül kínkeserves várakozást követően, de a virrasztásom meghozta gyümölcsét: Zoli egy kollégájával együtt lépett ki a kapun.
A már jól ismert és megszokott sötétzöld egyenruha, fekete dzseki, és szintén sötétzöld sporttáska. Láthatóan semmit sem változott az elmúlt két hónap során, én azonban sokkal helyesebbnek láttam Őt, mint valaha.
Ámultam-bámultam Őt, miközben nevezett és valamit határozottan magyarázott a társának. Majd nagy nehezen, de észhez térítettem magam, és kiszálltam a kocsiból. Kezemben szorongattam a slusszkulcsot, és úgy álltam az autó mellett, mint aki meg akar fagyni és égni, egy személyben. A vérnyomásom hol az egekben, hol pedig a béka feneke alatt tartózkodott… a tenyerem izzadt, a fogaim pedig akarva-akaratlanul, de rágni kezdték a számat.
Először nem vette észre Zoli, hogy ott állok az autó mellett, hiszen nem is számíthatott arra, hogy itt leszek. Ám pár pillanattal később spontán felém nézett, és láttam, ahogy a ledöbbenés kiül az arcára. Lelassította lépteit, és folyamatosan nézett, a kollégája pedig először rá nézett, majd rám, végül pedig elmosolyodott, és egy, az első sorban parkoló autó felé vette az irányt.
Zoli szinte megbabonázva jött felém… valószínűleg nem volt biztos abban, hogy valóban azt látja-e, amit, vagy csak az agya játszadozik vele.
Lassan, de biztosan odaért hozzám, és egy karnyújtásnyira megállt előttem. Leengedte a válláról a sporttáskát, és kérdő tekintettel nézett a szemembe.
- Szia Zoli! – köszöntem rá hirtelen, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Ő egy szót sem szólt, csak tovább nézett. – Nagyon sajnálom, hogy… szóval ne haragudj, de…! – próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem sikerült. Akárhogy forgott az agyam korábban, most olyan volt, mintha kifáradt volna. Nem tudtam épeszűn gondolkodni, semmi értelmes nem jutott eszembe! Fogalmam sem volt ott és akkor, abban a pillanatban, hogy tulajdonképpen hogy is magyarázzam el Zolinak… miért is mentem el szó nélkül, és miért nem voltam képes legalább egy árva sms-t vagy e-mailt küldeni neki?!
Őszintén megvallva már a sírás kerülgetett, hogy nem vagyok képes egy értelmes mondatot összehozni, amikor hirtelen letette a földre a táskát, odalépett hozzám, és szorosan átölelt. Úgy éreztem magam hirtelen, mint aki eddig a pillanatig a világ összes súlyát magán hordozta, de most feloldozták, és a hatalmas teher egy szempillantás alatt semmivé foszlott.
Árva, elveszett kiscica szeretetre éhségével bújtam hozzá olyan szorosan, amennyire csak tudtam, és közben magamba szívtam a már nagyon régóta, őrjítően hiányolt illatát.
Jó pár, végtelennek tűnő percig öleltük egymást, ami végül belőlem is kihozta a megfelelő, mindent magában rejtő szót:
- Sajnálom! – mondtam, és most végre én is hallottam benne az őszinte érzéseket.
- Örülök, hogy épségben vagy! – szólalt meg Zoli szintén halkan úgy, mint ha nem is hallotta volna, mit mondtam. Kicsit elhúzódtam Tőle, mire Ő is engedett az szorításon, így végre újra a szemeibe tudtam nézni.
- Egy idegesítő, agyament, hülye liba vagyok, tudom, de kérlek, ne haragudj rám! Muszáj volt eltűnnöm, és tisztáznom magamban a dolgokat, hogy…
- Sz’tlek! – szólalt meg Zoli, de mivel még én is magyarázkodtam, nem értettem tisztán.
- Tessék?! – kérdeztem vissza hirtelen, a meglepettségtől teljesen letaglózva.
- Szeretlek! – ismételte meg tisztán és érthetően, majd egy olyan édes mosolyt is fűzött hozzá, hogy azt hittem, menten a karjaiba olvadok.
E szó hallatán végre választ kaptam egy több mint két hónapja a fejemben kavargó kérdésre. Most döbbentem csak rá, hogy ez a vallomás kellett nekem ahhoz, hogy tisztán láthassak… hogy végül dönteni tudjak az életemmel kapcsolatban! Végre biztos voltam magamban, és nem kellett gondolkodnom a válaszommal kapcsolatban:
- Én is szeretlek! – mondtam izgatottan, majd újra megszakítva a kettőnk közötti jelentéktelen távolságot, az arcára simítottam a kezem, és közelebb húzva magamhoz, megcsókoltam Őt.
Mézédes, régóta áhított csók volt ez, és pont ezért volt olyan végeláthatatlanul hosszú is. Gyengéden, érzékien ízlelgettük egymás ajkait a repülőtér kihalt parkolójában, az éjszaka kellős közepén. Próbáltuk bepótolni az elmúlt hónapokat, mégsem kapkodtunk el semmit sem! Minden apró rezdülését érezni akartuk egymás testének!
- Ha ez egyáltalán lehetséges, még gyönyörűbb lettél! – közölte áhítatosan Zoli, miután nehezen ugyan, de ajkaink szétváltak. Elmosolyodtam a jól eső bóktól, majd újra erős karjai közé bújtam.
- Hiányoztál! – szólaltam meg aztán egy kis idő elteltével.
- El sem tudod képzelni, hogy Te mennyire hiányoztál nekem! Soha többé nem engedlek el, érted?! Soha! – ölelt magához ismét, a lehető legszorosabban.
- Nem is megyek el soha többé! Ígérem!
Zoli adott egy puszit a fejemre, majd egyetértettünk abban, hogy talán ideje lenne indulni. Nem akartam rámenős lenni, így nem utaltam rá, hogy én igazából nála szeretném tölteni az éjszaka hátralevő részét… ám nem is nagyon kellett várnom az invitálásra, hiszen kivette a kezemből a kulcsot, majd odavezetett apukám autójának utas-üléséhez, és kinyitotta az ajtót. Kérdőn pillantottam rá, majd a motorjára, ami ott állt az egyik parkolóhelyen.
- Majd holnap eljövök érte! – válaszolt a hangosan fel sem tett kérdésemre. Így hát beszálltam.
Bepattant mellém, indított, és úgy 10 perc múlva már be is léptünk a szilveszter óta ismert lakásába. Ahogy becsukódott az ajtó, magához húzott, és erőteljesen ugyan, de még mindig gyengéden, és érzelmektől telítetten csókolt meg. Abban a pillanatban visszacsókoltam, és a dzsekije cipzárjának lassú lehúzásával jeleztem, hogy szeretném, ha tovább is mennénk. Belemosolygott a csókunkba, majd az ölébe kapott, és elindult velem a hálószoba felé.
Lehet, hogy kicsit túlzásnak fog tűnni, de eddigi életem legcsodálatosabb éjszakáját éltem át Zoli karjai közt. Minden egyes pillanat egyre közelebb és közelebb vitt ahhoz a bizonyossághoz, hogy a válasz, aminek egyik részét Bulgáriában, másik részét pedig a reptér parkolójában kaptam meg, teljesen helyes volt. Ugyanakkor a másodpercek sokaságának múlásával egyre jobban és jobban kívántam Őt. Hiába öntötte el testemet a gyönyör számtalanszor az éjszaka folyamán, nem volt elég Zoliból! Úgy éreztem, ha csak 10 centire is távolabb kerül tőlem, már fájdalmasan hiányzik! Abból pedig, ahogy viselkedett, arra a következtetésre jutottam, hogy Ő sem érez másként… és ez földöntúli boldogsággal töltött el!
A legtökéletesebb érzés pedig az volt, amikor másnap, verőfényes napsütésre ébredtem, és éreztem az edzett, meleg testét magam mellett. Elmosolyodtam, majd hosszú perceken keresztül, csendben figyeltem, ahogy a hátán fekvő szerelmem mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Nyugodt, békés álomvilágban járhatott, aminek csak remélni tudtam, hogy én is szereplője vagyok!
Végül óvatosan odabújtam hozzá, adtam egy gyengéd puszit a mellkasára, és lehunyva a szemem, hallgattam a szuszogását… a nyugodt, egyenletes lélegzetvételeket, amik lassan engem is újra álomba ringattak!
2011. július 23., szombat
2011. július 5., kedd
9. fejezet
Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok… végre túlestem a diplomamunkám leadásán, aztán szépen lassan a diplomaosztómon is. Zoli és én pedig, tartva magunkat a megállapodásunkhoz, játszottuk a játékunkat. Próbáltunk teljesen olyanok lenni, mint akik valóban csak most ismerkedtek meg, és összejártuk fél Magyarországot – szigorúan, mint két barát.
Eleinte a barátaink, és mi magunk is csak mosolyogtunk ezen az egészen, de később számomra már egyre elviselhetetlenebbé és nevetségesebbé kezdett válni az egész. Diploma előtt álló fiatal nőként olyan „kapcsolatban” találom magam, mint az általános iskolában annak idején. Kerülgetjük egymást Zolival és mindketten leplezzük az érzéseinket egymás előtt, nehogy olyat tegyünk, amivel átlépünk egy bizonyos határt.
Persze ezt megint csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hiszen én kényszerítettem Őt ebbe a helyzetbe, de… pontosan ezért gondoltam úgy egyik este, egy közös mozizásunk után, hogy ha már én kezdtem, nekem is kell véget vetnem ennek az enyhén szólva is furcsa állapotnak.
Tökéletesnek tűnt az időzítés, hiszen másnap Zoli 24 órában dolgozik, így nem lesz időnk találkozni. Ennyi idő pedig pont elég arra, hogy mindent elintézzek!
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam pihenni egy kicsit, de annyi minden kavargott a fejemben, hogy úgy döntöttem, inkább rögtön neki is kezdek az utam tervezésének.
Magamhoz kapva a laptopom, leültem az ágyra, és elkezdtem böngészni a különböző úti célok között. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere… mindössze anyagi megkötése volt a dolognak! Igaz, hogy az ösztöndíjamból az évek során sikerült megtakarítanom egy nagyobb összeget, de a lehetőségeim azért mégiscsak végesek voltak.
Konkrétan arra pedig, hogy hova szeretnék menni, két apró megkötésem volt saját magammal szemben: méghozzá az, hogy ne legyen túl messze, és ne legyen túl közkedvelt, a barátaim, ismerőseim – elsősorban Zoli – számára „egyértelmű” hely.
Végül Bulgária, azon belül pedig Várna mellett döntöttem. Osztottam- szoroztam, illetve rengeteg fórumot, élménybeszámolót olvastam a különböző szállásokkal kapcsolatban az interneten, majd választottam, és le is foglaltam egy szobát 15 napra. A kiutazást is az utazási irodára bíztam, bár visszautazási időpontot szánt szándékkal nem adtam meg.
Amint végeztem, már elég kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy lefeküdjek… így kikapcsoltam a laptopom, letettem az ágy mellé a földre, és elnyújtózva az ágyamban, szinte egy pillanat alatt elaludtam.
Másnap délelőtt, mikor felébredtem, teljesen olyan érzésem volt, hogy az egész elutazási dolgot csak álmodtam, így gyorsan felültem, bekapcsoltam a gépem, és ellenőriztem a postafiókomat. Rájöttem, hogy az álomnak hitt utazás-tervezés korántsem volt álom! Kicsit megijedtem saját magamtól, és a hirtelen jött komoly elhatározásomtól, ám egy pár perc múlva olyan nyugodtság és elégedettség vett uralma alá, ami szavakkal szinte leírhatatlan lenne.
Kikeltem az ágyból, rendbe szedtem magam, és elindultam felkutatni az itthon levő családtagokat. Benéztem öcsém szobájába, és majdnem hangosan elnevettem magam, amikor megláttam nyitott szájjal, az ágyról félig lelógva aludni. Hát igen… a hajnalig tartó MSN-ezésnek és facebook-ozásnak is megvan az eredménye! – gondoltam magamban. Végül nagy nehezen uralkodva magamon, halkan visszacsuktam az ajtót, és lebattyogtam a földszintre.
Anyut még szerencsére sikerült elkapnom reggeli közben, így lehuppantam mellé az asztalhoz, és óvatosan, de azért észrevehető határozottsággal közöltem vele, hogy elutazom.
- Elutazol??! – kérdezte anya teljesen letaglózva, elkerekedett szemekkel.
- Igen anya. Sajnálom! Tudom, hogy nem így kellett volna alakítanom a dolgot, de úgy érzem, most a lehető legnagyobb szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül lehessek… mindentől és mindenkitől távol!
- Ezt úgy értsem, hogy Marietta sem megy veled?!
- Igen, anya! Sőt… még nem is tudja, hogy elmegyek. Ő lesz a következő, akinek szólok, de… előtte lenne egy hatalmas kérésem!
- Micsoda?
- Ha megkérhetlek titeket… ne mondjátok el senkinek, hogy hova megyek! Rendben? Nektek elmondom, mármint Neked és apunak, de rajtatok és Mariettán kívül senki sem tudhatja! Ez azt jelenti, hogy még Milán sem!
- De miért?! Melinda, édesem… mit titkolsz előlem?! – kérdezte anyu, és olyan félelem, illetve aggódás tükröződött a szeméből, amilyet még talán soha sem láttam.
- Nem titkolok előled semmit, csak egyszerűen erre a nyaralásra most szükségem van. Kicsit besokalltam a suli miatt, illetve a baráti körömben is történtek dolgok, amiket először még magamban kell rendeznem. Kérlek, anyu! Ne kérdezz többet, csak bízz bennem, és ne mondj senkinek semmit! Ígérem, hogy jelentkezni fogok, és vigyázni fogok magamra, de nagyon fontos, hogy rajtad, apán és Mariettán kívül senki se tudja meg, hova megyek. Rendben?
- Rendben!
- Megígéred, hogy senkinek nem mondotok semmit?!
- Igen, meg! – válaszolta anyu, de az előbbi érzelmek még mindig ott tükröződtek a szemében.
- Köszönöm! – mondtam, megszorítottam az asztalon levő kezét, enyhén elmosolyodtam, majd felálltam, és felmentem a szobámba.
Ahogy felértem, azonnal a kezembe kaptam a telefonom, és felhívtam Mariettát. A hangjából ítélve a hívásomra ébredt fel, így amint sikerült neki felfognia, hogy találkozni szeretnék vele, mondta, hogy összekapja magát, és átjön.
Nagyjából fél óra múlva már csengetett is. Szerencsére anyu már elment itthonról, az öcsém meg úgy aludt, hogy még egy ágyú dörrenése sem lett volna képes felébreszteni, így egészen nyugodtan beszélhettem a barátnőmmel.
- Várna?? Ez komoly???? – reagálta le Marietta a híremet, miután elmeséltem.
- Igen! És minimum két hét.
- De azért remélem nem nélkülem tervezted ezt az utazást! Ugye nekem is foglaltál helyet?!
- A helyzet az csajszi, hogy most mindenképpen egyedül szeretnék menni. Szükségem van erre a kis időre! Nem mintha nem érezném jól magam veled, sőt… de most a magányra még jobban szükségem van!
- Hát… nem mondom, hogy örülök neki, hogy itt hagysz egyedül, ki tudja mennyi időre, de mivel már hosszú évek óta ismerlek, megértelek! Tudom, hogy néha kellenek ilyen magadba fordulós időszakok, így nem noszogatlak tovább, hogy vigyél magaddal! – mosolyodott el a barátnőm, bár ebben a gesztusában nem sok őszinte boldogság mutatkozott. Megértettem, hogy most szomorú és kicsit csalódott is, de a tervemen most semmi esetre sem változtatok!
- Köszönöm! – öleltem meg őt, majd ismét szembe néztem vele: – De lenne itt még valami… anyuval már beszéltem erről, és ő, illetve apa elvileg betartják majd! Tőled is ez lenne kérésem…
- Mi az?! Kezdesz megijeszteni! – nézett rám Marietta kérdő szemekkel.
- Ne mondd el senkinek, hogy hova megyek! Rendben? Még az öcsémnek se!
- Jól sejtem, hogy az a bizonyos senki Zolit rejti magában…??? – mosolyodott el a barátnőm.
- Elsősorban igen, de nem szeretném, ha Roland vagy bármelyikőjük barátja megtudná a dolgot. Csak anyu, apu és Te tudtok arról, hogy hova utazom, szóval, ha Zoli utánam jönne, csak Ti mondhattátok el neki!
- És mennyi az esélye, hogy utánad menne?
- Hát… azt hiszem, elég nagy.
- Értem! Akkor ígérem, lakat lesz a számon! – mosolyodott el újra a barátnőm, mire a válaszát én is hasonlóképpen nyugtáztam.
A nap további részében a pakolással, illetve a többi tennivalóval foglalkoztunk. Közben hívtak az utazási irodából is a foglalásom megerősítésére, így már biztossá vált, hogy másnap reggel indulok Bulgáriába.
Az első két hét ott tartózkodásom alatt nem volt hiányom Zoli hívásaiban és sms-eiben, sőt… ami meglepett, hogy Rolandéiban sem. Igazából fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem az ex-barátom, hiszen az sms-eiben sem írt azon kívül semmi mást, hogy sürgősen találkozni akar velem, és hogy amilyen gyorsan csak tudom, hívjam fel.
Ideges lettem emiatt egy kicsit, így gyorsan értekeztem Mariettával, de mondta, hogy szokott találkozni Rolanddal, és fizikailag nincs semmi baja, szóval emiatt ne aggódjak. A barátnőm szerint békülni szeretne… ami szerintem mellesleg teljes képtelenség!
Ahogy a nyaralásom utolsó napjaihoz közeledtem, úgy éreztem, még nem volt elég a pihenésből és a gondolkodásból, így hála az égnek, olyan jó kapcsolatot alakítottam ki a házigazdákkal, hogy sikerült lebeszélnem velük, a nyár végéig náluk maradok! Örültek neki, hiszen megbízható emberként ismertek meg, és így legalább nem kell másik turista után nézniük… anyuék viszont már kevésbé voltak lelkesek az igencsak hosszúra sikeredő nyaralásom miatt. A határozottságom és céltudatosságom azonban soha nem volt még olyan erős, mint most, így egy nyúlfarknyit sem engedtem a terveimből!
A közel két hónapos tengerparton való tartózkodásom nem csak arra volt elegendő, hogy életem addigi legszebb napbarnított színét tudhassam magaménak, hanem arra is, hogy a szívem és lelkem összetört darabkáit, amennyire csak lehet, újra összeilleszthessem. Bár továbbra is záporoztak a hívások és az sms-ek Zolitól és Rolandtól is, én nem törődve egyikkel sem, forgattam és forgattam a gondolatokat, lehetőségeket az agyamban. Augusztus végére viszont már olyan állapotba kerültem, hogy biztos voltam abban, mit akarok kezdeni magammal a továbbiakban… így ezen felbuzdulva fogtam magam, és elköszönve az újonnan megismert barátoktól és Bulgáriától, hazautaztam.
Felfrissülve, kipihenve, és valamelyest megváltozva tértem haza. Ahogy kinyitotta nekem anyu az ajtót, először ledöbbent, aztán elmosolyodott, végül pedig szorosan megölelt. Apu az új hajamat és a mondhatni kivirult, új énemet egy egyszerű, de szívből jövő „Örülök, hogy épségben hazaértél!”-lel nyugtázta, míg az öcsém nevetett egyet, és visszament a szobájába.
Miután túlestem a nagy szülői köszöntésen, átadtam az ajándékokat, és felvittem a csomagjaimat a szobába, idejét éreztem annak, hogy köszöntsem a barátnőmet. Anyu azonban elég rendesen beelőzött, ugyanis épphogy kipakoltam az egyik bőröndömet, már csengettek is az ajtónál. Pár pillanattal később pedig szinte sikítva ugrott a nyakamba Marietta.
- Hát ez gyors volt! – nevettem el magam, és megpróbálva megtartani az egyensúlyomat, visszaöleltem.
- Telepátia, tudod…
- Az a telepátia véletlenül nem az anyukám volt? - kérdeztem viccelődve, de a válasz már a kérdésemben benne volt.
- Hjajj, már annyira hiányoztál! És a hajad… egyszerűen fantasztikus!!! Nagyon jól áll a szőke!
- És nem túl merész, hogy ilyen rövid?
- Nem! – húzódott el egy kicsit Marietta, hogy alaposabban szemügyre vehesse a frizurámat: - Szerintem kifejezetten jól áll ez a változás! Meg amúgy is sokkal vidámabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnsz! Nem mellesleg pedig dögösebb vagy, mint valaha!
- Na, azért ne túlozzunk! – mosolyodtam el.
- Örülök, hogy ennyire jól érezted magad! Bár még mindig haragszom egy kicsit, hogy engem nem vittél magaddal, de azt hiszem pár nap, és megbocsátok… - próbálta dacosan mondani a barátnőm, de végül csak elnevette magát: -… főleg ha mindent elmesélsz, amit e-mailben és telefonon nem mondtál el! Minden mocskos részletet tudni akarok!!!
- Hát, olyan mocskosak nincsenek, de azért van mit mesélnem…
- Hohoho… na, hadd halljam csak! – helyezkedett el velem szemben, törökülésben az ágyamra Marietta, és teljes odafigyeléssel várta azokat a bizonyos sztorikat.
Körülbelül este 10 óra lehetett, mikor végre befejeztem a mesélést, és minden apró részlet kivesézését az átlagon felül kíváncsi barátnőmmel, ám miután ő elment, nekem még korántsem fejeződött be a napom. Tudtam, hogy mi az, amit nem szabad tovább halogatnom, hiszen voltaképpen emiatt „menekültem el” innen… rá kellett jönnöm, mit is csináljak!
Így fogtam a telefonom, lementem a földszintre, elkértem aputól a kocsi kulcsot, és bepattanva az autóba, a kecskeméti repülőbázis felé vettem az irányt.
Eleinte a barátaink, és mi magunk is csak mosolyogtunk ezen az egészen, de később számomra már egyre elviselhetetlenebbé és nevetségesebbé kezdett válni az egész. Diploma előtt álló fiatal nőként olyan „kapcsolatban” találom magam, mint az általános iskolában annak idején. Kerülgetjük egymást Zolival és mindketten leplezzük az érzéseinket egymás előtt, nehogy olyat tegyünk, amivel átlépünk egy bizonyos határt.
Persze ezt megint csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hiszen én kényszerítettem Őt ebbe a helyzetbe, de… pontosan ezért gondoltam úgy egyik este, egy közös mozizásunk után, hogy ha már én kezdtem, nekem is kell véget vetnem ennek az enyhén szólva is furcsa állapotnak.
Tökéletesnek tűnt az időzítés, hiszen másnap Zoli 24 órában dolgozik, így nem lesz időnk találkozni. Ennyi idő pedig pont elég arra, hogy mindent elintézzek!
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam pihenni egy kicsit, de annyi minden kavargott a fejemben, hogy úgy döntöttem, inkább rögtön neki is kezdek az utam tervezésének.
Magamhoz kapva a laptopom, leültem az ágyra, és elkezdtem böngészni a különböző úti célok között. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere… mindössze anyagi megkötése volt a dolognak! Igaz, hogy az ösztöndíjamból az évek során sikerült megtakarítanom egy nagyobb összeget, de a lehetőségeim azért mégiscsak végesek voltak.
Konkrétan arra pedig, hogy hova szeretnék menni, két apró megkötésem volt saját magammal szemben: méghozzá az, hogy ne legyen túl messze, és ne legyen túl közkedvelt, a barátaim, ismerőseim – elsősorban Zoli – számára „egyértelmű” hely.
Végül Bulgária, azon belül pedig Várna mellett döntöttem. Osztottam- szoroztam, illetve rengeteg fórumot, élménybeszámolót olvastam a különböző szállásokkal kapcsolatban az interneten, majd választottam, és le is foglaltam egy szobát 15 napra. A kiutazást is az utazási irodára bíztam, bár visszautazási időpontot szánt szándékkal nem adtam meg.
Amint végeztem, már elég kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy lefeküdjek… így kikapcsoltam a laptopom, letettem az ágy mellé a földre, és elnyújtózva az ágyamban, szinte egy pillanat alatt elaludtam.
Másnap délelőtt, mikor felébredtem, teljesen olyan érzésem volt, hogy az egész elutazási dolgot csak álmodtam, így gyorsan felültem, bekapcsoltam a gépem, és ellenőriztem a postafiókomat. Rájöttem, hogy az álomnak hitt utazás-tervezés korántsem volt álom! Kicsit megijedtem saját magamtól, és a hirtelen jött komoly elhatározásomtól, ám egy pár perc múlva olyan nyugodtság és elégedettség vett uralma alá, ami szavakkal szinte leírhatatlan lenne.
Kikeltem az ágyból, rendbe szedtem magam, és elindultam felkutatni az itthon levő családtagokat. Benéztem öcsém szobájába, és majdnem hangosan elnevettem magam, amikor megláttam nyitott szájjal, az ágyról félig lelógva aludni. Hát igen… a hajnalig tartó MSN-ezésnek és facebook-ozásnak is megvan az eredménye! – gondoltam magamban. Végül nagy nehezen uralkodva magamon, halkan visszacsuktam az ajtót, és lebattyogtam a földszintre.
Anyut még szerencsére sikerült elkapnom reggeli közben, így lehuppantam mellé az asztalhoz, és óvatosan, de azért észrevehető határozottsággal közöltem vele, hogy elutazom.
- Elutazol??! – kérdezte anya teljesen letaglózva, elkerekedett szemekkel.
- Igen anya. Sajnálom! Tudom, hogy nem így kellett volna alakítanom a dolgot, de úgy érzem, most a lehető legnagyobb szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül lehessek… mindentől és mindenkitől távol!
- Ezt úgy értsem, hogy Marietta sem megy veled?!
- Igen, anya! Sőt… még nem is tudja, hogy elmegyek. Ő lesz a következő, akinek szólok, de… előtte lenne egy hatalmas kérésem!
- Micsoda?
- Ha megkérhetlek titeket… ne mondjátok el senkinek, hogy hova megyek! Rendben? Nektek elmondom, mármint Neked és apunak, de rajtatok és Mariettán kívül senki sem tudhatja! Ez azt jelenti, hogy még Milán sem!
- De miért?! Melinda, édesem… mit titkolsz előlem?! – kérdezte anyu, és olyan félelem, illetve aggódás tükröződött a szeméből, amilyet még talán soha sem láttam.
- Nem titkolok előled semmit, csak egyszerűen erre a nyaralásra most szükségem van. Kicsit besokalltam a suli miatt, illetve a baráti körömben is történtek dolgok, amiket először még magamban kell rendeznem. Kérlek, anyu! Ne kérdezz többet, csak bízz bennem, és ne mondj senkinek semmit! Ígérem, hogy jelentkezni fogok, és vigyázni fogok magamra, de nagyon fontos, hogy rajtad, apán és Mariettán kívül senki se tudja meg, hova megyek. Rendben?
- Rendben!
- Megígéred, hogy senkinek nem mondotok semmit?!
- Igen, meg! – válaszolta anyu, de az előbbi érzelmek még mindig ott tükröződtek a szemében.
- Köszönöm! – mondtam, megszorítottam az asztalon levő kezét, enyhén elmosolyodtam, majd felálltam, és felmentem a szobámba.
Ahogy felértem, azonnal a kezembe kaptam a telefonom, és felhívtam Mariettát. A hangjából ítélve a hívásomra ébredt fel, így amint sikerült neki felfognia, hogy találkozni szeretnék vele, mondta, hogy összekapja magát, és átjön.
Nagyjából fél óra múlva már csengetett is. Szerencsére anyu már elment itthonról, az öcsém meg úgy aludt, hogy még egy ágyú dörrenése sem lett volna képes felébreszteni, így egészen nyugodtan beszélhettem a barátnőmmel.
- Várna?? Ez komoly???? – reagálta le Marietta a híremet, miután elmeséltem.
- Igen! És minimum két hét.
- De azért remélem nem nélkülem tervezted ezt az utazást! Ugye nekem is foglaltál helyet?!
- A helyzet az csajszi, hogy most mindenképpen egyedül szeretnék menni. Szükségem van erre a kis időre! Nem mintha nem érezném jól magam veled, sőt… de most a magányra még jobban szükségem van!
- Hát… nem mondom, hogy örülök neki, hogy itt hagysz egyedül, ki tudja mennyi időre, de mivel már hosszú évek óta ismerlek, megértelek! Tudom, hogy néha kellenek ilyen magadba fordulós időszakok, így nem noszogatlak tovább, hogy vigyél magaddal! – mosolyodott el a barátnőm, bár ebben a gesztusában nem sok őszinte boldogság mutatkozott. Megértettem, hogy most szomorú és kicsit csalódott is, de a tervemen most semmi esetre sem változtatok!
- Köszönöm! – öleltem meg őt, majd ismét szembe néztem vele: – De lenne itt még valami… anyuval már beszéltem erről, és ő, illetve apa elvileg betartják majd! Tőled is ez lenne kérésem…
- Mi az?! Kezdesz megijeszteni! – nézett rám Marietta kérdő szemekkel.
- Ne mondd el senkinek, hogy hova megyek! Rendben? Még az öcsémnek se!
- Jól sejtem, hogy az a bizonyos senki Zolit rejti magában…??? – mosolyodott el a barátnőm.
- Elsősorban igen, de nem szeretném, ha Roland vagy bármelyikőjük barátja megtudná a dolgot. Csak anyu, apu és Te tudtok arról, hogy hova utazom, szóval, ha Zoli utánam jönne, csak Ti mondhattátok el neki!
- És mennyi az esélye, hogy utánad menne?
- Hát… azt hiszem, elég nagy.
- Értem! Akkor ígérem, lakat lesz a számon! – mosolyodott el újra a barátnőm, mire a válaszát én is hasonlóképpen nyugtáztam.
A nap további részében a pakolással, illetve a többi tennivalóval foglalkoztunk. Közben hívtak az utazási irodából is a foglalásom megerősítésére, így már biztossá vált, hogy másnap reggel indulok Bulgáriába.
*
Az első két hét ott tartózkodásom alatt nem volt hiányom Zoli hívásaiban és sms-eiben, sőt… ami meglepett, hogy Rolandéiban sem. Igazából fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem az ex-barátom, hiszen az sms-eiben sem írt azon kívül semmi mást, hogy sürgősen találkozni akar velem, és hogy amilyen gyorsan csak tudom, hívjam fel.
Ideges lettem emiatt egy kicsit, így gyorsan értekeztem Mariettával, de mondta, hogy szokott találkozni Rolanddal, és fizikailag nincs semmi baja, szóval emiatt ne aggódjak. A barátnőm szerint békülni szeretne… ami szerintem mellesleg teljes képtelenség!
Ahogy a nyaralásom utolsó napjaihoz közeledtem, úgy éreztem, még nem volt elég a pihenésből és a gondolkodásból, így hála az égnek, olyan jó kapcsolatot alakítottam ki a házigazdákkal, hogy sikerült lebeszélnem velük, a nyár végéig náluk maradok! Örültek neki, hiszen megbízható emberként ismertek meg, és így legalább nem kell másik turista után nézniük… anyuék viszont már kevésbé voltak lelkesek az igencsak hosszúra sikeredő nyaralásom miatt. A határozottságom és céltudatosságom azonban soha nem volt még olyan erős, mint most, így egy nyúlfarknyit sem engedtem a terveimből!
A közel két hónapos tengerparton való tartózkodásom nem csak arra volt elegendő, hogy életem addigi legszebb napbarnított színét tudhassam magaménak, hanem arra is, hogy a szívem és lelkem összetört darabkáit, amennyire csak lehet, újra összeilleszthessem. Bár továbbra is záporoztak a hívások és az sms-ek Zolitól és Rolandtól is, én nem törődve egyikkel sem, forgattam és forgattam a gondolatokat, lehetőségeket az agyamban. Augusztus végére viszont már olyan állapotba kerültem, hogy biztos voltam abban, mit akarok kezdeni magammal a továbbiakban… így ezen felbuzdulva fogtam magam, és elköszönve az újonnan megismert barátoktól és Bulgáriától, hazautaztam.
*
Felfrissülve, kipihenve, és valamelyest megváltozva tértem haza. Ahogy kinyitotta nekem anyu az ajtót, először ledöbbent, aztán elmosolyodott, végül pedig szorosan megölelt. Apu az új hajamat és a mondhatni kivirult, új énemet egy egyszerű, de szívből jövő „Örülök, hogy épségben hazaértél!”-lel nyugtázta, míg az öcsém nevetett egyet, és visszament a szobájába.
Miután túlestem a nagy szülői köszöntésen, átadtam az ajándékokat, és felvittem a csomagjaimat a szobába, idejét éreztem annak, hogy köszöntsem a barátnőmet. Anyu azonban elég rendesen beelőzött, ugyanis épphogy kipakoltam az egyik bőröndömet, már csengettek is az ajtónál. Pár pillanattal később pedig szinte sikítva ugrott a nyakamba Marietta.
- Hát ez gyors volt! – nevettem el magam, és megpróbálva megtartani az egyensúlyomat, visszaöleltem.
- Telepátia, tudod…
- Az a telepátia véletlenül nem az anyukám volt? - kérdeztem viccelődve, de a válasz már a kérdésemben benne volt.
- Hjajj, már annyira hiányoztál! És a hajad… egyszerűen fantasztikus!!! Nagyon jól áll a szőke!
- És nem túl merész, hogy ilyen rövid?
- Nem! – húzódott el egy kicsit Marietta, hogy alaposabban szemügyre vehesse a frizurámat: - Szerintem kifejezetten jól áll ez a változás! Meg amúgy is sokkal vidámabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnsz! Nem mellesleg pedig dögösebb vagy, mint valaha!
- Na, azért ne túlozzunk! – mosolyodtam el.
- Örülök, hogy ennyire jól érezted magad! Bár még mindig haragszom egy kicsit, hogy engem nem vittél magaddal, de azt hiszem pár nap, és megbocsátok… - próbálta dacosan mondani a barátnőm, de végül csak elnevette magát: -… főleg ha mindent elmesélsz, amit e-mailben és telefonon nem mondtál el! Minden mocskos részletet tudni akarok!!!
- Hát, olyan mocskosak nincsenek, de azért van mit mesélnem…
- Hohoho… na, hadd halljam csak! – helyezkedett el velem szemben, törökülésben az ágyamra Marietta, és teljes odafigyeléssel várta azokat a bizonyos sztorikat.
Körülbelül este 10 óra lehetett, mikor végre befejeztem a mesélést, és minden apró részlet kivesézését az átlagon felül kíváncsi barátnőmmel, ám miután ő elment, nekem még korántsem fejeződött be a napom. Tudtam, hogy mi az, amit nem szabad tovább halogatnom, hiszen voltaképpen emiatt „menekültem el” innen… rá kellett jönnöm, mit is csináljak!
Így fogtam a telefonom, lementem a földszintre, elkértem aputól a kocsi kulcsot, és bepattanva az autóba, a kecskeméti repülőbázis felé vettem az irányt.
2011. március 19., szombat
8. fejezet
Abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyták a számat, akkorát dobbant a szívem, hogy talán ha közvetlenül mellettem ülne valaki, még hallotta is volna. Nagyon lassan felemeltem a tekintetem az asztalról Rolandra, és vártam a következményeket… amik elmaradtak!
Az egyetlen dolog, amit éreztem, hogy megfagy körülöttünk a levegő! Roland kezében is megállt a műanyag villa, és üres tekintettel meredt maga elé.
Pár pillanatnyi hatásszünetet követően – mikor már a gyomrom is görcsölni kezdett, és furcsa, sírást előrejelző, szúró fájdalmat kezdtem érezni a szemeimben –, Roland megszólalt:
- Miért? – kérdezte nagyon halkan. Nem válaszoltam… nem tudtam, mit mondjak! Mondjam el az igazat, amivel még nagyobb fájdalmat okozok neki, vagy inkább kozmetikázzam egy kicsit a tényeket, és fordítsam olyanra, ami teljesen semleges?! – Azt kérdeztem, miért??!! – ismételte meg önmagát, most azonban már jóval határozottabban.
Az agyamban úgy sürögtek-forogtak az agysejtek a megfelelő választ kutatva, hogy már a fejem is kezdett belefájdulni. A szívem még mindig hevesen vert, a tenyerem izzadt, és a gyomromban is ott volt az a hatalmas, kellemetlen gombóc.
Végül döntöttem:
- Az igazság az Roland, hogy én már rég nem érzem azt irántad, amit kellene, hogy érezzek! Már… már nem is tudom igazán, hogy mit érzek! Az esetek többségében jól éreztem magam veled, mert szeretem a társaságod, a barátaid, mindent, de… úgy, mint a barátnőd… úgy már nem tudok tovább létezni! Nagyon sajnálom! – néztem újra le az asztal lapjára.
- Rég? Milyen rég?? Miért nem szóltál??? Ha tudok arról, hogy kényelmetlenül érzed magad, talán alakíthattunk volna valamit a kapcsolatunkon!
- A kapcsolatunkon már sehogy sem tudtunk volna alakítani, hidd el! Nem szeretném kitenni magunkat ennek a…
- Mégis minek??!!
- Hogy csak egy látszat-kapcsolatban éljük le az egész fiatalkorunkat! Nem kapnád meg tőlem azt, amit érdemelnél a szerelmedért, én pedig szintén csak boldogtalan lennék! Szerintem sokkal ésszerűbb lenne, ha ilyen téren elválnának útjaink, és talán külön-külön megtalálnánk a boldogságot!
- Áh, értem! Szóval van valaki más? – kapta el a lényeget.
Gondoltam, hogy rá fog jönni, hiába csűröm-csavarom úgy a mondandómat, hogy ne térjek rá erre a részre! Legszívesebben azonnal visszavágtam volna, hogy „Dehogy! Nincs senki!”, hiszen ez lett volna a könnyebb megoldás. Így nem kellene szembenéznem azzal a csalódott, összetört szívet tükröző tekintettel, amit valószínűleg látni fogok! Én azonban nem tudnék tükörbe nézni azok után, hogy egy közel 6 éves kapcsolatból úgy szállok ki, hogy közben még jól át is verem az egyébként rendes, hűséges ex-barátomat.
- Van! – mondtam ki olyan halkan, hogy őszintén csodálom, amiért meghallotta.
- Ismerem?
- Mondhatni igen… - válaszoltam, amire csak egy horkantással reagált.
Felnéztem rá, ő azonban már nem engem nézett. Hátradőlt a székében, és az ökölbe szorult kezét a szájának támasztva, valahova maga elé, a földre nézett.
Újabb csend állt be közénk… Roland a földet, én pedig még mindig az asztalt néztem. Vártam a következő kérdését, bár jobban féltem, mint eddigi életemben bármitől!
A félelmem pedig beigazolódni látszott:
- Ki az? – törte meg hirtelen a csendet.
Felnéztem rá, és próbáltam a szemébe nézni, de ő nem nézett rám. Csak meredt a semmibe, az öklét még mindig a szájának döntve. Nem tudtam, mit mondjak… hiszen el tudom képzelni, hogy Roland felkeresi Zolit, és valami olyasmit tesz, amit később egészen biztosan megbán majd! Viszont azt is el tudtam képzelni, hogy csak tudni akarja, ki az, akire „lecserélem” őt!
- Fontos, hogy tudd? Nem maradhatnánk annyiban, hogy van valaki?
- Nem! Szeretném tudni! – válaszolt, de még most sem nézett rám.
- De ugye megígéred, hogy nem csinálsz semmi meggondolatlanságot?! – kérdeztem aggódva, mire rám nézett.
- Ha arra gondolsz, hogy odamegyek ahhoz a bizonyos valakihez, és kiverlek a fejéből, akkor nem… nem csinálok semmi meggondolatlanságot! De úgy érzem, jogom van tudni, ki az! Legalább ennyi…
- Báthory Zoltánnak hívják! – mondtam ki a nevét, mintha valamiféle csodára vártam volna. Roland azonban még mindig kérdő tekintettel várta a további magyarázatot. – Ő… ő az a vadászpilóta, akivel még a karácsonyi vásárban összefutottunk! – ahogy elhagyták a számat a szavak, újra megfagyott a levegő. Rosszabbul kezdtem érezni magam, mint korábban, és az a kósza gondolat kezdett el kavarogni a fejemben, hogy talán mégis csak jobb lett volna elferdíteni a dolgokat!
- Tessék??!! – kérdezett vissza szinte ugyanabban a pillanatban Roland, és olyan szúró szemekkel nézett rám, hogy szinte már fájt. Kénytelen-kelletlen a szemébe néztem. Szólni egy szót sem szóltam, csak kínkeservesen álltam a tekintetét, és vártam a további reakcióit. Kétségbeesetten, mondhatni már hisztérikusan elnevette magát, majd újra ökölbe szorult a keze. Nem tudtam, mi lesz ezek után, de valahogy sejtettem, hogy nem túl kedvezően fognak alakulni a dolgok!
Megpróbáltam elképzelni, mit érezhet most pontosan Roland, és ahogy engem is áthatott az a fájdalom, ami sugárzott belőle, könnyek kezdek gyülekezni a szememben.
- Roland, ne haragudj! Én ezt nem így akartam, de…- próbáltam mentegetőzni, amivel talán a legrosszabbat tettem.
- Mióta tart köztetek ez a dolog? Már akkor, amikor találkoztunk vele… már akkor is ismerted, igaz?! Meg is csaltál vele legalább??!! Csak hogy még biztosabb legyél a dolgodban?!!! – szakított félbe.
- Én… én…
- Igen??! Mondjad!! – meredt rám szinte már vérben forgó szemekkel. Tudtam, hogy soha nem bántana, mégis félni kezdtem!
- Tegnap… mikor eljöttem a bárból, őt hívtam fel! Elmentünk hozzá, és… Én csak beszélni akartam vele! – tiltakoztam, és éreztem, hogy egyre nehezebb, és nehezebb visszafognom magam.
- Lefeküdtél vele??! – kérdezte, mire én csak – alig észrevehetően – bólintottam, majd kitört belőlem a sírás.
- Ez remek! Ez… áh, tudod mit?! Nem is akarok többet tudni! Azt hiszem, pont eleget hallottam! – pattant fel a székből, és elviharzott, mint valami felbőszült vadállat.
Szinte éreztem magamon a körülöttem ülők kíváncsi tekintetét, foglalkozni azonban nem foglalkoztam semmivel. Csak lassan felálltam, megfogtam a táskám, és elsiettem.
Fogalmam sincs, hány óra lehetett pontosan, mikor az utcánkba értem. Az egyetlen dolog, ami jelezte, hogy ideje hazamenni, az a sötétség volt, ami szépen lassan rám ereszkedett.
Mióta kijöttem a gyorsétteremből, csak bolyongtam az utcákon, egy-két helyen leültem, és a gondolataimba merülve próbáltam kialakítani magamról egy nem túl fényes énképet. Kerestem a megfelelő jelzőket magamra, amiért ilyen csúnyán elbántam Rolanddal, de a ma használatos nyelvünk szókincse jelen pillanatban nem volt elég gazdag ahhoz, hogy meg is találjam azokat!
A szavakkal ugyan be nem határolt, de elképzelés szintjén létező jelzők mellé még becsatlakozott egy ’önző’ nevezetű is, hiszen csak abban a pillanatban jutott eszembe a családom, a barátaim, mindenki, amikor megpillantottam a házunk előtt, a kocsija körül idegesen sétálgató Zolit.
Mielőtt közelebb mentem volna, kikaptam a táskámból a telefonom, és bekapcsoltam. Amint hálózatot talált, már érkezett is sorban a közel 50 nem fogadott hívást jelző szöveges üzenet. Fantasztikus! – gondoltam magamban. – Ha eddig még nem éreztem volna magam elég rosszul, ezek után biztosan áshatok magamban egy gödröt, és magamra húzhatom a földkupacot!
Zoli valószínűleg meghallhatta a telefonom sorozatos csipogását, hiszen egyenesen felém fordult. Mikor az éj sötétjében felismert, a dzsekije zsebéből kikapta a kezeit, odarohant hozzám, és olyan szorosan átkarolt, hogy ha akartam sem tudtam volna megmozdulni.
- Linda! Istenem! A frászt hoztad rám! Jól vagy? Hol voltál? Rengetegszer kerestelek…
- Jól vagyok! Sétáltam… - suttogtam, de közben a szívem még mindig olyan volt, mintha egy satuban fognák.
- Egész nap sétáltál?!
- Igen! – éreztem, hogy a mellkasomban nagyon szorít valami, és nem fogom tudni sokáig türtőztetni magam. – De most engedj el, kérlek! – kértem elég határozatlanul.
- Miért nem hívtál fel? Reggel köszönés nélkül elrohantál…
- Mert… mert… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de helyette csak még jobban elárasztott a bűntudat, aminek a következménye az lett, hogy a visszatartott zokogás úgy szakadt ki belőlem, mint mikor a felbőszült folyó hirtelen áttöri a szárazföldet védő gátat.
Nem tudtam, mit kezdjek magammal! Az sem volt jó, hogy Zoli keze a derekamon volt, de az sem, hogy nem ért hozzám, mert akkor túlságosan egyedül éreztem magam! Fogalmam sem volt, Zoli mit érezhetett, vagy mi gondolhatott, de abban biztos voltam, hogy teljesen letaglózva néz rám, és próbál rájönni, mit tegyen!
Végül eltoltam magamtól a kezeit, és leülve a járdaszegélyre, a térdemre támasztottam a könyököm, és a fejemet a kezeim közé véve próbáltam nyugtatgatni saját magam – kisebb-nagyobb sikerrel!
Valószínűleg furcsa lehet ezt egy kívülállónak hallani, hiszen én tettem azt, amit tettem, de… igazából a kiborulásom nem csak a Rolanddal való szakításomra terjedt ki! Hiszen az egész napos bolyongásom alatt volt időm továbbgondolni a dolgokat, és egy nagyon komoly elhatározásra jutottam!
Miután nagy nehezen megnyugtattam magam, és Zolit is meggyőztem, hogy ne hívja fel Mariettát, eldöntöttem, hogy most vagy soha, de lépnem kell! Nem okozhatok Zolinak is akkora fájdalmat, mint Rolandnak!
Így felálltam, odaléptem Zoli elé, és megfogtam a kezét:
- Gyere velem! – mondtam, majd elindultunk a házunk felé.
Anyu és apu szerencsére nem voltak otthon, az öcsémnek pedig egyéb – fontosabb – elfoglaltságai is voltak annál, mint hogy az idióta nővérével foglalkozzon… így senkinek sem hiányoztam igazán!
Miután küldtem egy megnyugtató sms-t Mariettának, és nagy nehezen, de sikerült az arcomat is elfogadhatóra varázsolnom, leültettem Zolit a nappaliban. Valószínűleg érezhette, hogy valami komoly dologról lehet szó, mert nem szólt semmit, csak vigyázó tekintettel figyelte minden apró mozdulatomat. Végül belekezdtem:
- Először is, ne haragudj, hogy a frászt hoztam rád! Nem állt szándékomban, de… egyszerűen így alakult! Másodszor pedig… tudnod kell, hogy szakítottam Rolanddal! – mondtam, majd a szemébe néztem. Hihetetlen pókerarca van, mert még a szeme sem csillant meg a hír hallatán! Miután ezzel szembesítettem, rátértem az őt érintő részekre is, amikhez nekem is bátorságot és elég nagy erőt kellett gyűjtenem… bár a helyzet az volt, hogy már minden tartalékom fogytán volt az önfegyelmet illetően!
Vettem egy mély levegőt, és folytattam:
- A Rolanddal való szakításom rádöbbentett arra is, hogy igazából nem hogy iránta nem érzek szerelmet, azt sem tudom egyáltalán, hogy mit érzek! Azt észrevettem, hogy vonzódom hozzád, és sokszor veled akarok lenni, de… nem tudom, hogy bele akarok-e vágni egy újabb kapcsolatba! Nem tudom, hogy kész vagyok-e rá! – újra rápillantottam, de még mindig semmilyen érzést nem tükrözött az arca. - Éppen ezért úgy döntöttem, hogy… hogy… egyedül szeretnék lenni! Nem akarlak megbántani azzal, hogy elhitetem veled, szeretlek, közben meg csak egy kétségbeesett, sérült szívű lány vagyok, aki kapaszkodót keres! Nem akarlak pótlékként használni! – figyeltem a szemeit, de semmi. - Szólalj már meg kérlek! Mondj valamit! Bármit! Csak reagálj már valamire… - szóltam rá kicsit határozottabban, mint ahogy eredetileg akartam!
- Gondoltam, hogy így fogsz dönteni!
- Tessék? Mi az, hogy gondoltad??! – fakadtam ki. – Hiszen még én sem tudtam, hogy mit akarok! Akkor te honnan tudhatnád??!!
- Abból gondoltam, ahogy otthagytál reggel egyedül! Üzenet, minden nélkül… és aztán még a hívásaimra sem reagáltál! Tudtam, hogy sok lesz neked, így már lerendeztem magamban, hogy jobb lesz, ha hagyok egy kis szabad teret, hogy átgondolhasd, mit szeretnél!
- Miért vagy Te mindig ennyire okos??! – pattantam fel, és mint egy őrült, fel-alá kezdtem járkálni a lakásban. Éreztem, hogy megint rám akar törni a sírás, de megelőzve ezt, inkább kisiettem a konyhába, és megpróbáltam lefoglalni a gondolataimat azzal, hogy teát főzök.
Engedtem vizet a kannába, feltettem melegedni, aztán kikutattam két zöldtea-filtert a szekrényből… jó erős teát akarok csinálni! Közben hallottam, hogy Zoli kijött utánam a konyhába. Aztán halkan megreccsent mögöttem a szék, ezzel jelezve nekem, hogy leült!
- Tudom, hogy most azt gondolod rólam, hogy nem vagyok normális, és már ezerszer megbántad, hogy akár csak rám is néztél, de… hihetetlenül unom már, hogy mindenki olyan okos körülöttem, és mindenki mindent észrevesz, csak én nem! Miért vagyok ennyire szerencsétlen? – támaszkodtam rá a konyhapultra, majd lehajtottam a fejem, lehunytam a szemem, és vettem néhány mély levegőt.
Zoli nem szólt egy szót sem, csak felállt a székről, odasétált mögém, és megfogva a kezem, könnyedén szembe fordított magával.
- Tudod, mit gondolok rólad valójában? Hogy egy hihetetlenül érzékeny, jószívű lány vagy, aki a saját fájdalmával nem törődve inkább azon fáradozik, hogy a másiknak minél kevesebb csalódást okozzon! Viszont az, hogy képes lennél feláldozni magadat azért, hogy más jól érezze magát, valóban nem normális dolog! Az, hogy megbántam-e, hogy valaha rád néztem? Lehet… hiszen ha nem találkozol velem, nem okozhattam volna Neked ekkora fájdalmat! Akkor talán helyrejött volna Roland és közted minden! De alapjáraton áldom az eget azért, hogy akkor, aznap beléd botlottam, és megismertelek! Szerencsétlennek pedig egyáltalán nem vagy szerencsétlen, inkább figyelmetlen és önfejű, hiszen ahogy én tudom, Marietta ezer és egyszer beszélt veled, próbált segíteni, de nem hallgattál rá! Így van? – kérdezte, én azonban csak a földet néztem. Egyáltalán nem akartam felnézni, de miután felemelte az álam, és kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek, hát megtettem. – Így van? – tette fel a kérdést újra, ám én olyan makacs voltam, hogy nem akartam még most sem bevallani a nyilvánvalót.
- Szóval Marietta elmondott neked mindent?!
- Nem tudom, mi az a minden, de beszélgettünk! Muszáj voltam megkeresni, hiszen eltűntél, a telefonodat nem vetted fel… valamit tennem kellett!
- Hogy találtad meg?
- Ez nem fontos!
- Hogy találtad meg? – kérdeztem újra.
- Megvannak a módszereim, már mondtam egyszer! – mosolyodott el halványan, mire megdobbant a szívem. Ettől a mosolyától úgy éreztem magam, mintha minden megint a régi lenne… mintha mindaz, ami történt, csak álom lett volna!
- Szóval Milán adta meg a számát! – válaszoltam meg a saját kérdésem.
- Egyáltalán nem fontos, hogy kitől és mit kaptam! A lényeg, hogy itt vagyok és Te is itt vagy… épségben! – mondta halkan, majd az ujjait lassan az arcomra simította.
Először lehunytam szemem, és szinte kismacskaként simulva a tenyerébe, élveztem az érintésével járó, apró rezdüléseket a testem minden porcikájában. Amikor azonban a szája pihekönnyűen hozzáért az enyémhez, szinte figyelmeztetésként elkezdett sípolni a teafőző. Erre észhez tértem, és elfordítottam a fejem.
- Zoli! Kérlek…
- Ne haragudj, csak… mindegy is! Igazad van! Türtőztetem magam! Ígérem! – lépett hátrébb egy lépést feltartott kezekkel, de azért mosolyogva. Én odaléptem a gázhoz, levettem a vizet, majd újra felé fordultam.
- Köszönöm! És sajnálom, hogy ennyi problémát okozok, de…
- Ne szabadkozz, megértelek! De mit szólnál egy kis játékhoz, ha már itt tartunk?
- Milyen játékhoz? – néztem rá érdeklődő szemekkel.
- Kezdjünk mindent elölről, és építsünk fel egy barátságot… aztán a többi majd jön magától! Benne vagy?
- Hát… végülis miért ne?! – mosolyodtam el.
- Akkor kezdjük is el… Szia! Báthory Zoltán vagyok, a haverok Zotyának, a melóban Marksman-nek hívnak. A magyar légierő egyik vadászpilótája vagyok. A munkám a hobbim is egyben, sokszor repülök kisgépekkel a szabadidőmben is. Szeretek vezetni, sörözni a haverokkal, sportolni és aludni. Cegléden élek egyedül. Anyukámék Budapesten laknak. Van egy 22 éves húgom, Biankának hívják. – fogott velem kezet, és hadarta el a fontosabb tudnivalókat. Akarva-akaratlanul is elnevettem magam, majd átvéve a stafétabotot, én is bemutatkoztam.
- Szia! Óvári Melinda vagyok, de általában mindenkinek csak Linda. Ha minden jól megy, pár hónap múlva már hivatalosan is diplomás pályakezdő leszek. Jelenleg a diplomamunkámon dolgozom, ezen kívül azonban sehol. Szeretek sportolni, barátokkal lenni, és aludni. Eredetileg ceglédi lány vagyok, de az egyetem alatt Budapesten laktam albérletben. Anyukámmal, apukámmal, és a 16 éves öcsémmel élek ebben a házban! – mutattam körbe mosolyogva, majd végül egyenesen Zoli szemeibe néztem. Ő is elmosolyodott, majd megszólalt:
- Örülök, hogy megismerhetlek, Linda!
- Szintúgy… - válaszoltam, és közben éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a szívembe egy érzés, ami szavakkal szinte leírhatatlan és megmagyarázhatatlan!
Az egyetlen dolog, amit éreztem, hogy megfagy körülöttünk a levegő! Roland kezében is megállt a műanyag villa, és üres tekintettel meredt maga elé.
Pár pillanatnyi hatásszünetet követően – mikor már a gyomrom is görcsölni kezdett, és furcsa, sírást előrejelző, szúró fájdalmat kezdtem érezni a szemeimben –, Roland megszólalt:
- Miért? – kérdezte nagyon halkan. Nem válaszoltam… nem tudtam, mit mondjak! Mondjam el az igazat, amivel még nagyobb fájdalmat okozok neki, vagy inkább kozmetikázzam egy kicsit a tényeket, és fordítsam olyanra, ami teljesen semleges?! – Azt kérdeztem, miért??!! – ismételte meg önmagát, most azonban már jóval határozottabban.
Az agyamban úgy sürögtek-forogtak az agysejtek a megfelelő választ kutatva, hogy már a fejem is kezdett belefájdulni. A szívem még mindig hevesen vert, a tenyerem izzadt, és a gyomromban is ott volt az a hatalmas, kellemetlen gombóc.
Végül döntöttem:
- Az igazság az Roland, hogy én már rég nem érzem azt irántad, amit kellene, hogy érezzek! Már… már nem is tudom igazán, hogy mit érzek! Az esetek többségében jól éreztem magam veled, mert szeretem a társaságod, a barátaid, mindent, de… úgy, mint a barátnőd… úgy már nem tudok tovább létezni! Nagyon sajnálom! – néztem újra le az asztal lapjára.
- Rég? Milyen rég?? Miért nem szóltál??? Ha tudok arról, hogy kényelmetlenül érzed magad, talán alakíthattunk volna valamit a kapcsolatunkon!
- A kapcsolatunkon már sehogy sem tudtunk volna alakítani, hidd el! Nem szeretném kitenni magunkat ennek a…
- Mégis minek??!!
- Hogy csak egy látszat-kapcsolatban éljük le az egész fiatalkorunkat! Nem kapnád meg tőlem azt, amit érdemelnél a szerelmedért, én pedig szintén csak boldogtalan lennék! Szerintem sokkal ésszerűbb lenne, ha ilyen téren elválnának útjaink, és talán külön-külön megtalálnánk a boldogságot!
- Áh, értem! Szóval van valaki más? – kapta el a lényeget.
Gondoltam, hogy rá fog jönni, hiába csűröm-csavarom úgy a mondandómat, hogy ne térjek rá erre a részre! Legszívesebben azonnal visszavágtam volna, hogy „Dehogy! Nincs senki!”, hiszen ez lett volna a könnyebb megoldás. Így nem kellene szembenéznem azzal a csalódott, összetört szívet tükröző tekintettel, amit valószínűleg látni fogok! Én azonban nem tudnék tükörbe nézni azok után, hogy egy közel 6 éves kapcsolatból úgy szállok ki, hogy közben még jól át is verem az egyébként rendes, hűséges ex-barátomat.
- Van! – mondtam ki olyan halkan, hogy őszintén csodálom, amiért meghallotta.
- Ismerem?
- Mondhatni igen… - válaszoltam, amire csak egy horkantással reagált.
Felnéztem rá, ő azonban már nem engem nézett. Hátradőlt a székében, és az ökölbe szorult kezét a szájának támasztva, valahova maga elé, a földre nézett.
Újabb csend állt be közénk… Roland a földet, én pedig még mindig az asztalt néztem. Vártam a következő kérdését, bár jobban féltem, mint eddigi életemben bármitől!
A félelmem pedig beigazolódni látszott:
- Ki az? – törte meg hirtelen a csendet.
Felnéztem rá, és próbáltam a szemébe nézni, de ő nem nézett rám. Csak meredt a semmibe, az öklét még mindig a szájának döntve. Nem tudtam, mit mondjak… hiszen el tudom képzelni, hogy Roland felkeresi Zolit, és valami olyasmit tesz, amit később egészen biztosan megbán majd! Viszont azt is el tudtam képzelni, hogy csak tudni akarja, ki az, akire „lecserélem” őt!
- Fontos, hogy tudd? Nem maradhatnánk annyiban, hogy van valaki?
- Nem! Szeretném tudni! – válaszolt, de még most sem nézett rám.
- De ugye megígéred, hogy nem csinálsz semmi meggondolatlanságot?! – kérdeztem aggódva, mire rám nézett.
- Ha arra gondolsz, hogy odamegyek ahhoz a bizonyos valakihez, és kiverlek a fejéből, akkor nem… nem csinálok semmi meggondolatlanságot! De úgy érzem, jogom van tudni, ki az! Legalább ennyi…
- Báthory Zoltánnak hívják! – mondtam ki a nevét, mintha valamiféle csodára vártam volna. Roland azonban még mindig kérdő tekintettel várta a további magyarázatot. – Ő… ő az a vadászpilóta, akivel még a karácsonyi vásárban összefutottunk! – ahogy elhagyták a számat a szavak, újra megfagyott a levegő. Rosszabbul kezdtem érezni magam, mint korábban, és az a kósza gondolat kezdett el kavarogni a fejemben, hogy talán mégis csak jobb lett volna elferdíteni a dolgokat!
- Tessék??!! – kérdezett vissza szinte ugyanabban a pillanatban Roland, és olyan szúró szemekkel nézett rám, hogy szinte már fájt. Kénytelen-kelletlen a szemébe néztem. Szólni egy szót sem szóltam, csak kínkeservesen álltam a tekintetét, és vártam a további reakcióit. Kétségbeesetten, mondhatni már hisztérikusan elnevette magát, majd újra ökölbe szorult a keze. Nem tudtam, mi lesz ezek után, de valahogy sejtettem, hogy nem túl kedvezően fognak alakulni a dolgok!
Megpróbáltam elképzelni, mit érezhet most pontosan Roland, és ahogy engem is áthatott az a fájdalom, ami sugárzott belőle, könnyek kezdek gyülekezni a szememben.
- Roland, ne haragudj! Én ezt nem így akartam, de…- próbáltam mentegetőzni, amivel talán a legrosszabbat tettem.
- Mióta tart köztetek ez a dolog? Már akkor, amikor találkoztunk vele… már akkor is ismerted, igaz?! Meg is csaltál vele legalább??!! Csak hogy még biztosabb legyél a dolgodban?!!! – szakított félbe.
- Én… én…
- Igen??! Mondjad!! – meredt rám szinte már vérben forgó szemekkel. Tudtam, hogy soha nem bántana, mégis félni kezdtem!
- Tegnap… mikor eljöttem a bárból, őt hívtam fel! Elmentünk hozzá, és… Én csak beszélni akartam vele! – tiltakoztam, és éreztem, hogy egyre nehezebb, és nehezebb visszafognom magam.
- Lefeküdtél vele??! – kérdezte, mire én csak – alig észrevehetően – bólintottam, majd kitört belőlem a sírás.
- Ez remek! Ez… áh, tudod mit?! Nem is akarok többet tudni! Azt hiszem, pont eleget hallottam! – pattant fel a székből, és elviharzott, mint valami felbőszült vadállat.
Szinte éreztem magamon a körülöttem ülők kíváncsi tekintetét, foglalkozni azonban nem foglalkoztam semmivel. Csak lassan felálltam, megfogtam a táskám, és elsiettem.
*
Fogalmam sincs, hány óra lehetett pontosan, mikor az utcánkba értem. Az egyetlen dolog, ami jelezte, hogy ideje hazamenni, az a sötétség volt, ami szépen lassan rám ereszkedett.
Mióta kijöttem a gyorsétteremből, csak bolyongtam az utcákon, egy-két helyen leültem, és a gondolataimba merülve próbáltam kialakítani magamról egy nem túl fényes énképet. Kerestem a megfelelő jelzőket magamra, amiért ilyen csúnyán elbántam Rolanddal, de a ma használatos nyelvünk szókincse jelen pillanatban nem volt elég gazdag ahhoz, hogy meg is találjam azokat!
A szavakkal ugyan be nem határolt, de elképzelés szintjén létező jelzők mellé még becsatlakozott egy ’önző’ nevezetű is, hiszen csak abban a pillanatban jutott eszembe a családom, a barátaim, mindenki, amikor megpillantottam a házunk előtt, a kocsija körül idegesen sétálgató Zolit.
Mielőtt közelebb mentem volna, kikaptam a táskámból a telefonom, és bekapcsoltam. Amint hálózatot talált, már érkezett is sorban a közel 50 nem fogadott hívást jelző szöveges üzenet. Fantasztikus! – gondoltam magamban. – Ha eddig még nem éreztem volna magam elég rosszul, ezek után biztosan áshatok magamban egy gödröt, és magamra húzhatom a földkupacot!
Zoli valószínűleg meghallhatta a telefonom sorozatos csipogását, hiszen egyenesen felém fordult. Mikor az éj sötétjében felismert, a dzsekije zsebéből kikapta a kezeit, odarohant hozzám, és olyan szorosan átkarolt, hogy ha akartam sem tudtam volna megmozdulni.
- Linda! Istenem! A frászt hoztad rám! Jól vagy? Hol voltál? Rengetegszer kerestelek…
- Jól vagyok! Sétáltam… - suttogtam, de közben a szívem még mindig olyan volt, mintha egy satuban fognák.
- Egész nap sétáltál?!
- Igen! – éreztem, hogy a mellkasomban nagyon szorít valami, és nem fogom tudni sokáig türtőztetni magam. – De most engedj el, kérlek! – kértem elég határozatlanul.
- Miért nem hívtál fel? Reggel köszönés nélkül elrohantál…
- Mert… mert… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de helyette csak még jobban elárasztott a bűntudat, aminek a következménye az lett, hogy a visszatartott zokogás úgy szakadt ki belőlem, mint mikor a felbőszült folyó hirtelen áttöri a szárazföldet védő gátat.
Nem tudtam, mit kezdjek magammal! Az sem volt jó, hogy Zoli keze a derekamon volt, de az sem, hogy nem ért hozzám, mert akkor túlságosan egyedül éreztem magam! Fogalmam sem volt, Zoli mit érezhetett, vagy mi gondolhatott, de abban biztos voltam, hogy teljesen letaglózva néz rám, és próbál rájönni, mit tegyen!
Végül eltoltam magamtól a kezeit, és leülve a járdaszegélyre, a térdemre támasztottam a könyököm, és a fejemet a kezeim közé véve próbáltam nyugtatgatni saját magam – kisebb-nagyobb sikerrel!
Valószínűleg furcsa lehet ezt egy kívülállónak hallani, hiszen én tettem azt, amit tettem, de… igazából a kiborulásom nem csak a Rolanddal való szakításomra terjedt ki! Hiszen az egész napos bolyongásom alatt volt időm továbbgondolni a dolgokat, és egy nagyon komoly elhatározásra jutottam!
Miután nagy nehezen megnyugtattam magam, és Zolit is meggyőztem, hogy ne hívja fel Mariettát, eldöntöttem, hogy most vagy soha, de lépnem kell! Nem okozhatok Zolinak is akkora fájdalmat, mint Rolandnak!
Így felálltam, odaléptem Zoli elé, és megfogtam a kezét:
- Gyere velem! – mondtam, majd elindultunk a házunk felé.
Anyu és apu szerencsére nem voltak otthon, az öcsémnek pedig egyéb – fontosabb – elfoglaltságai is voltak annál, mint hogy az idióta nővérével foglalkozzon… így senkinek sem hiányoztam igazán!
Miután küldtem egy megnyugtató sms-t Mariettának, és nagy nehezen, de sikerült az arcomat is elfogadhatóra varázsolnom, leültettem Zolit a nappaliban. Valószínűleg érezhette, hogy valami komoly dologról lehet szó, mert nem szólt semmit, csak vigyázó tekintettel figyelte minden apró mozdulatomat. Végül belekezdtem:
- Először is, ne haragudj, hogy a frászt hoztam rád! Nem állt szándékomban, de… egyszerűen így alakult! Másodszor pedig… tudnod kell, hogy szakítottam Rolanddal! – mondtam, majd a szemébe néztem. Hihetetlen pókerarca van, mert még a szeme sem csillant meg a hír hallatán! Miután ezzel szembesítettem, rátértem az őt érintő részekre is, amikhez nekem is bátorságot és elég nagy erőt kellett gyűjtenem… bár a helyzet az volt, hogy már minden tartalékom fogytán volt az önfegyelmet illetően!
Vettem egy mély levegőt, és folytattam:
- A Rolanddal való szakításom rádöbbentett arra is, hogy igazából nem hogy iránta nem érzek szerelmet, azt sem tudom egyáltalán, hogy mit érzek! Azt észrevettem, hogy vonzódom hozzád, és sokszor veled akarok lenni, de… nem tudom, hogy bele akarok-e vágni egy újabb kapcsolatba! Nem tudom, hogy kész vagyok-e rá! – újra rápillantottam, de még mindig semmilyen érzést nem tükrözött az arca. - Éppen ezért úgy döntöttem, hogy… hogy… egyedül szeretnék lenni! Nem akarlak megbántani azzal, hogy elhitetem veled, szeretlek, közben meg csak egy kétségbeesett, sérült szívű lány vagyok, aki kapaszkodót keres! Nem akarlak pótlékként használni! – figyeltem a szemeit, de semmi. - Szólalj már meg kérlek! Mondj valamit! Bármit! Csak reagálj már valamire… - szóltam rá kicsit határozottabban, mint ahogy eredetileg akartam!
- Gondoltam, hogy így fogsz dönteni!
- Tessék? Mi az, hogy gondoltad??! – fakadtam ki. – Hiszen még én sem tudtam, hogy mit akarok! Akkor te honnan tudhatnád??!!
- Abból gondoltam, ahogy otthagytál reggel egyedül! Üzenet, minden nélkül… és aztán még a hívásaimra sem reagáltál! Tudtam, hogy sok lesz neked, így már lerendeztem magamban, hogy jobb lesz, ha hagyok egy kis szabad teret, hogy átgondolhasd, mit szeretnél!
- Miért vagy Te mindig ennyire okos??! – pattantam fel, és mint egy őrült, fel-alá kezdtem járkálni a lakásban. Éreztem, hogy megint rám akar törni a sírás, de megelőzve ezt, inkább kisiettem a konyhába, és megpróbáltam lefoglalni a gondolataimat azzal, hogy teát főzök.
Engedtem vizet a kannába, feltettem melegedni, aztán kikutattam két zöldtea-filtert a szekrényből… jó erős teát akarok csinálni! Közben hallottam, hogy Zoli kijött utánam a konyhába. Aztán halkan megreccsent mögöttem a szék, ezzel jelezve nekem, hogy leült!
- Tudom, hogy most azt gondolod rólam, hogy nem vagyok normális, és már ezerszer megbántad, hogy akár csak rám is néztél, de… hihetetlenül unom már, hogy mindenki olyan okos körülöttem, és mindenki mindent észrevesz, csak én nem! Miért vagyok ennyire szerencsétlen? – támaszkodtam rá a konyhapultra, majd lehajtottam a fejem, lehunytam a szemem, és vettem néhány mély levegőt.
Zoli nem szólt egy szót sem, csak felállt a székről, odasétált mögém, és megfogva a kezem, könnyedén szembe fordított magával.
- Tudod, mit gondolok rólad valójában? Hogy egy hihetetlenül érzékeny, jószívű lány vagy, aki a saját fájdalmával nem törődve inkább azon fáradozik, hogy a másiknak minél kevesebb csalódást okozzon! Viszont az, hogy képes lennél feláldozni magadat azért, hogy más jól érezze magát, valóban nem normális dolog! Az, hogy megbántam-e, hogy valaha rád néztem? Lehet… hiszen ha nem találkozol velem, nem okozhattam volna Neked ekkora fájdalmat! Akkor talán helyrejött volna Roland és közted minden! De alapjáraton áldom az eget azért, hogy akkor, aznap beléd botlottam, és megismertelek! Szerencsétlennek pedig egyáltalán nem vagy szerencsétlen, inkább figyelmetlen és önfejű, hiszen ahogy én tudom, Marietta ezer és egyszer beszélt veled, próbált segíteni, de nem hallgattál rá! Így van? – kérdezte, én azonban csak a földet néztem. Egyáltalán nem akartam felnézni, de miután felemelte az álam, és kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek, hát megtettem. – Így van? – tette fel a kérdést újra, ám én olyan makacs voltam, hogy nem akartam még most sem bevallani a nyilvánvalót.
- Szóval Marietta elmondott neked mindent?!
- Nem tudom, mi az a minden, de beszélgettünk! Muszáj voltam megkeresni, hiszen eltűntél, a telefonodat nem vetted fel… valamit tennem kellett!
- Hogy találtad meg?
- Ez nem fontos!
- Hogy találtad meg? – kérdeztem újra.
- Megvannak a módszereim, már mondtam egyszer! – mosolyodott el halványan, mire megdobbant a szívem. Ettől a mosolyától úgy éreztem magam, mintha minden megint a régi lenne… mintha mindaz, ami történt, csak álom lett volna!
- Szóval Milán adta meg a számát! – válaszoltam meg a saját kérdésem.
- Egyáltalán nem fontos, hogy kitől és mit kaptam! A lényeg, hogy itt vagyok és Te is itt vagy… épségben! – mondta halkan, majd az ujjait lassan az arcomra simította.
Először lehunytam szemem, és szinte kismacskaként simulva a tenyerébe, élveztem az érintésével járó, apró rezdüléseket a testem minden porcikájában. Amikor azonban a szája pihekönnyűen hozzáért az enyémhez, szinte figyelmeztetésként elkezdett sípolni a teafőző. Erre észhez tértem, és elfordítottam a fejem.
- Zoli! Kérlek…
- Ne haragudj, csak… mindegy is! Igazad van! Türtőztetem magam! Ígérem! – lépett hátrébb egy lépést feltartott kezekkel, de azért mosolyogva. Én odaléptem a gázhoz, levettem a vizet, majd újra felé fordultam.
- Köszönöm! És sajnálom, hogy ennyi problémát okozok, de…
- Ne szabadkozz, megértelek! De mit szólnál egy kis játékhoz, ha már itt tartunk?
- Milyen játékhoz? – néztem rá érdeklődő szemekkel.
- Kezdjünk mindent elölről, és építsünk fel egy barátságot… aztán a többi majd jön magától! Benne vagy?
- Hát… végülis miért ne?! – mosolyodtam el.
- Akkor kezdjük is el… Szia! Báthory Zoltán vagyok, a haverok Zotyának, a melóban Marksman-nek hívnak. A magyar légierő egyik vadászpilótája vagyok. A munkám a hobbim is egyben, sokszor repülök kisgépekkel a szabadidőmben is. Szeretek vezetni, sörözni a haverokkal, sportolni és aludni. Cegléden élek egyedül. Anyukámék Budapesten laknak. Van egy 22 éves húgom, Biankának hívják. – fogott velem kezet, és hadarta el a fontosabb tudnivalókat. Akarva-akaratlanul is elnevettem magam, majd átvéve a stafétabotot, én is bemutatkoztam.
- Szia! Óvári Melinda vagyok, de általában mindenkinek csak Linda. Ha minden jól megy, pár hónap múlva már hivatalosan is diplomás pályakezdő leszek. Jelenleg a diplomamunkámon dolgozom, ezen kívül azonban sehol. Szeretek sportolni, barátokkal lenni, és aludni. Eredetileg ceglédi lány vagyok, de az egyetem alatt Budapesten laktam albérletben. Anyukámmal, apukámmal, és a 16 éves öcsémmel élek ebben a házban! – mutattam körbe mosolyogva, majd végül egyenesen Zoli szemeibe néztem. Ő is elmosolyodott, majd megszólalt:
- Örülök, hogy megismerhetlek, Linda!
- Szintúgy… - válaszoltam, és közben éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a szívembe egy érzés, ami szavakkal szinte leírhatatlan és megmagyarázhatatlan!
Új fejezet érkezik!
Sziasztok!
Nagyon-nagyon, és még annál is jobban sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem új fejezettel, de sajnos az egyetem, és a tanulás szinte minden szabad percemet elvette, így nem volt időm írni!
Ettől függetlenül nem felejtettem el a történetet, és természetesen Titeket sem, hűséges olvasóim! :)
A mai nap folyamán már van egy kis időm, így bele is kezdtem a 8. fejezet megírásába, ami még a mai nap - legkésőbb estig - fel is kerül az oldalra!
Remélem tetszeni fog majd, és annyira nagyon azért nem lesztek tőle letargikusak! :)
Na, de többet nem fecsegek, inkább megyek és írom tovább a részt!
Üdv mindenkinek,
Sabyna
Nagyon-nagyon, és még annál is jobban sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem új fejezettel, de sajnos az egyetem, és a tanulás szinte minden szabad percemet elvette, így nem volt időm írni!
Ettől függetlenül nem felejtettem el a történetet, és természetesen Titeket sem, hűséges olvasóim! :)
A mai nap folyamán már van egy kis időm, így bele is kezdtem a 8. fejezet megírásába, ami még a mai nap - legkésőbb estig - fel is kerül az oldalra!
Remélem tetszeni fog majd, és annyira nagyon azért nem lesztek tőle letargikusak! :)
Na, de többet nem fecsegek, inkább megyek és írom tovább a részt!
Üdv mindenkinek,
Sabyna
2011. február 6., vasárnap
7. fejezet
- Ha emlékezetem nem csal, azt mondtam, hogy forgalmas helyre menj! Szerinted este 11-kor egy éjjel-nappali a legmegfelelőbb?! – kérdezte Zoli, miután belépve a lakásba, ledobta a kulcsát az előszoba-szekrényre.
- Természetesen nem, de most egyáltalán nem akarok erről beszélni! Oda mentem, ahova tudtam… - válaszoltam rá se nézve. Lassan sétáltam egyre beljebb és beljebb a lakásban, és minden apró lépésemmel egyre otthonosabban kezdtem érezni magam.
- Jó, akkor most tekintettel a történtekre, nem leszek túl szigorú Veled! – jegyezte meg Zoli, a hangjában pedig hallottam, hogy elmosolyodik. Nem szóltam semmit, csak felé fordultam, és én is mosolyra húztam a szám!
- Otthonos lakásod van! Tetszik nagyon! – szólaltam meg pár perc múlva, miután a szememmel körbepásztáztam a szobákat.
- Ennek örülök! Érezd otthon magad! – dobta le a kabátját a nappaliban levő kanapéra. – Nem lenne gond, ha elmennék lezuhanyozni, mielőtt elmondanád, mi történt? Egész nap ebben a göncben vagyok, és…
- Nem-nem! Persze! Menj csak nyugodtan!
- Okés! Akkor… ha kérsz valamit, csak szolgáld ki magad nyugodtan! Ne legyél szégyenlős! – mosolyodott el újra.
- Ígérem, nem leszek az! – vigyorogtam vissza, majd leültem a kabátja mellé.
Pár percig csak hallgattam a víz ajtón átszűrődő, tompán csobogó hangját, és ennek hatására a lehető legkülönfélébb gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Némelyik képtől halvány mosoly is megjelent a számon, de aztán mindig sikerült észhez térítenem magam.
Végül meguntam az egy helyben ücsörgést, és kimentem a konyhába, hogy igyak valamit. Ám közben nem vettem észre, hogy a vízcsobogás megszűnt…
- Csinálhatsz teát is, ha azt jobban szereted! – szólalt meg pár méterre mögöttem Zoli, így az ijedtségtől azon nyomban megfordultam, és szembe találtam magam egy frissen zuhanyozott Adonisszal – ahogyan Marietta mondaná.
Éppen akkor húzott magára egy fekete pólót, amikor megpillantottam, és talán szemtelenség, de egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem! Aztán fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, mintha hirtelen valaki fejbe kólintott volna… egy másodperc tört részéig lehunytam a szemeimet, majd ismét kinyitottam, és mosolyogva ránéztem:
- Jó lesz a narancslé is! – mutattam fel a kezemben tartott, félig töltött poharat, majd visszafordultam a konyhapult felé.
- Ahogy gondolod! Viszont akkor gyere velem… - fogta meg a kezem Zoli, és maga után húzva leültetett a kanapéra, végül pedig ő is lazán elhelyezkedett velem szemben. – Most pedig mesélj! Mi történt ma este?
- Jaj, Zoli, kérlek… muszáj ezt most?! – fintorogtam, majd belekortyoltam a narancslémbe.
- Igen! Tudni szeretném, hogy min vesztél össze annyira a barátoddal, hogy szilveszter éjszakán, egy órával éjfél előtt eljössz a barátaidtól, és felhívsz, hogy menjek érted! Mi történt???
- Na jó… - mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet, és elmeséltem mindent Zolinak. Persze a róla való fantáziálásomat, és a barátnőm által állandó jelleggel emlegetett döntési kényszeremet szándékosan kihagytam a sztoriból.
- Most már értem, mi történt! De egyvalamit mondj meg nekem Linda… miért nem szakítasz Rolanddal, ha már nem érzed jól magad vele? Így csak kínszenvedés az életed!
- Hát… nem tudom! Valami miatt nagyon kötődök hozzá! És félek, hogy ha elveszítem, egyedül maradok…
- Komolyan ettől félsz?! Ne már… - nevette el magát Zoli.
- Hiába röhögsz ki! Sok kapcsolatban ennyi idő után már az emberek összeköltözést, gyereket terveznek… igenis megszoktam, hogy együtt vagyunk, és hogy vigyáz rám!
- Ha erről van szó, akkor én is vigyázhatok Rád! – nézett rám Zoli olyan csillogó tekintettel, hogy abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy nyeljek, levegőt vegyek, vagy inkább hajtsam le a fejem. Csak bámultam rá, egyenesen a szemeibe, és éreztem, hogy a vér megiramodik az ereimben.
Egyszerűen nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan, és ezért a lehető legrosszabbul éreztem magam. Egy önző, szemét r*banc vagyok, amiért Rolandot és Zolit is magamhoz láncolom… de egyszerűen nem tudok dönteni közöttük! Rolandhoz szó szerint kötődöm, hiszen az az 5 év, amit együtt töltöttünk, nem felejthető el csak úgy egyik napról a másikra! Viszont Zoli még ennél is jobban vonz! Egy dolgot sem tudok konkrétan kiemelni, hogy mi vonz benne, de… úgy az egész férfi egy olyan jelenség, ami magához láncol!
Az egyetlen egy dolog, amiben teljesen, tökéletesen biztos voltam, az volt, hogy Zoli társaságában olyan megmagyarázhatatlan reakciói vannak a testem minden apró porcikájának, ami Rolandnál az elmúlt 5 év alatt még árnyékként sem volt fellelhető.
- Valami rosszat mondtam? – szólalt meg hirtelen Zoli.
- Nem… nem, dehogy! – válaszoltam gyorsan, és érezve, hogy pirul az arcom, mosolyogva levettem a tekintetem Zoliról.
- Olyan aranyos vagy ilyenkor! Olyan természetes…
- Mire gondolsz?
- A pirulásodra! És a zavarodottságodra! – mosolyodott el, és még mindig kereste a tekintete az enyémet. A válaszára semmi mással nem tudtam reagálni, csak újabb pirulással és egy visszafogott mosollyal.
- Még nem múlt el éjfél? – ugrott hirtelen az agyamba, hogy ma van szilveszter. Zoli a háta mögött álló éjjeliszekrényhez fordult, és ránézett az órára.
- Pontosan 2 percig van még idén! – fordult vissza hozzám, majd a szemembe nézett. Újra olyan tekintete volt, mint akkor, amikor először megcsókolt: igéző, hívogató és biztonságot nyújtó.
Furcsa érzés kerített hatalmába megint. Úgy éreztem, hogy Zoli az a személy, akit sokan csak a nagy Ő-ként emlegetnek… Roland viszont akarva akaratlanul is mindig a gondolataimban volt!
- Sajnos nincs itthon pezsgő, mert úgy készültem, hogy aludni fogok… viszont van Red Bull, sör, és… és narancslé! – szakította meg a gondolatmenetemet Zoli.
- Ja, Istenem! Most már semmi kétség, hogy egy önző liba vagyok! Meg sem kérdeztem, hogy nem vagy-e fáradt, vagy, hogy egyáltalán akarod-e, hogy itt legyek?! Túlságosan is csak magamra gondolok… mint mindig! Ne haragudj! – pattantam fel a kanapéról, és a táskámmal a kezemben megindultam az ajtó felé.
- Várj Linda!!! – kapta el a kezem Zoli. – Szerintem egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom, hogy itt legyél! Sőt…
- De egész nap dolgoztál! Én meg csak fogtam magam, és berobbantam hozzád! Tényleg ne haragudj!
- Melinda! Nyugi! – fordított szembe magával, és a szemembe nézett. Mióta ismerjük egymást, soha nem hívott Melindának!
Pár pillanatig csak szótlanul néztem a szemeibe, végül csak észhez térítettem magam:
- Jobb lesz, ha most elmegyek! – léptem hátra egy fél lépést. Épp ki akartam húzni a karom az ujjai puha öleléséből, mikor odakint petárdák és trombiták hada szólalt meg, és innen-onnan egy-két bevállalósabb srác hangja hallatszott, amint torka szakadtukból ordítva köszönti az Új Évet.
- Hát… BÚÉK! – néztem mosolyogva Zolira.
- Boldog Új Évet! – mondta Ő is halkan, majd a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy az ajkai gyengéden kényeztetik az enyémeket.
Igaz, hogy a meglepettségtől először nem tettem semmit, de amint tudatosult bennem, hogy megcsókolt, közelebb léptem hozzá, és a karjaira téve a kezeimet, visszacsókoltam. Amint a nyelvünk is érzéki táncot kezdett járni, éreztem, hogy a kezei a karjaim alól a derekamra vándorolnak, és egyre csak arra biztatnak, hogy olyan közel bújjak hozzá, amennyire csak tudok. Én pedig engedtem a régóta palástolt csábításnak… és ekkor már tudtam, hogy ennek a csóknak – talán a jövőre nézve szomorú, de biztos, hogy – következményei lesznek!
Amikor Zoli kezei a derekamról a csípőmre, majd a fenekemre csúsztak, önkéntelenül is elejtettem a táskámat, és lassan ugyan, de az ujjaimat a póló-nadrág kombináció találkozásához irányítottam.
Zoli csókjai olyannyira elvették az eszemet, hogy azt sem vettem észre, hogyan és mikor kerültünk be a hálószobába… az egyetlen, amit érzékeltem, az volt, hogy mindenhol bizsergek, ahol a bőre hozzáér az enyémhez!
Nem telt bele fél percbe, és a ruháim mindegy szálig lekerültek rólam, majd a segítségemmel Zoli is megszabadult a felesleges daraboktól.
További szerelmes csókok közepette lassan ledőltünk az ágyra, és teljes mértékben átadtuk magunkat a romantikus, érzéki, és szenvedélyes pillanatoknak!
Hajnalban arra riadtam fel, hogy mit tettem! Felültem az ágyban, és alig egy perc alatt végigpörgettem az agyamban az elmúlt pár óra történéseit! Nem akartam hinni az emlékeimnek, a kétségbeeséstől pedig majdnem sírva fakadtam…
Ránéztem a mellettem fekvő, édesen alvó Zolira, és a szívemben érzett fájdalom abban a pillanatban felerősödött. Nem akartam, hogy az ágyban kapjon el az esetleges sírás, így óvatosan ugyan, de amennyire tudtam, azért igyekezve kikászálódtam az ágyból. Magamhoz vettem a ruháimat, és a cipőmet, majd lábujjhegyre állva, hangtalanul kitipegtem a fürdőszobába.
Felöltöztem, és nagyjából emberivé formáltam magam, majd anélkül, hogy a tükörbe néztem volna, hangtalanul visszamentem a nappaliba. Direkt nem vettem fel a cipőmet, nehogy felébresszem Zolit, így mezítláb megkerestem a kabátom, magamhoz vettem a táskám, és a lehető legkevesebb zajt csapva, kimentem az ajtón.
- Hogy mi??? Lefeküdtél vele?????? – pattant fel Marietta az ágyról. Várta a válaszom az előbbi kérdésére, én azonban csak lehajtott fejjel, a kedvenc óriáspólómban görnyedtem tovább az ágyammal szemben levő fotelben. – És milyen volt???
- Marietta!!!! – kaptam fel a fejem azonnal, de ahogy megláttam a barátnőm vigyorgó fejét, akarva akaratlanul is elmosolyodtam.
- Tudod, hogy csak viccelek! De különben nehogy azt várd most tőlem, hogy elítéllek majd, vagy, hogy mondok neked egy fél órás szent beszédet! Tudod nagyon jól, hogy én mindez idáig szurkoltam nektek, és… igazából mikor mondtad, hogy Zolival akarsz lenni, tudtam, hogy ez fog történni!
- Most már biztos vagyok benne, hogy szakítanom kell Rolanddal! – mondtam ki a tényt, ami már eddig is köztudott volt.
- Hát… ez ezer százalék! – helyeselt azonnal a barátnőm, aki a szavait még heves bólogatással is megerősítette.
- De annyira rosszul érzem magam, Marietta! Roland tök normális volt velem, nem is csalt meg, meg semmi, én meg mit csináltam??!! Az első komolyabb alkalommal lefeküdtem Zolival! Most mondd meg őszintén, mi vagyok??!!
- Egy egészséges fiatal nő!
- Ne legyél már hülye, légy szíves!
- Pedig csak az igazat mondom! Sőt… tudod mikor maradtam volna még mindig Rolanddal, amikor már nem is szeretem?! Főleg, hogy ott van egy olyan pasi, mint Zoli!!! Hmmm…
- Akkor is! Tök gázul érzem magam! – szomorodtam el újra, majd a felhúzott térdeim köré fontam a karjaimat, és lehajtottam a fejem.
- Egyvalamit viszont nem értek! Miért jöttél el? Ha ennyire rosszul érzed magad, miért nem maradtál ott, és vártad meg, amíg Zoli felébred? Megbeszélhetted volna vele a történteket! Bár… inkább Rolanddal kellene beszélned még egyszer… utoljára!
Alighogy Marietta befejezte a mondatát, szinte végszóra csengeni kezdett a telefonom. A barátnőm és én is azonnal felkaptuk a fejünk, ám amíg én hajlandóságot sem mutattam arra, hogy esetlegesen felvegyem, Marietta odaugrott az íróasztalomhoz, és kezébe vette a zenélő készüléket.
- Zoli hív! – igazolta be a gyanúmat, és felém nyújtotta a telefont. – Nem veszed fel?
Válaszképpen csak megingattam a fejem, majd visszahajoltam a térdemre.
- Hát én esküszöm, nem értelek! – dobta le magát Marietta az ágyamra, miután a telefon már negyedszerre is elhallgatott. Én azonban teljesen figyelmen kívül hagytam a szavait.
- Elmegyek Rolandhoz! – pattantam fel, és anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a barátnőmre, a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Felkaptam egy farmert és egy pulcsit, aztán lófarokba fogtam a hajam, majd felkaptam a csizmám, a kabátom, a táskám, és a szobámba hagyva a barátnőmet, elsiettem.
Zoli megállás nélkül hívogatott, ezért a tizedik csengés után már meguntam, és kikapcsoltam a telefonom. Ahogy odaértem Rolandék műhelyéhez, megálltam egy pillanatra, de végül erőt vettem magamon, és beléptem.
- Szia kicsim! – vett észre szinte azonnal Roland, és olajos kézzel megindult felém. Odasietett hozzám, és anélkül, hogy bármit is mondhattam volna, megcsókolt. Kirázott a hideg!
- Roland! Beszélnünk kell! – mondtam komolyan, de a szemébe nem tudtam belenézni.
- Oh… hát… oké! Tomi, elmentem kajálni! – ordította el magát, mire jött egy hangos „Oké! Menj csak!” válasz, valahonnan a műhely túlsó feléből. – Megyek, megmosom a kezem, és már mehetünk is!
- Rendben! – bólintottam, mire Roland elviharzott.
Pár perccel később – már kabátban – vissza is ért, és miután megfogta a kezem, elindultunk. Nem mentünk messzire, csak a közeli török gyorsétterembe – ahova mindig is jártunk, mikor együtt ebédeltünk!
- Mit kérsz? – kérdezte Roland, mikor odaértünk a pulthoz.
- Egy csáját.
- Csak??? És enni valamit?
- Nem, most semmi mást, csak egy csáját!
- Rendben! – válaszolta Roland, bár eléggé meg volt lepődve.
- Na… akkor most mesélj! Mi olyan fontos, ami nem várhatott estig? – kérdezte, ahogy a teámmal és az ebédjével együtt leült velem szemben.
- Tudom, hogy közhely, de fogalmam sincs, hol kezdjem! – fogtam meg a teáscsészét, és kezdtem játszadozni vele. Még mindig nem tudtam Roland szemébe nézni!
- Mondjuk az elején! – mosolyodott el biztatásképpen.
Vettem egy mély, megnyugtató levegőt, majd mikor lassan kifújtam, kibukott belőlem a lényeg:
- Úgy érzem, hogy nekem ez nem megy! Nem tudom tovább csinálni! Szakítanunk kell, Roland…
- Természetesen nem, de most egyáltalán nem akarok erről beszélni! Oda mentem, ahova tudtam… - válaszoltam rá se nézve. Lassan sétáltam egyre beljebb és beljebb a lakásban, és minden apró lépésemmel egyre otthonosabban kezdtem érezni magam.
- Jó, akkor most tekintettel a történtekre, nem leszek túl szigorú Veled! – jegyezte meg Zoli, a hangjában pedig hallottam, hogy elmosolyodik. Nem szóltam semmit, csak felé fordultam, és én is mosolyra húztam a szám!
- Otthonos lakásod van! Tetszik nagyon! – szólaltam meg pár perc múlva, miután a szememmel körbepásztáztam a szobákat.
- Ennek örülök! Érezd otthon magad! – dobta le a kabátját a nappaliban levő kanapéra. – Nem lenne gond, ha elmennék lezuhanyozni, mielőtt elmondanád, mi történt? Egész nap ebben a göncben vagyok, és…
- Nem-nem! Persze! Menj csak nyugodtan!
- Okés! Akkor… ha kérsz valamit, csak szolgáld ki magad nyugodtan! Ne legyél szégyenlős! – mosolyodott el újra.
- Ígérem, nem leszek az! – vigyorogtam vissza, majd leültem a kabátja mellé.
Pár percig csak hallgattam a víz ajtón átszűrődő, tompán csobogó hangját, és ennek hatására a lehető legkülönfélébb gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Némelyik képtől halvány mosoly is megjelent a számon, de aztán mindig sikerült észhez térítenem magam.
Végül meguntam az egy helyben ücsörgést, és kimentem a konyhába, hogy igyak valamit. Ám közben nem vettem észre, hogy a vízcsobogás megszűnt…
- Csinálhatsz teát is, ha azt jobban szereted! – szólalt meg pár méterre mögöttem Zoli, így az ijedtségtől azon nyomban megfordultam, és szembe találtam magam egy frissen zuhanyozott Adonisszal – ahogyan Marietta mondaná.
Éppen akkor húzott magára egy fekete pólót, amikor megpillantottam, és talán szemtelenség, de egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem! Aztán fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, mintha hirtelen valaki fejbe kólintott volna… egy másodperc tört részéig lehunytam a szemeimet, majd ismét kinyitottam, és mosolyogva ránéztem:
- Jó lesz a narancslé is! – mutattam fel a kezemben tartott, félig töltött poharat, majd visszafordultam a konyhapult felé.
- Ahogy gondolod! Viszont akkor gyere velem… - fogta meg a kezem Zoli, és maga után húzva leültetett a kanapéra, végül pedig ő is lazán elhelyezkedett velem szemben. – Most pedig mesélj! Mi történt ma este?
- Jaj, Zoli, kérlek… muszáj ezt most?! – fintorogtam, majd belekortyoltam a narancslémbe.
- Igen! Tudni szeretném, hogy min vesztél össze annyira a barátoddal, hogy szilveszter éjszakán, egy órával éjfél előtt eljössz a barátaidtól, és felhívsz, hogy menjek érted! Mi történt???
- Na jó… - mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet, és elmeséltem mindent Zolinak. Persze a róla való fantáziálásomat, és a barátnőm által állandó jelleggel emlegetett döntési kényszeremet szándékosan kihagytam a sztoriból.
- Most már értem, mi történt! De egyvalamit mondj meg nekem Linda… miért nem szakítasz Rolanddal, ha már nem érzed jól magad vele? Így csak kínszenvedés az életed!
- Hát… nem tudom! Valami miatt nagyon kötődök hozzá! És félek, hogy ha elveszítem, egyedül maradok…
- Komolyan ettől félsz?! Ne már… - nevette el magát Zoli.
- Hiába röhögsz ki! Sok kapcsolatban ennyi idő után már az emberek összeköltözést, gyereket terveznek… igenis megszoktam, hogy együtt vagyunk, és hogy vigyáz rám!
- Ha erről van szó, akkor én is vigyázhatok Rád! – nézett rám Zoli olyan csillogó tekintettel, hogy abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy nyeljek, levegőt vegyek, vagy inkább hajtsam le a fejem. Csak bámultam rá, egyenesen a szemeibe, és éreztem, hogy a vér megiramodik az ereimben.
Egyszerűen nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan, és ezért a lehető legrosszabbul éreztem magam. Egy önző, szemét r*banc vagyok, amiért Rolandot és Zolit is magamhoz láncolom… de egyszerűen nem tudok dönteni közöttük! Rolandhoz szó szerint kötődöm, hiszen az az 5 év, amit együtt töltöttünk, nem felejthető el csak úgy egyik napról a másikra! Viszont Zoli még ennél is jobban vonz! Egy dolgot sem tudok konkrétan kiemelni, hogy mi vonz benne, de… úgy az egész férfi egy olyan jelenség, ami magához láncol!
Az egyetlen egy dolog, amiben teljesen, tökéletesen biztos voltam, az volt, hogy Zoli társaságában olyan megmagyarázhatatlan reakciói vannak a testem minden apró porcikájának, ami Rolandnál az elmúlt 5 év alatt még árnyékként sem volt fellelhető.
- Valami rosszat mondtam? – szólalt meg hirtelen Zoli.
- Nem… nem, dehogy! – válaszoltam gyorsan, és érezve, hogy pirul az arcom, mosolyogva levettem a tekintetem Zoliról.
- Olyan aranyos vagy ilyenkor! Olyan természetes…
- Mire gondolsz?
- A pirulásodra! És a zavarodottságodra! – mosolyodott el, és még mindig kereste a tekintete az enyémet. A válaszára semmi mással nem tudtam reagálni, csak újabb pirulással és egy visszafogott mosollyal.
- Még nem múlt el éjfél? – ugrott hirtelen az agyamba, hogy ma van szilveszter. Zoli a háta mögött álló éjjeliszekrényhez fordult, és ránézett az órára.
- Pontosan 2 percig van még idén! – fordult vissza hozzám, majd a szemembe nézett. Újra olyan tekintete volt, mint akkor, amikor először megcsókolt: igéző, hívogató és biztonságot nyújtó.
Furcsa érzés kerített hatalmába megint. Úgy éreztem, hogy Zoli az a személy, akit sokan csak a nagy Ő-ként emlegetnek… Roland viszont akarva akaratlanul is mindig a gondolataimban volt!
- Sajnos nincs itthon pezsgő, mert úgy készültem, hogy aludni fogok… viszont van Red Bull, sör, és… és narancslé! – szakította meg a gondolatmenetemet Zoli.
- Ja, Istenem! Most már semmi kétség, hogy egy önző liba vagyok! Meg sem kérdeztem, hogy nem vagy-e fáradt, vagy, hogy egyáltalán akarod-e, hogy itt legyek?! Túlságosan is csak magamra gondolok… mint mindig! Ne haragudj! – pattantam fel a kanapéról, és a táskámmal a kezemben megindultam az ajtó felé.
- Várj Linda!!! – kapta el a kezem Zoli. – Szerintem egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom, hogy itt legyél! Sőt…
- De egész nap dolgoztál! Én meg csak fogtam magam, és berobbantam hozzád! Tényleg ne haragudj!
- Melinda! Nyugi! – fordított szembe magával, és a szemembe nézett. Mióta ismerjük egymást, soha nem hívott Melindának!
Pár pillanatig csak szótlanul néztem a szemeibe, végül csak észhez térítettem magam:
- Jobb lesz, ha most elmegyek! – léptem hátra egy fél lépést. Épp ki akartam húzni a karom az ujjai puha öleléséből, mikor odakint petárdák és trombiták hada szólalt meg, és innen-onnan egy-két bevállalósabb srác hangja hallatszott, amint torka szakadtukból ordítva köszönti az Új Évet.
- Hát… BÚÉK! – néztem mosolyogva Zolira.
- Boldog Új Évet! – mondta Ő is halkan, majd a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy az ajkai gyengéden kényeztetik az enyémeket.
Igaz, hogy a meglepettségtől először nem tettem semmit, de amint tudatosult bennem, hogy megcsókolt, közelebb léptem hozzá, és a karjaira téve a kezeimet, visszacsókoltam. Amint a nyelvünk is érzéki táncot kezdett járni, éreztem, hogy a kezei a karjaim alól a derekamra vándorolnak, és egyre csak arra biztatnak, hogy olyan közel bújjak hozzá, amennyire csak tudok. Én pedig engedtem a régóta palástolt csábításnak… és ekkor már tudtam, hogy ennek a csóknak – talán a jövőre nézve szomorú, de biztos, hogy – következményei lesznek!
Amikor Zoli kezei a derekamról a csípőmre, majd a fenekemre csúsztak, önkéntelenül is elejtettem a táskámat, és lassan ugyan, de az ujjaimat a póló-nadrág kombináció találkozásához irányítottam.
Zoli csókjai olyannyira elvették az eszemet, hogy azt sem vettem észre, hogyan és mikor kerültünk be a hálószobába… az egyetlen, amit érzékeltem, az volt, hogy mindenhol bizsergek, ahol a bőre hozzáér az enyémhez!
Nem telt bele fél percbe, és a ruháim mindegy szálig lekerültek rólam, majd a segítségemmel Zoli is megszabadult a felesleges daraboktól.
További szerelmes csókok közepette lassan ledőltünk az ágyra, és teljes mértékben átadtuk magunkat a romantikus, érzéki, és szenvedélyes pillanatoknak!
*
Hajnalban arra riadtam fel, hogy mit tettem! Felültem az ágyban, és alig egy perc alatt végigpörgettem az agyamban az elmúlt pár óra történéseit! Nem akartam hinni az emlékeimnek, a kétségbeeséstől pedig majdnem sírva fakadtam…
Ránéztem a mellettem fekvő, édesen alvó Zolira, és a szívemben érzett fájdalom abban a pillanatban felerősödött. Nem akartam, hogy az ágyban kapjon el az esetleges sírás, így óvatosan ugyan, de amennyire tudtam, azért igyekezve kikászálódtam az ágyból. Magamhoz vettem a ruháimat, és a cipőmet, majd lábujjhegyre állva, hangtalanul kitipegtem a fürdőszobába.
Felöltöztem, és nagyjából emberivé formáltam magam, majd anélkül, hogy a tükörbe néztem volna, hangtalanul visszamentem a nappaliba. Direkt nem vettem fel a cipőmet, nehogy felébresszem Zolit, így mezítláb megkerestem a kabátom, magamhoz vettem a táskám, és a lehető legkevesebb zajt csapva, kimentem az ajtón.
*
- Hogy mi??? Lefeküdtél vele?????? – pattant fel Marietta az ágyról. Várta a válaszom az előbbi kérdésére, én azonban csak lehajtott fejjel, a kedvenc óriáspólómban görnyedtem tovább az ágyammal szemben levő fotelben. – És milyen volt???
- Marietta!!!! – kaptam fel a fejem azonnal, de ahogy megláttam a barátnőm vigyorgó fejét, akarva akaratlanul is elmosolyodtam.
- Tudod, hogy csak viccelek! De különben nehogy azt várd most tőlem, hogy elítéllek majd, vagy, hogy mondok neked egy fél órás szent beszédet! Tudod nagyon jól, hogy én mindez idáig szurkoltam nektek, és… igazából mikor mondtad, hogy Zolival akarsz lenni, tudtam, hogy ez fog történni!
- Most már biztos vagyok benne, hogy szakítanom kell Rolanddal! – mondtam ki a tényt, ami már eddig is köztudott volt.
- Hát… ez ezer százalék! – helyeselt azonnal a barátnőm, aki a szavait még heves bólogatással is megerősítette.
- De annyira rosszul érzem magam, Marietta! Roland tök normális volt velem, nem is csalt meg, meg semmi, én meg mit csináltam??!! Az első komolyabb alkalommal lefeküdtem Zolival! Most mondd meg őszintén, mi vagyok??!!
- Egy egészséges fiatal nő!
- Ne legyél már hülye, légy szíves!
- Pedig csak az igazat mondom! Sőt… tudod mikor maradtam volna még mindig Rolanddal, amikor már nem is szeretem?! Főleg, hogy ott van egy olyan pasi, mint Zoli!!! Hmmm…
- Akkor is! Tök gázul érzem magam! – szomorodtam el újra, majd a felhúzott térdeim köré fontam a karjaimat, és lehajtottam a fejem.
- Egyvalamit viszont nem értek! Miért jöttél el? Ha ennyire rosszul érzed magad, miért nem maradtál ott, és vártad meg, amíg Zoli felébred? Megbeszélhetted volna vele a történteket! Bár… inkább Rolanddal kellene beszélned még egyszer… utoljára!
Alighogy Marietta befejezte a mondatát, szinte végszóra csengeni kezdett a telefonom. A barátnőm és én is azonnal felkaptuk a fejünk, ám amíg én hajlandóságot sem mutattam arra, hogy esetlegesen felvegyem, Marietta odaugrott az íróasztalomhoz, és kezébe vette a zenélő készüléket.
- Zoli hív! – igazolta be a gyanúmat, és felém nyújtotta a telefont. – Nem veszed fel?
Válaszképpen csak megingattam a fejem, majd visszahajoltam a térdemre.
- Hát én esküszöm, nem értelek! – dobta le magát Marietta az ágyamra, miután a telefon már negyedszerre is elhallgatott. Én azonban teljesen figyelmen kívül hagytam a szavait.
- Elmegyek Rolandhoz! – pattantam fel, és anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a barátnőmre, a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Felkaptam egy farmert és egy pulcsit, aztán lófarokba fogtam a hajam, majd felkaptam a csizmám, a kabátom, a táskám, és a szobámba hagyva a barátnőmet, elsiettem.
Zoli megállás nélkül hívogatott, ezért a tizedik csengés után már meguntam, és kikapcsoltam a telefonom. Ahogy odaértem Rolandék műhelyéhez, megálltam egy pillanatra, de végül erőt vettem magamon, és beléptem.
- Szia kicsim! – vett észre szinte azonnal Roland, és olajos kézzel megindult felém. Odasietett hozzám, és anélkül, hogy bármit is mondhattam volna, megcsókolt. Kirázott a hideg!
- Roland! Beszélnünk kell! – mondtam komolyan, de a szemébe nem tudtam belenézni.
- Oh… hát… oké! Tomi, elmentem kajálni! – ordította el magát, mire jött egy hangos „Oké! Menj csak!” válasz, valahonnan a műhely túlsó feléből. – Megyek, megmosom a kezem, és már mehetünk is!
- Rendben! – bólintottam, mire Roland elviharzott.
Pár perccel később – már kabátban – vissza is ért, és miután megfogta a kezem, elindultunk. Nem mentünk messzire, csak a közeli török gyorsétterembe – ahova mindig is jártunk, mikor együtt ebédeltünk!
- Mit kérsz? – kérdezte Roland, mikor odaértünk a pulthoz.
- Egy csáját.
- Csak??? És enni valamit?
- Nem, most semmi mást, csak egy csáját!
- Rendben! – válaszolta Roland, bár eléggé meg volt lepődve.
- Na… akkor most mesélj! Mi olyan fontos, ami nem várhatott estig? – kérdezte, ahogy a teámmal és az ebédjével együtt leült velem szemben.
- Tudom, hogy közhely, de fogalmam sincs, hol kezdjem! – fogtam meg a teáscsészét, és kezdtem játszadozni vele. Még mindig nem tudtam Roland szemébe nézni!
- Mondjuk az elején! – mosolyodott el biztatásképpen.
Vettem egy mély, megnyugtató levegőt, majd mikor lassan kifújtam, kibukott belőlem a lényeg:
- Úgy érzem, hogy nekem ez nem megy! Nem tudom tovább csinálni! Szakítanunk kell, Roland…
2011. január 2., vasárnap
6. fejezet
A következő hét azzal telt el, hogy a jövőmön morfondíroztam. Próbáltam elképzelni a további életemet, természetesen először Rolanddal, aztán Zolival, majd újra Rolanddal, végül megint Zolival! Olyan szintre is eljutottam végül, hogy a Rolanddal való közös karácsonyozásunk alkalmával is arra a bizonyos személyre gondoltam, akivel kapcsolatban egyre jobban úgy gondolom, ő a nagy Ő…
A legnagyobb probléma azonban abban mutatkozott meg, hogy hiába éreztem, mit kell, illetve kellene tennem, nem tettem meg. Nagyon féltem, hogy mi lehet a következménye annak, ha minden biztosat felrúgok magam körül, és belekezdek egy olyan „vállalkozásba”, ami nem feltétlenül kifizetődő a végén!
Az egyetlen dolog – illetve ez esetben személy –, akinek sikerült kirángatnia az állandó tanakodásból, Marietta volt… akivel az év legszebb, és legszeretetteljesebb ünnepe jóvoltából sikerült kibékülnöm!
- Na, és… sikerült végre döntened? – kérdezte a legjobb barátnőm, mikor pár nappal karácsony után beültünk beszélgetni egy cukrászdába.
- Mire gondolsz?
- Zolit vagy Rolandot választod? – kérdezte meg kerek-perec.
Dobbant egyet a szívem, és abban a pillanatban minden kiesett az agyamból, kivéve egy dolgot… Zoli nevét mondta elsőként! Egy buta semmiségnek tűnhet a feltevés, de a legjobb barátnőm valószínűleg belém lát annyira, hogy tudja, tulajdonképpen már döntöttem, és pontosan emiatt tehette egy 5 éves kapcsolat elé a frissen kialakulót!
- Hát… - kezdtem bele, de Marietta elmosolyodott, és kisegített.
- Őt választottad, igaz? Zolit!
- Igazából úgy érzem, bele kellene kezdenem ebbe a kapcsolatba, de valahogy mégis félek tőle! Valami… furcsa, megmagyarázhatatlan dolog visszahúz! Mintha folyamatosan azt suttogná valaki a fülembe, hogy ne csináld! Annyira nem tudom, mi tévő legyek!
- És Roland?
- Az egyetlen dolog, amivel tisztában vagyok, hogy nem tudok tovább Vele lenni! Már lassan szó szerint szenvedni fogok ebben a kapcsolatnak nevezett valamiben…
- És mikor mondod meg neki, hogy vége?
- Azt hiszem, még szilveszter előtt kellene! Nem akarom elrontani a kedvét azzal, hogy éjjel szakítok vele!
- Végülis… ha előtte, ha aznap, ha utána szakítasz, teljesen mindegy! Így is-úgy is rosszul fogsz kijönni az egészből!
- Tudom! De… attól, hogy szakítok Rolanddal, nem jelenti azt, hogy összejövök Zolival! Nem tudom miért, de úgy érzem, még nem kellene!
- Te tudod, mit szeretnél tenni, illetve mit érzel, de azzal remélem tisztában vagy, hogy messziről lesüt rólad az, hogy ki vagy éhezve egy új, izgalmas kapcsolatra! Ezt pedig Zolitól megkaphatod…
- Igen-igen, de… nem akarom, hogy Roland rosszul érezze magát. Hiszen az, hogy szakítok vele, nem csak az Ő hibája! Sőt… sokkal inkább az enyém, mint az övé! És pontosan emiatt nem akarok neki fájdalmat okozni azzal, hogy a szakításunkkal egy időben már össze is jövök valaki mással! Ráadásul egy olyan emberrel, akit Ő is ismer…
- Ismer?! – csodálkozott el Marietta, mire én elmeséltem neki a karácsonyi vásár igen kellemetlen szituációját.
- Wow! Na, ez egy kicsit azért megnehezíti a dolgodat! Ha megtudja Roland, hogy Zolival jöttél össze, biztosan kombinálni fog… ha igaza van, ha nem!
- Igen, tudom! És pont ez az, ami bánt! Ezért nem is akarok összejönni Zolival… legalábbis egy darabig biztosan nem!
- És addig találkozni sem vagy hajlandó vele?
- Nem tudom!
- Hívott szilveszterezni?
- Nem, mert estig készenlétben lesz a reptéren.
- És ha nem lett volna? Vele lettél volna az év utolsó napján?
- Jaj, Marietta… nem tudom! Fogalmam sincs! Igazából Vele akartam lenni, de mégsem… tényleg nem tudom!
- Hát… hihetetlenül komplikált ez az egész!
- Az bizony! Az…
A szilveszterig fennmaradó két napban többször is beszéltem Zolival, amitől egyre nagyobb lelkiismeret-furdalásom lett. Illetve –lelkiekben – teljes gőzzel készültem a Rolanddal, illetve a baráti társaságunkkal való közös szilveszterre. Az egyetlen mentsváram az volt, hogy Marietta is elfogadta a meghívást…
- Marietta! Esküszöm, kikészülök idegileg! Hogy fogom én ezt kibírni??! – kezdtem bele egy újabb siránkozásba, miközben készülődni kezdtünk.
- Majd iszunk, és akkor elleszel! – zárta rövidre a témát a barátnőm.
- És ha olyat mondok, amit megbánok?
- Hidd el, nem fogom engedni! Minden másodpercben melletted leszek! – mosolyodott el Marietta, majd lekapta a szekrényajtó széléről, fogason lelógó ruhámat, és a kezembe nyomta. – Most pedig öltözzünk, mert a végén még az éjféli koccintásra sem érünk oda!
- Ne is mondd! Csak tartanánk már ott… - mondtam, majd sóhajtottam egyet, és barátnőmet követve, én is készülődni kezdtem.
Marietta egy bordó, rövid, kivágott ruhát választott erre az alkalomra, ami tökéletesen illett a vöröses-barnás hajához. Én viszont legszívesebben egy farmerben és egy pólóban mentem volna, a legjobb barátnőm azonban ezt nem bírta volna elviselni, így inkább egy fekete, ezüstös derékövvel kiegészült csőruhánál maradtam. A sminkemet megint csak Mariettára bíztam, a hajamat viszont én vettem kezelésbe.
A legvégén – a megbeszélt 10 órai találkozó előtt pár perccel – belenéztem az előszobában álló hatalmas tükörbe, és meg kellett állapítanom, hogy csinos voltam, mégsem túl kihívó. Olyan… pont jó!
Anyu, sőt, még az öcsém is elismerően nyilatkozott a kinézetemről, így ez még nagyobb önbizalmat adott!
Végül egy szerény negyed órás késéssel ugyan, de megérkeztünk a törzshelyünk elé, és köszöntöttük a barátainkat. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy még a majd’ 7 éve, jóban-rosszban kitartó fiúbarátaink is nyál csorgatva néztek végig rajtunk.
- Nanana! Azért itt vagyok én is, emberek! Vigyázzatok azokkal a legelésző tekintetekkel, mert a végén még nem lesz mivel néznetek! – lépett előre Roland hirtelen, majd egyenesen odajött hozzám. – Szia cicám! – köszöntött, majd a kezét a derekamra simítva, lágyan megcsókolt.
- Szia! – köszöntem vissza egyszerűen, miután elszakadtunk egymástól.
- Mehetünk?
- Persze! – válaszoltam, mire a kezét a derekamról a kezembe csúsztatta, és azzal sem törődve, hogy Mariettának még csak köszönni sem köszönt, elkezdett befelé húzni.
- Hova sietsz ennyire? Még nem is köszöntél Mariettának! – állítottam meg, és odafordultam a barátnőmhöz.
- Ja, igen! Szia-szia! – lépett oda a barátnőmhöz, és adott neki két puszit. A kezemet azonban nem engedte el. – Ne haragudj, hogy nem köszöntem, de mikor megláttam Lindát… huh! Egyébként meg nálam vannak a jegyek, úgyhogy menjünk előre! Gyere! – karolt bele Mariettába, és végül együtt indultunk el a bejárat felé.
Törzstagokhoz méltón nem kellett kivárnunk a sort, ráadásul csak beérve derült ki számomra az, hogy még asztal is lett foglalva a társaságnak. Alig ültünk le, de a srácok egy része már hozta is a hatalmas tálcákat, amiken bizony volt, mi szem szájnak ingere – a sörtől kezdve a whisky-kóláig minden! Igaz, hogy nem vagyok oda a sörért, de mivel szemmel láthatóan az volt a legnagyobb mennyiségben, elvettem belőle egy korsóval, és egy húzásra megittam a felét.
- Kicsim! Te sört iszol? – kérdezte Roland elkerekedett szemekkel, mikor lehuppant mellém az ülőgarnitúrára.
- Aham!
- De… mikor szeretted meg?
- Nagyon jól nézett ki, és gondoltam, most inkább ezt iszom, nem koktélt! Miért, baj?
- Nem, dehogy baj! Csak a végén nehogy megártson! – jegyezte meg, majd ezzel le is zárta a velem folytatott beszélgetését, és hangosan hülyéskedni kezdett a társaság férfi tagjaival.
Marietta és én egy darabig csak iszogattunk, és próbáltunk a többi lánnyal – szájról olvasva – beszélgetni, de mikor rájöttük, hogy ez a fiúk túlharsogása nélkül lehetetlen, meguntuk, felálltunk, és inkább elmentünk lötyögni a táncparkettre.
Igaz, hogy a buli még nem indult be, de ahogy mi berobbantunk középre, a dj is mindjárt jobb kedvre derült, és pörgősebb számokat kevert fel. Így mondhatni, mi indítottuk be a bulit.
Roland tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi lesz a következménye annak, ha túlságosan sokat iszom, de nem tett ellene semmit. Én pedig csak mentem a fejem után, és sorra döntöttem magamba a söröket. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy semmivel nem kevertem a habos csodát, így a kitörő jókedven, szinte megállás nélküli nevetésen, és olykor-olykor elég kihívó táncoláson kívül nem mutatkozott meg rajtam a túl sok ital!
Mindemellett pedig az is a szerencsémmé vált, hogy a társaságunk lány tagjai közül mindenki egytől egyig szalonspicces lett, ezért én sem lógtam ki a sorból!
Nem kellett sokáig várnunk arra sem, hogy táncpartnerünk akadjon, ugyanis a pasik szinte csordában érkeztek hozzánk. Mindegyikük kinézett valakit magának, és ahhoz táncolt. Az én „lovagom” – talán megint a Sors emelte rá a kezét az életemre, de – szinte kiköpött hasonmása volt Zolinak! Talán azzal az apró kivétellel, hogy ez a srác – akiről időközben kiderült, hogy Attilának hívják – egy picit erősebb testalkatú volt, mint az én századosom!
Annak ellenére viszont, hogy én tulajdonképpen a párommal voltam, egyáltalán nem zavart Attila közeledése, sőt…
Rolandot azonban annál inkább, és ezzel tökéletesen el is rontotta a jókedvemet!
Alig kezdtünk el táncolni Atival, Roland, mint valami őrült, már oda is rongyolt hozzánk, és lekért. Attila persze először nem akart „átadni” neki, de mikor a kedves párom elég erőteljesen közölte vele, hogy én hozzá tartozom, a balhé elkerülése végett Attila elengedett, és magunkra hagyott minket.
- Most meg mi van?
- Miért táncoltál vele?! – kérdezte Roland szinte tombolva a dühtől.
- Miért ne táncoltam volna? Hiszen idejött! – válaszoltam nem túl érdekfeszítő hangon.
- Ja, értem! Akkor, ha idejön hozzád valaki, akkor rögtön táncolnod kell vele? Nem mondhatod meg neki, hogy itt van a barátod?
- De miért kellett volna rögtön azzal kezdenem, hogy barátom van?! Csak egy tánc, könyörgöm!
- Mikor láttál Te engem más nővel? Akár táncolni, akár bármit csinálni?!
- Nagyon szépen kérlek, ne láss már megint rémeket!!! Azzal, hogy táncolok egy sráccal, már meg is csallak?! Normális vagy Te egyáltalán??? – durrant el az agyam hirtelen, és lelöktem a kezeit magamról.
- Jó, igaz, hogy nem szeretek táncolni, de azért még ha megkérsz, ellötyögtem volna veled! Miért kell ezt csinálnod?!
- Miért, mit csinálok???!
- Már megint elutasítasz, eltolsz magadtól! Mi bajod van???
- Hogy mi bajom van??!! Ezt inkább nekem kellene kérdeznem Tőled! Úgy emlékszem, volt egy nagyon csúnya veszekedésünk egy hete, és azóta nem is beszéltünk jóformán. Te meg úgy köszöntesz ma este a barátaid előtt, mintha misem történt volna! Talán valamiféle példaértékű pár vagyunk a szemükben?? Vagy micsoda??!!
- Miért? Talán már az is baj, hogy szeretlek? És hogy hiányoztál?? Nem mellesleg pedig, hogy jobban nézel ki, mint valaha??!!
- Ja, most már értem! Ha ilyen jól nézek ki, akkor már meg van bocsátva minden?? Hát ez… fantasztikus! Néha talán el kellene gondolkodnod azon, amit mondasz!!! Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos estét, de nekem ebből elegem van! Elmegyek…
- Linda… Linda!!! – kiáltott utánam, de én meg sem álltam. Odamentem az asztalnál ülő barátokhoz, felkaptam a táskám, további jó bulizást, illetve Boldog Új Évet kívántam mindenkinek, majd a ruhatár felé vettem az irányt.
- Linda! Lindaaa!!! – rohant utánam Marietta. Megtorpantam, és hátrafordultam. Ránéztem, de mondani semmit sem mondtam… a könnyes szemem valószínűleg beszélt helyettem. – Hova mész?
- El…
- De hova? Csak hogy ha valami történne, legalább én tudjam, hova mentél!
- Zolihoz!
- Szóval döntöttél?
- Nem! Nem döntöttem, csak… Vele akarok most lenni! Ne haragudj rám, Marietta!
- Jaj, dehogy haragszom Rád, csajszi! – ölelt meg. – Csak… vigyázz magadra, rendben?
- Rendben! És Boldog Új Évet!
- Nektek is! – mosolyodott el halványan, mire nekem is megjelent a szám szélén egy kezdetleges, bár mosolynak aligha nevezhető valami.
Miután kivettem a ruhatárból a kabátom, és kiléptem az év utolsó zord, jéghideg éjszakájába, elkezdett fészkelődni a fejemben egy butuska gondolat. Bár teljes mértékben megbíztam Mariettában, azért előkaptam a telefonom, és gyorsan bepötyögtem a következő szöveget:
„Elfelejtettem mondani, hogy még véletlenül se mondj senkinek semmit! Ha anyuék esetleg hívnak, mondd azt, hogy Te tudod, hogy biztonságos helyen vagyok, de megígérted, hogy senkinek sem mondod el! Köszi előre is! Puszillak”
Nem sokra rá már jött is a megnyugtató válasz:
„Ez csak természetes, barátnőm! De tényleg vigyázz magadra, és érezzétek magatokat nagyon, nagyon-nagyon jól! :) Puszi”
Ahogy a nyugtalanságom lecsillapodott az sms-sel, úgy kezdett el dobogni a szívem Zoli miatt! Féltem, hogy talán nem ér rá, vagy nem veszi fel a telefont, vagy egyszerűen csak nem akar találkozni velem! Én azonban mindennél jobban látni akartam Őt…
Szerencsémre azonban csak pillanatig kellett várnom arra, hogy felvegye a telefont:
- Szia Linda! – szólt bele a telefonba olyan hangon, hogy szinte magam elé képzeltem Őt, ahogy mosolyog.
- Szia Zoli! Találkoznunk kell! – közöltem vele elég kétségbeesetten.
- Valami baj van? Hol vagy?!
- Nincs semmi baj, csak… csak találkoznunk kell! Itt vagyok a DeeJay’s előtt, de elindulok a belváros felé, mert nem akarom, hogy Roland utánam jöjjön!
- Miért? Bántott??
- Nem, dehogy! Csak nagyon összevesztem vele, és már elegem van. Veled akarok lenni!
- Rendben! Máris indulok! Ha beértem Ceglédre, hívlak, hogy hol vagy! De valami fedett helyre menj, ahol sok ember van! Oké?
- Oké! Csak siess!
- 15 perc!
- Rendben! Várlak! – mondtam, és mielőtt még én tehettem volna le, ő nyomta ki a telefont.
Jobb alternatíva nélkül a közeli éjjel-nappaliba mentem be, és nézelődni kezdtem olyan termékek között, amik alapból egyáltalán nem is érdekelnének. Végül vettem magamnak egy szelet csokit.
Épphogy kifizettem, és bedobtam a táskámba a pénztárcámat, már csörgött is a telefonom.
- Igen?
- Merre vagy?
- Tudod, hol van a Hóvirág éjjel-nappali?
- Azt hiszem, tudom! A DeeJey’s-től pár percre, nem?
- De igen!
- Már megyek is! Egy perc és ott vagyok!
- Rendben!
Valóban nem kellett többet várnom egy percnél, ugyanis a bolt előtt alighogy befejeztem a csoki evést, már le is fékezett előttem egy fekete autó. Először automatikusan hátraléptem egy lépést, de mikor a vezetőoldal ajtaja kivágódott, és kiugrott belőle egy vadászpilóta-ruhába és egy bőrdzsekibe öltözött férfi, mérhetetlen boldogság és nyugodtság árasztotta el az egész testemet egy másodperc alatt!
Nyitva hagyva az ajtót, Zoli átviharzott a járdára, én azonban meg sem vártam azt, hogy bármit is kérdezzen, azonnal a nyakába vetettem magam. Fogalmam sincs miért, de a lelki békém ellenére – talán a megkönnyebbüléstől – rám jött a sírás, így Ő amennyire csak tudott, magához szorított.
- Minden rendben lesz! Nyugodj meg! – mondta, bár szegény nem tudta, hogy én igazából pozitív értelemben sírok. Nem mondtam semmit, csak felnéztem rá, majd mikor megláttam az aggódó tekintetét, nem bírtam tovább visszafogni magam, és megcsókoltam.
Egy pillanatig éreztem a meglepődést rajta, de nem volt egy elveszett ember, így a hirtelen reakciója után azonnal visszacsókolt. A hirtelen megrohamozó vágytól vezérelve a nyakáról az arcára csúsztattam mindkét kezem, és úgy húztam Őt még közelebb magamhoz.
- Menjünk! – suttogtam két rövid csókocska között.
- Hova akarsz menni?
- Mindegy, csak menjünk! – válaszoltam, majd mielőtt odaléptünk volna a kocsihoz, még egyszer, hosszan megcsókoltam.
Nagyjából 20 perc autózás után – miközben Zoli félpercenként rám nézett – elértünk egy új-építésű, 3 emeletes panelház elé. Beállt a parkolóba, leállította a kocsit, és felém fordult.
- Ne értsd félre! Nem azért hoztalak hozzám, mert ki akarom használni a helyzetet, hanem mert teljesen át vagy fagyva, és mert el kell mondanod, miért borultál ki ennyire!
- Rendben! – mosolyodtam el, majd kipattantam a kocsiból.
A legnagyobb probléma azonban abban mutatkozott meg, hogy hiába éreztem, mit kell, illetve kellene tennem, nem tettem meg. Nagyon féltem, hogy mi lehet a következménye annak, ha minden biztosat felrúgok magam körül, és belekezdek egy olyan „vállalkozásba”, ami nem feltétlenül kifizetődő a végén!
Az egyetlen dolog – illetve ez esetben személy –, akinek sikerült kirángatnia az állandó tanakodásból, Marietta volt… akivel az év legszebb, és legszeretetteljesebb ünnepe jóvoltából sikerült kibékülnöm!
- Na, és… sikerült végre döntened? – kérdezte a legjobb barátnőm, mikor pár nappal karácsony után beültünk beszélgetni egy cukrászdába.
- Mire gondolsz?
- Zolit vagy Rolandot választod? – kérdezte meg kerek-perec.
Dobbant egyet a szívem, és abban a pillanatban minden kiesett az agyamból, kivéve egy dolgot… Zoli nevét mondta elsőként! Egy buta semmiségnek tűnhet a feltevés, de a legjobb barátnőm valószínűleg belém lát annyira, hogy tudja, tulajdonképpen már döntöttem, és pontosan emiatt tehette egy 5 éves kapcsolat elé a frissen kialakulót!
- Hát… - kezdtem bele, de Marietta elmosolyodott, és kisegített.
- Őt választottad, igaz? Zolit!
- Igazából úgy érzem, bele kellene kezdenem ebbe a kapcsolatba, de valahogy mégis félek tőle! Valami… furcsa, megmagyarázhatatlan dolog visszahúz! Mintha folyamatosan azt suttogná valaki a fülembe, hogy ne csináld! Annyira nem tudom, mi tévő legyek!
- És Roland?
- Az egyetlen dolog, amivel tisztában vagyok, hogy nem tudok tovább Vele lenni! Már lassan szó szerint szenvedni fogok ebben a kapcsolatnak nevezett valamiben…
- És mikor mondod meg neki, hogy vége?
- Azt hiszem, még szilveszter előtt kellene! Nem akarom elrontani a kedvét azzal, hogy éjjel szakítok vele!
- Végülis… ha előtte, ha aznap, ha utána szakítasz, teljesen mindegy! Így is-úgy is rosszul fogsz kijönni az egészből!
- Tudom! De… attól, hogy szakítok Rolanddal, nem jelenti azt, hogy összejövök Zolival! Nem tudom miért, de úgy érzem, még nem kellene!
- Te tudod, mit szeretnél tenni, illetve mit érzel, de azzal remélem tisztában vagy, hogy messziről lesüt rólad az, hogy ki vagy éhezve egy új, izgalmas kapcsolatra! Ezt pedig Zolitól megkaphatod…
- Igen-igen, de… nem akarom, hogy Roland rosszul érezze magát. Hiszen az, hogy szakítok vele, nem csak az Ő hibája! Sőt… sokkal inkább az enyém, mint az övé! És pontosan emiatt nem akarok neki fájdalmat okozni azzal, hogy a szakításunkkal egy időben már össze is jövök valaki mással! Ráadásul egy olyan emberrel, akit Ő is ismer…
- Ismer?! – csodálkozott el Marietta, mire én elmeséltem neki a karácsonyi vásár igen kellemetlen szituációját.
- Wow! Na, ez egy kicsit azért megnehezíti a dolgodat! Ha megtudja Roland, hogy Zolival jöttél össze, biztosan kombinálni fog… ha igaza van, ha nem!
- Igen, tudom! És pont ez az, ami bánt! Ezért nem is akarok összejönni Zolival… legalábbis egy darabig biztosan nem!
- És addig találkozni sem vagy hajlandó vele?
- Nem tudom!
- Hívott szilveszterezni?
- Nem, mert estig készenlétben lesz a reptéren.
- És ha nem lett volna? Vele lettél volna az év utolsó napján?
- Jaj, Marietta… nem tudom! Fogalmam sincs! Igazából Vele akartam lenni, de mégsem… tényleg nem tudom!
- Hát… hihetetlenül komplikált ez az egész!
- Az bizony! Az…
*
A szilveszterig fennmaradó két napban többször is beszéltem Zolival, amitől egyre nagyobb lelkiismeret-furdalásom lett. Illetve –lelkiekben – teljes gőzzel készültem a Rolanddal, illetve a baráti társaságunkkal való közös szilveszterre. Az egyetlen mentsváram az volt, hogy Marietta is elfogadta a meghívást…
- Marietta! Esküszöm, kikészülök idegileg! Hogy fogom én ezt kibírni??! – kezdtem bele egy újabb siránkozásba, miközben készülődni kezdtünk.
- Majd iszunk, és akkor elleszel! – zárta rövidre a témát a barátnőm.
- És ha olyat mondok, amit megbánok?
- Hidd el, nem fogom engedni! Minden másodpercben melletted leszek! – mosolyodott el Marietta, majd lekapta a szekrényajtó széléről, fogason lelógó ruhámat, és a kezembe nyomta. – Most pedig öltözzünk, mert a végén még az éjféli koccintásra sem érünk oda!
- Ne is mondd! Csak tartanánk már ott… - mondtam, majd sóhajtottam egyet, és barátnőmet követve, én is készülődni kezdtem.
Marietta egy bordó, rövid, kivágott ruhát választott erre az alkalomra, ami tökéletesen illett a vöröses-barnás hajához. Én viszont legszívesebben egy farmerben és egy pólóban mentem volna, a legjobb barátnőm azonban ezt nem bírta volna elviselni, így inkább egy fekete, ezüstös derékövvel kiegészült csőruhánál maradtam. A sminkemet megint csak Mariettára bíztam, a hajamat viszont én vettem kezelésbe.
A legvégén – a megbeszélt 10 órai találkozó előtt pár perccel – belenéztem az előszobában álló hatalmas tükörbe, és meg kellett állapítanom, hogy csinos voltam, mégsem túl kihívó. Olyan… pont jó!
Anyu, sőt, még az öcsém is elismerően nyilatkozott a kinézetemről, így ez még nagyobb önbizalmat adott!
Végül egy szerény negyed órás késéssel ugyan, de megérkeztünk a törzshelyünk elé, és köszöntöttük a barátainkat. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy még a majd’ 7 éve, jóban-rosszban kitartó fiúbarátaink is nyál csorgatva néztek végig rajtunk.
- Nanana! Azért itt vagyok én is, emberek! Vigyázzatok azokkal a legelésző tekintetekkel, mert a végén még nem lesz mivel néznetek! – lépett előre Roland hirtelen, majd egyenesen odajött hozzám. – Szia cicám! – köszöntött, majd a kezét a derekamra simítva, lágyan megcsókolt.
- Szia! – köszöntem vissza egyszerűen, miután elszakadtunk egymástól.
- Mehetünk?
- Persze! – válaszoltam, mire a kezét a derekamról a kezembe csúsztatta, és azzal sem törődve, hogy Mariettának még csak köszönni sem köszönt, elkezdett befelé húzni.
- Hova sietsz ennyire? Még nem is köszöntél Mariettának! – állítottam meg, és odafordultam a barátnőmhöz.
- Ja, igen! Szia-szia! – lépett oda a barátnőmhöz, és adott neki két puszit. A kezemet azonban nem engedte el. – Ne haragudj, hogy nem köszöntem, de mikor megláttam Lindát… huh! Egyébként meg nálam vannak a jegyek, úgyhogy menjünk előre! Gyere! – karolt bele Mariettába, és végül együtt indultunk el a bejárat felé.
Törzstagokhoz méltón nem kellett kivárnunk a sort, ráadásul csak beérve derült ki számomra az, hogy még asztal is lett foglalva a társaságnak. Alig ültünk le, de a srácok egy része már hozta is a hatalmas tálcákat, amiken bizony volt, mi szem szájnak ingere – a sörtől kezdve a whisky-kóláig minden! Igaz, hogy nem vagyok oda a sörért, de mivel szemmel láthatóan az volt a legnagyobb mennyiségben, elvettem belőle egy korsóval, és egy húzásra megittam a felét.
- Kicsim! Te sört iszol? – kérdezte Roland elkerekedett szemekkel, mikor lehuppant mellém az ülőgarnitúrára.
- Aham!
- De… mikor szeretted meg?
- Nagyon jól nézett ki, és gondoltam, most inkább ezt iszom, nem koktélt! Miért, baj?
- Nem, dehogy baj! Csak a végén nehogy megártson! – jegyezte meg, majd ezzel le is zárta a velem folytatott beszélgetését, és hangosan hülyéskedni kezdett a társaság férfi tagjaival.
Marietta és én egy darabig csak iszogattunk, és próbáltunk a többi lánnyal – szájról olvasva – beszélgetni, de mikor rájöttük, hogy ez a fiúk túlharsogása nélkül lehetetlen, meguntuk, felálltunk, és inkább elmentünk lötyögni a táncparkettre.
Igaz, hogy a buli még nem indult be, de ahogy mi berobbantunk középre, a dj is mindjárt jobb kedvre derült, és pörgősebb számokat kevert fel. Így mondhatni, mi indítottuk be a bulit.
Roland tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi lesz a következménye annak, ha túlságosan sokat iszom, de nem tett ellene semmit. Én pedig csak mentem a fejem után, és sorra döntöttem magamba a söröket. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy semmivel nem kevertem a habos csodát, így a kitörő jókedven, szinte megállás nélküli nevetésen, és olykor-olykor elég kihívó táncoláson kívül nem mutatkozott meg rajtam a túl sok ital!
Mindemellett pedig az is a szerencsémmé vált, hogy a társaságunk lány tagjai közül mindenki egytől egyig szalonspicces lett, ezért én sem lógtam ki a sorból!
Nem kellett sokáig várnunk arra sem, hogy táncpartnerünk akadjon, ugyanis a pasik szinte csordában érkeztek hozzánk. Mindegyikük kinézett valakit magának, és ahhoz táncolt. Az én „lovagom” – talán megint a Sors emelte rá a kezét az életemre, de – szinte kiköpött hasonmása volt Zolinak! Talán azzal az apró kivétellel, hogy ez a srác – akiről időközben kiderült, hogy Attilának hívják – egy picit erősebb testalkatú volt, mint az én századosom!
Annak ellenére viszont, hogy én tulajdonképpen a párommal voltam, egyáltalán nem zavart Attila közeledése, sőt…
Rolandot azonban annál inkább, és ezzel tökéletesen el is rontotta a jókedvemet!
Alig kezdtünk el táncolni Atival, Roland, mint valami őrült, már oda is rongyolt hozzánk, és lekért. Attila persze először nem akart „átadni” neki, de mikor a kedves párom elég erőteljesen közölte vele, hogy én hozzá tartozom, a balhé elkerülése végett Attila elengedett, és magunkra hagyott minket.
- Most meg mi van?
- Miért táncoltál vele?! – kérdezte Roland szinte tombolva a dühtől.
- Miért ne táncoltam volna? Hiszen idejött! – válaszoltam nem túl érdekfeszítő hangon.
- Ja, értem! Akkor, ha idejön hozzád valaki, akkor rögtön táncolnod kell vele? Nem mondhatod meg neki, hogy itt van a barátod?
- De miért kellett volna rögtön azzal kezdenem, hogy barátom van?! Csak egy tánc, könyörgöm!
- Mikor láttál Te engem más nővel? Akár táncolni, akár bármit csinálni?!
- Nagyon szépen kérlek, ne láss már megint rémeket!!! Azzal, hogy táncolok egy sráccal, már meg is csallak?! Normális vagy Te egyáltalán??? – durrant el az agyam hirtelen, és lelöktem a kezeit magamról.
- Jó, igaz, hogy nem szeretek táncolni, de azért még ha megkérsz, ellötyögtem volna veled! Miért kell ezt csinálnod?!
- Miért, mit csinálok???!
- Már megint elutasítasz, eltolsz magadtól! Mi bajod van???
- Hogy mi bajom van??!! Ezt inkább nekem kellene kérdeznem Tőled! Úgy emlékszem, volt egy nagyon csúnya veszekedésünk egy hete, és azóta nem is beszéltünk jóformán. Te meg úgy köszöntesz ma este a barátaid előtt, mintha misem történt volna! Talán valamiféle példaértékű pár vagyunk a szemükben?? Vagy micsoda??!!
- Miért? Talán már az is baj, hogy szeretlek? És hogy hiányoztál?? Nem mellesleg pedig, hogy jobban nézel ki, mint valaha??!!
- Ja, most már értem! Ha ilyen jól nézek ki, akkor már meg van bocsátva minden?? Hát ez… fantasztikus! Néha talán el kellene gondolkodnod azon, amit mondasz!!! Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos estét, de nekem ebből elegem van! Elmegyek…
- Linda… Linda!!! – kiáltott utánam, de én meg sem álltam. Odamentem az asztalnál ülő barátokhoz, felkaptam a táskám, további jó bulizást, illetve Boldog Új Évet kívántam mindenkinek, majd a ruhatár felé vettem az irányt.
- Linda! Lindaaa!!! – rohant utánam Marietta. Megtorpantam, és hátrafordultam. Ránéztem, de mondani semmit sem mondtam… a könnyes szemem valószínűleg beszélt helyettem. – Hova mész?
- El…
- De hova? Csak hogy ha valami történne, legalább én tudjam, hova mentél!
- Zolihoz!
- Szóval döntöttél?
- Nem! Nem döntöttem, csak… Vele akarok most lenni! Ne haragudj rám, Marietta!
- Jaj, dehogy haragszom Rád, csajszi! – ölelt meg. – Csak… vigyázz magadra, rendben?
- Rendben! És Boldog Új Évet!
- Nektek is! – mosolyodott el halványan, mire nekem is megjelent a szám szélén egy kezdetleges, bár mosolynak aligha nevezhető valami.
Miután kivettem a ruhatárból a kabátom, és kiléptem az év utolsó zord, jéghideg éjszakájába, elkezdett fészkelődni a fejemben egy butuska gondolat. Bár teljes mértékben megbíztam Mariettában, azért előkaptam a telefonom, és gyorsan bepötyögtem a következő szöveget:
„Elfelejtettem mondani, hogy még véletlenül se mondj senkinek semmit! Ha anyuék esetleg hívnak, mondd azt, hogy Te tudod, hogy biztonságos helyen vagyok, de megígérted, hogy senkinek sem mondod el! Köszi előre is! Puszillak”
Nem sokra rá már jött is a megnyugtató válasz:
„Ez csak természetes, barátnőm! De tényleg vigyázz magadra, és érezzétek magatokat nagyon, nagyon-nagyon jól! :) Puszi”
Ahogy a nyugtalanságom lecsillapodott az sms-sel, úgy kezdett el dobogni a szívem Zoli miatt! Féltem, hogy talán nem ér rá, vagy nem veszi fel a telefont, vagy egyszerűen csak nem akar találkozni velem! Én azonban mindennél jobban látni akartam Őt…
Szerencsémre azonban csak pillanatig kellett várnom arra, hogy felvegye a telefont:
- Szia Linda! – szólt bele a telefonba olyan hangon, hogy szinte magam elé képzeltem Őt, ahogy mosolyog.
- Szia Zoli! Találkoznunk kell! – közöltem vele elég kétségbeesetten.
- Valami baj van? Hol vagy?!
- Nincs semmi baj, csak… csak találkoznunk kell! Itt vagyok a DeeJay’s előtt, de elindulok a belváros felé, mert nem akarom, hogy Roland utánam jöjjön!
- Miért? Bántott??
- Nem, dehogy! Csak nagyon összevesztem vele, és már elegem van. Veled akarok lenni!
- Rendben! Máris indulok! Ha beértem Ceglédre, hívlak, hogy hol vagy! De valami fedett helyre menj, ahol sok ember van! Oké?
- Oké! Csak siess!
- 15 perc!
- Rendben! Várlak! – mondtam, és mielőtt még én tehettem volna le, ő nyomta ki a telefont.
Jobb alternatíva nélkül a közeli éjjel-nappaliba mentem be, és nézelődni kezdtem olyan termékek között, amik alapból egyáltalán nem is érdekelnének. Végül vettem magamnak egy szelet csokit.
Épphogy kifizettem, és bedobtam a táskámba a pénztárcámat, már csörgött is a telefonom.
- Igen?
- Merre vagy?
- Tudod, hol van a Hóvirág éjjel-nappali?
- Azt hiszem, tudom! A DeeJey’s-től pár percre, nem?
- De igen!
- Már megyek is! Egy perc és ott vagyok!
- Rendben!
Valóban nem kellett többet várnom egy percnél, ugyanis a bolt előtt alighogy befejeztem a csoki evést, már le is fékezett előttem egy fekete autó. Először automatikusan hátraléptem egy lépést, de mikor a vezetőoldal ajtaja kivágódott, és kiugrott belőle egy vadászpilóta-ruhába és egy bőrdzsekibe öltözött férfi, mérhetetlen boldogság és nyugodtság árasztotta el az egész testemet egy másodperc alatt!
Nyitva hagyva az ajtót, Zoli átviharzott a járdára, én azonban meg sem vártam azt, hogy bármit is kérdezzen, azonnal a nyakába vetettem magam. Fogalmam sincs miért, de a lelki békém ellenére – talán a megkönnyebbüléstől – rám jött a sírás, így Ő amennyire csak tudott, magához szorított.
- Minden rendben lesz! Nyugodj meg! – mondta, bár szegény nem tudta, hogy én igazából pozitív értelemben sírok. Nem mondtam semmit, csak felnéztem rá, majd mikor megláttam az aggódó tekintetét, nem bírtam tovább visszafogni magam, és megcsókoltam.
Egy pillanatig éreztem a meglepődést rajta, de nem volt egy elveszett ember, így a hirtelen reakciója után azonnal visszacsókolt. A hirtelen megrohamozó vágytól vezérelve a nyakáról az arcára csúsztattam mindkét kezem, és úgy húztam Őt még közelebb magamhoz.
- Menjünk! – suttogtam két rövid csókocska között.
- Hova akarsz menni?
- Mindegy, csak menjünk! – válaszoltam, majd mielőtt odaléptünk volna a kocsihoz, még egyszer, hosszan megcsókoltam.
Nagyjából 20 perc autózás után – miközben Zoli félpercenként rám nézett – elértünk egy új-építésű, 3 emeletes panelház elé. Beállt a parkolóba, leállította a kocsit, és felém fordult.
- Ne értsd félre! Nem azért hoztalak hozzám, mert ki akarom használni a helyzetet, hanem mert teljesen át vagy fagyva, és mert el kell mondanod, miért borultál ki ennyire!
- Rendben! – mosolyodtam el, majd kipattantam a kocsiból.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)