6. fejezet

A következő hét azzal telt el, hogy a jövőmön morfondíroztam. Próbáltam elképzelni a további életemet, természetesen először Rolanddal, aztán Zolival, majd újra Rolanddal, végül megint Zolival! Olyan szintre is eljutottam végül, hogy a Rolanddal való közös karácsonyozásunk alkalmával is arra a bizonyos személyre gondoltam, akivel kapcsolatban egyre jobban úgy gondolom, ő a nagy Ő…

A legnagyobb probléma azonban abban mutatkozott meg, hogy hiába éreztem, mit kell, illetve kellene tennem, nem tettem meg. Nagyon féltem, hogy mi lehet a következménye annak, ha minden biztosat felrúgok magam körül, és belekezdek egy olyan „vállalkozásba”, ami nem feltétlenül kifizetődő a végén!
Az egyetlen dolog – illetve ez esetben személy –, akinek sikerült kirángatnia az állandó tanakodásból, Marietta volt… akivel az év legszebb, és legszeretetteljesebb ünnepe jóvoltából sikerült kibékülnöm!

- Na, és… sikerült végre döntened? – kérdezte a legjobb barátnőm, mikor pár nappal karácsony után beültünk beszélgetni egy cukrászdába.
- Mire gondolsz?
- Zolit vagy Rolandot választod? – kérdezte meg kerek-perec.
Dobbant egyet a szívem, és abban a pillanatban minden kiesett az agyamból, kivéve egy dolgot… Zoli nevét mondta elsőként! Egy buta semmiségnek tűnhet a feltevés, de a legjobb barátnőm valószínűleg belém lát annyira, hogy tudja, tulajdonképpen már döntöttem, és pontosan emiatt tehette egy 5 éves kapcsolat elé a frissen kialakulót!
- Hát… - kezdtem bele, de Marietta elmosolyodott, és kisegített.
- Őt választottad, igaz? Zolit!
- Igazából úgy érzem, bele kellene kezdenem ebbe a kapcsolatba, de valahogy mégis félek tőle! Valami… furcsa, megmagyarázhatatlan dolog visszahúz! Mintha folyamatosan azt suttogná valaki a fülembe, hogy ne csináld! Annyira nem tudom, mi tévő legyek!
- És Roland?
- Az egyetlen dolog, amivel tisztában vagyok, hogy nem tudok tovább Vele lenni! Már lassan szó szerint szenvedni fogok ebben a kapcsolatnak nevezett valamiben…
- És mikor mondod meg neki, hogy vége?
- Azt hiszem, még szilveszter előtt kellene! Nem akarom elrontani a kedvét azzal, hogy éjjel szakítok vele!
- Végülis… ha előtte, ha aznap, ha utána szakítasz, teljesen mindegy! Így is-úgy is rosszul fogsz kijönni az egészből!
- Tudom! De… attól, hogy szakítok Rolanddal, nem jelenti azt, hogy összejövök Zolival! Nem tudom miért, de úgy érzem, még nem kellene!
- Te tudod, mit szeretnél tenni, illetve mit érzel, de azzal remélem tisztában vagy, hogy messziről lesüt rólad az, hogy ki vagy éhezve egy új, izgalmas kapcsolatra! Ezt pedig Zolitól megkaphatod…
- Igen-igen, de… nem akarom, hogy Roland rosszul érezze magát. Hiszen az, hogy szakítok vele, nem csak az Ő hibája! Sőt… sokkal inkább az enyém, mint az övé! És pontosan emiatt nem akarok neki fájdalmat okozni azzal, hogy a szakításunkkal egy időben már össze is jövök valaki mással! Ráadásul egy olyan emberrel, akit Ő is ismer…
- Ismer?! – csodálkozott el Marietta, mire én elmeséltem neki a karácsonyi vásár igen kellemetlen szituációját.

- Wow! Na, ez egy kicsit azért megnehezíti a dolgodat! Ha megtudja Roland, hogy Zolival jöttél össze, biztosan kombinálni fog… ha igaza van, ha nem!
- Igen, tudom! És pont ez az, ami bánt! Ezért nem is akarok összejönni Zolival… legalábbis egy darabig biztosan nem!
- És addig találkozni sem vagy hajlandó vele?
- Nem tudom!
- Hívott szilveszterezni?
- Nem, mert estig készenlétben lesz a reptéren.
- És ha nem lett volna? Vele lettél volna az év utolsó napján?
- Jaj, Marietta… nem tudom! Fogalmam sincs! Igazából Vele akartam lenni, de mégsem… tényleg nem tudom!
- Hát… hihetetlenül komplikált ez az egész!
- Az bizony! Az…

*

A szilveszterig fennmaradó két napban többször is beszéltem Zolival, amitől egyre nagyobb lelkiismeret-furdalásom lett. Illetve –lelkiekben – teljes gőzzel készültem a Rolanddal, illetve a baráti társaságunkkal való közös szilveszterre. Az egyetlen mentsváram az volt, hogy Marietta is elfogadta a meghívást…

- Marietta! Esküszöm, kikészülök idegileg! Hogy fogom én ezt kibírni??! – kezdtem bele egy újabb siránkozásba, miközben készülődni kezdtünk.
- Majd iszunk, és akkor elleszel! – zárta rövidre a témát a barátnőm.
- És ha olyat mondok, amit megbánok?
- Hidd el, nem fogom engedni! Minden másodpercben melletted leszek! – mosolyodott el Marietta, majd lekapta a szekrényajtó széléről, fogason lelógó ruhámat, és a kezembe nyomta. – Most pedig öltözzünk, mert a végén még az éjféli koccintásra sem érünk oda!
- Ne is mondd! Csak tartanánk már ott… - mondtam, majd sóhajtottam egyet, és barátnőmet követve, én is készülődni kezdtem.

Marietta egy bordó, rövid, kivágott ruhát választott erre az alkalomra, ami tökéletesen illett a vöröses-barnás hajához. Én viszont legszívesebben egy farmerben és egy pólóban mentem volna, a legjobb barátnőm azonban ezt nem bírta volna elviselni, így inkább egy fekete, ezüstös derékövvel kiegészült csőruhánál maradtam. A sminkemet megint csak Mariettára bíztam, a hajamat viszont én vettem kezelésbe.
A legvégén – a megbeszélt 10 órai találkozó előtt pár perccel – belenéztem az előszobában álló hatalmas tükörbe, és meg kellett állapítanom, hogy csinos voltam, mégsem túl kihívó. Olyan… pont jó!
Anyu, sőt, még az öcsém is elismerően nyilatkozott a kinézetemről, így ez még nagyobb önbizalmat adott!

Végül egy szerény negyed órás késéssel ugyan, de megérkeztünk a törzshelyünk elé, és köszöntöttük a barátainkat. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy még a majd’ 7 éve, jóban-rosszban kitartó fiúbarátaink is nyál csorgatva néztek végig rajtunk.
- Nanana! Azért itt vagyok én is, emberek! Vigyázzatok azokkal a legelésző tekintetekkel, mert a végén még nem lesz mivel néznetek! – lépett előre Roland hirtelen, majd egyenesen odajött hozzám. – Szia cicám! – köszöntött, majd a kezét a derekamra simítva, lágyan megcsókolt.
- Szia! – köszöntem vissza egyszerűen, miután elszakadtunk egymástól.
- Mehetünk?
- Persze! – válaszoltam, mire a kezét a derekamról a kezembe csúsztatta, és azzal sem törődve, hogy Mariettának még csak köszönni sem köszönt, elkezdett befelé húzni.
- Hova sietsz ennyire? Még nem is köszöntél Mariettának! – állítottam meg, és odafordultam a barátnőmhöz.
- Ja, igen! Szia-szia! – lépett oda a barátnőmhöz, és adott neki két puszit. A kezemet azonban nem engedte el. – Ne haragudj, hogy nem köszöntem, de mikor megláttam Lindát… huh! Egyébként meg nálam vannak a jegyek, úgyhogy menjünk előre! Gyere! – karolt bele Mariettába, és végül együtt indultunk el a bejárat felé.

Törzstagokhoz méltón nem kellett kivárnunk a sort, ráadásul csak beérve derült ki számomra az, hogy még asztal is lett foglalva a társaságnak. Alig ültünk le, de a srácok egy része már hozta is a hatalmas tálcákat, amiken bizony volt, mi szem szájnak ingere – a sörtől kezdve a whisky-kóláig minden! Igaz, hogy nem vagyok oda a sörért, de mivel szemmel láthatóan az volt a legnagyobb mennyiségben, elvettem belőle egy korsóval, és egy húzásra megittam a felét.
- Kicsim! Te sört iszol? – kérdezte Roland elkerekedett szemekkel, mikor lehuppant mellém az ülőgarnitúrára.
- Aham!
- De… mikor szeretted meg?
- Nagyon jól nézett ki, és gondoltam, most inkább ezt iszom, nem koktélt! Miért, baj?
- Nem, dehogy baj! Csak a végén nehogy megártson! – jegyezte meg, majd ezzel le is zárta a velem folytatott beszélgetését, és hangosan hülyéskedni kezdett a társaság férfi tagjaival.

Marietta és én egy darabig csak iszogattunk, és próbáltunk a többi lánnyal – szájról olvasva – beszélgetni, de mikor rájöttük, hogy ez a fiúk túlharsogása nélkül lehetetlen, meguntuk, felálltunk, és inkább elmentünk lötyögni a táncparkettre.
Igaz, hogy a buli még nem indult be, de ahogy mi berobbantunk középre, a dj is mindjárt jobb kedvre derült, és pörgősebb számokat kevert fel. Így mondhatni, mi indítottuk be a bulit.

Roland tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi lesz a következménye annak, ha túlságosan sokat iszom, de nem tett ellene semmit. Én pedig csak mentem a fejem után, és sorra döntöttem magamba a söröket. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy semmivel nem kevertem a habos csodát, így a kitörő jókedven, szinte megállás nélküli nevetésen, és olykor-olykor elég kihívó táncoláson kívül nem mutatkozott meg rajtam a túl sok ital!
Mindemellett pedig az is a szerencsémmé vált, hogy a társaságunk lány tagjai közül mindenki egytől egyig szalonspicces lett, ezért én sem lógtam ki a sorból!

Nem kellett sokáig várnunk arra sem, hogy táncpartnerünk akadjon, ugyanis a pasik szinte csordában érkeztek hozzánk. Mindegyikük kinézett valakit magának, és ahhoz táncolt. Az én „lovagom” – talán megint a Sors emelte rá a kezét az életemre, de – szinte kiköpött hasonmása volt Zolinak! Talán azzal az apró kivétellel, hogy ez a srác – akiről időközben kiderült, hogy Attilának hívják – egy picit erősebb testalkatú volt, mint az én századosom!
Annak ellenére viszont, hogy én tulajdonképpen a párommal voltam, egyáltalán nem zavart Attila közeledése, sőt…
Rolandot azonban annál inkább, és ezzel tökéletesen el is rontotta a jókedvemet!

Alig kezdtünk el táncolni Atival, Roland, mint valami őrült, már oda is rongyolt hozzánk, és lekért. Attila persze először nem akart „átadni” neki, de mikor a kedves párom elég erőteljesen közölte vele, hogy én hozzá tartozom, a balhé elkerülése végett Attila elengedett, és magunkra hagyott minket.
- Most meg mi van?
- Miért táncoltál vele?! – kérdezte Roland szinte tombolva a dühtől.
- Miért ne táncoltam volna? Hiszen idejött! – válaszoltam nem túl érdekfeszítő hangon.
- Ja, értem! Akkor, ha idejön hozzád valaki, akkor rögtön táncolnod kell vele? Nem mondhatod meg neki, hogy itt van a barátod?
- De miért kellett volna rögtön azzal kezdenem, hogy barátom van?! Csak egy tánc, könyörgöm!
- Mikor láttál Te engem más nővel? Akár táncolni, akár bármit csinálni?!
- Nagyon szépen kérlek, ne láss már megint rémeket!!! Azzal, hogy táncolok egy sráccal, már meg is csallak?! Normális vagy Te egyáltalán??? – durrant el az agyam hirtelen, és lelöktem a kezeit magamról.
- Jó, igaz, hogy nem szeretek táncolni, de azért még ha megkérsz, ellötyögtem volna veled! Miért kell ezt csinálnod?!
- Miért, mit csinálok???!
- Már megint elutasítasz, eltolsz magadtól! Mi bajod van???
- Hogy mi bajom van??!! Ezt inkább nekem kellene kérdeznem Tőled! Úgy emlékszem, volt egy nagyon csúnya veszekedésünk egy hete, és azóta nem is beszéltünk jóformán. Te meg úgy köszöntesz ma este a barátaid előtt, mintha misem történt volna! Talán valamiféle példaértékű pár vagyunk a szemükben?? Vagy micsoda??!!
- Miért? Talán már az is baj, hogy szeretlek? És hogy hiányoztál?? Nem mellesleg pedig, hogy jobban nézel ki, mint valaha??!!
- Ja, most már értem! Ha ilyen jól nézek ki, akkor már meg van bocsátva minden?? Hát ez… fantasztikus! Néha talán el kellene gondolkodnod azon, amit mondasz!!! Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos estét, de nekem ebből elegem van! Elmegyek…
- Linda… Linda!!! – kiáltott utánam, de én meg sem álltam. Odamentem az asztalnál ülő barátokhoz, felkaptam a táskám, további jó bulizást, illetve Boldog Új Évet kívántam mindenkinek, majd a ruhatár felé vettem az irányt.

- Linda! Lindaaa!!! – rohant utánam Marietta. Megtorpantam, és hátrafordultam. Ránéztem, de mondani semmit sem mondtam… a könnyes szemem valószínűleg beszélt helyettem. – Hova mész?
- El…
- De hova? Csak hogy ha valami történne, legalább én tudjam, hova mentél!
- Zolihoz!
- Szóval döntöttél?
- Nem! Nem döntöttem, csak… Vele akarok most lenni! Ne haragudj rám, Marietta!
- Jaj, dehogy haragszom Rád, csajszi! – ölelt meg. – Csak… vigyázz magadra, rendben?
- Rendben! És Boldog Új Évet!
- Nektek is! – mosolyodott el halványan, mire nekem is megjelent a szám szélén egy kezdetleges, bár mosolynak aligha nevezhető valami.

Miután kivettem a ruhatárból a kabátom, és kiléptem az év utolsó zord, jéghideg éjszakájába, elkezdett fészkelődni a fejemben egy butuska gondolat. Bár teljes mértékben megbíztam Mariettában, azért előkaptam a telefonom, és gyorsan bepötyögtem a következő szöveget:

„Elfelejtettem mondani, hogy még véletlenül se mondj senkinek semmit! Ha anyuék esetleg hívnak, mondd azt, hogy Te tudod, hogy biztonságos helyen vagyok, de megígérted, hogy senkinek sem mondod el! Köszi előre is! Puszillak”

Nem sokra rá már jött is a megnyugtató válasz:

„Ez csak természetes, barátnőm! De tényleg vigyázz magadra, és érezzétek magatokat nagyon, nagyon-nagyon jól! :) Puszi”

Ahogy a nyugtalanságom lecsillapodott az sms-sel, úgy kezdett el dobogni a szívem Zoli miatt! Féltem, hogy talán nem ér rá, vagy nem veszi fel a telefont, vagy egyszerűen csak nem akar találkozni velem! Én azonban mindennél jobban látni akartam Őt…

Szerencsémre azonban csak pillanatig kellett várnom arra, hogy felvegye a telefont:
- Szia Linda! – szólt bele a telefonba olyan hangon, hogy szinte magam elé képzeltem Őt, ahogy mosolyog.
- Szia Zoli! Találkoznunk kell! – közöltem vele elég kétségbeesetten.
- Valami baj van? Hol vagy?!
- Nincs semmi baj, csak… csak találkoznunk kell! Itt vagyok a DeeJay’s előtt, de elindulok a belváros felé, mert nem akarom, hogy Roland utánam jöjjön!
- Miért? Bántott??
- Nem, dehogy! Csak nagyon összevesztem vele, és már elegem van. Veled akarok lenni!
- Rendben! Máris indulok! Ha beértem Ceglédre, hívlak, hogy hol vagy! De valami fedett helyre menj, ahol sok ember van! Oké?
- Oké! Csak siess!
- 15 perc!
- Rendben! Várlak! – mondtam, és mielőtt még én tehettem volna le, ő nyomta ki a telefont.

Jobb alternatíva nélkül a közeli éjjel-nappaliba mentem be, és nézelődni kezdtem olyan termékek között, amik alapból egyáltalán nem is érdekelnének. Végül vettem magamnak egy szelet csokit.
Épphogy kifizettem, és bedobtam a táskámba a pénztárcámat, már csörgött is a telefonom.
- Igen?
- Merre vagy?
- Tudod, hol van a Hóvirág éjjel-nappali?
- Azt hiszem, tudom! A DeeJey’s-től pár percre, nem?
- De igen!
- Már megyek is! Egy perc és ott vagyok!
- Rendben!

Valóban nem kellett többet várnom egy percnél, ugyanis a bolt előtt alighogy befejeztem a csoki evést, már le is fékezett előttem egy fekete autó. Először automatikusan hátraléptem egy lépést, de mikor a vezetőoldal ajtaja kivágódott, és kiugrott belőle egy vadászpilóta-ruhába és egy bőrdzsekibe öltözött férfi, mérhetetlen boldogság és nyugodtság árasztotta el az egész testemet egy másodperc alatt!
Nyitva hagyva az ajtót, Zoli átviharzott a járdára, én azonban meg sem vártam azt, hogy bármit is kérdezzen, azonnal a nyakába vetettem magam. Fogalmam sincs miért, de a lelki békém ellenére – talán a megkönnyebbüléstől – rám jött a sírás, így Ő amennyire csak tudott, magához szorított.

- Minden rendben lesz! Nyugodj meg! – mondta, bár szegény nem tudta, hogy én igazából pozitív értelemben sírok. Nem mondtam semmit, csak felnéztem rá, majd mikor megláttam az aggódó tekintetét, nem bírtam tovább visszafogni magam, és megcsókoltam.
Egy pillanatig éreztem a meglepődést rajta, de nem volt egy elveszett ember, így a hirtelen reakciója után azonnal visszacsókolt. A hirtelen megrohamozó vágytól vezérelve a nyakáról az arcára csúsztattam mindkét kezem, és úgy húztam Őt még közelebb magamhoz.

- Menjünk! – suttogtam két rövid csókocska között.
- Hova akarsz menni?
- Mindegy, csak menjünk! – válaszoltam, majd mielőtt odaléptünk volna a kocsihoz, még egyszer, hosszan megcsókoltam.

Nagyjából 20 perc autózás után – miközben Zoli félpercenként rám nézett – elértünk egy új-építésű, 3 emeletes panelház elé. Beállt a parkolóba, leállította a kocsit, és felém fordult.
- Ne értsd félre! Nem azért hoztalak hozzám, mert ki akarom használni a helyzetet, hanem mert teljesen át vagy fagyva, és mert el kell mondanod, miért borultál ki ennyire!
- Rendben! – mosolyodtam el, majd kipattantam a kocsiból.