10. fejezet

A Cegléd és Kecskemét közötti 31 kilométer soha életemben nem volt még olyan hosszú, mint most. Vezetés közben semmi más nem járt az eszemben, csak az utolsó alkalom, mikor Zolit láttam. Boldog volt, hiszen ha nem is teljesen úgy, ahogy Ő akarta, de szabadon engedtük az érzéseinket, én meg egy egyszerű karmozdulattal keresztülhúztam mindent.
Rettegtem, hogy az eltűnésemmel véget vetettem mindennek, és azt fogja mondani, hogy neki ebből egyszer s mindenkorra elege van! És az igazság az, hogy egy szót sem szólhatnék, hiszen én gerjesztettem ezt a szituációt!

Olyannyira elmerültem a gondolataimban, és semmi másra nem figyeltem, csak a feltételezéseimre, hogy az érkező dudálás és erős villogás úgy tépett ki a rémálmomból, mint akit alvás közben erősen megráznak. Abban a pillanatban, minden érzékszervemmel és idegszálammal az útra koncentráltam, és hála az égnek, sikerült elkerülnöm egy frontális ütközést. Ugyanis a villogás és a dudaszó a szembejövő személyautóstól érkezett!

Miután sikeresen megúsztam a balesetet, félreálltam az úton, és hátradőlve a vezetőülésben, mély lélegzeteket véve próbáltam magam megnyugtatni, és ezáltal megakadályozni, hogy hangos, hisztérikus sírásba kezdjek. Ugyan elterelődtek a gondolataim Zoliról, ezzel azonban nem jutottam előrébb, hiszen csak ekkor fogtam fel igazán, hogy kis híján meghaltam. Az életemet egyedül a szembe jövő autó vezetője éberségének köszönhetem…

Pár perc idegnyugtatást követően újra elindultam, de most már próbáltam ténylegesen is a vezetésre koncentrálni. Lassan végre beértem Kecskemétre, és a város elején lévő körforgalomból gyorsan ki is hajtottam a második kijárón. Kicsit szokatlan volt a helyzet, hiszen a repülőtér felé csak a repnapok alkalmával szoktam járni, akkor pedig nehéz lenne eltévedni, hiszen nagy, sárga táblák jelzik a rendezvényre vezető útvonalat.

Mikor befelé haladtam a porlepte, fákkal körülvett úton, eszembe jutott, hogy elég nagy marha vagyok! Hiszen ez nem is a főbejárat, ergo itt, ha akarnék, se tudnék bemenni. Minden esetre folytattam az utamat, és reménykedtem, hátha ma este szerencsém lesz!
Szépen lassan, kerülgetve a hatalmas buckákat és gödröket a földúton, haladtam előre a főbejárat felé, de sajnos még nem láttam a végét a borzalmas utazásnak. Már kezdett hányingerem is lenni az állandó ide-oda himbálózásról, amikor a kerítés belső oldalán megláttam két fényszórót közeledni. Azonnal hevesebben kezdett verni a szívem! Megálltam, kiszálltam a kocsiból, és megvártam, míg közelebb érnek.
Ahogy csökkent a távolság, láttam, hogy nyert ügyem van… egy katonai dzsip a járőröző katonákkal. Lelassítottak, majd közvetlenül mellettem álltak meg. Végül az utas-ülésen helyet foglaló fiatal srác egy elemlámpával az arcomba világított, és katonákhoz illő kimért, határozott stílusban meg szólalt meg:
- Jó estét hölgyem! Segíthetünk valamiben?
- Jó estét! Ami azt jelenti, igen, segíthetnek. Báthory Zoltán századoshoz jöttem!
- A repülőtér területére civilek csak külön engedéllyel léphetnek be! Sajnálom!
- De muszáj beszélnem vele minél előbb! Nagyon fontos lenne!
- Elhiszem hölgyem, de nagyon sajnálom! Nem engedhetjük be! De ha jól tudom, Báthory százados másfél óra múlva végez, így ha gondolja, megvárhatja a főbejárat előtti parkolóban. Odakísérjük!
- Rendben! Köszönöm! – mondtam csalódottan, majd visszaültem a kocsiba, és lassan elindultam, párhuzamosan a kerítés túloldalán haladó katonai terepjáróval.

Ideges és mérges voltam, elsősorban a dzsipben tartózkodó három katonára, ugyanakkor viszont tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy igazából ők az utolsók, akikre valójában mérgesnek kell lennem!

Az elkövetkezendő másfél óra maga a pokol volt. Minden bajom volt már: idegesített a zene a rádióadókon, aludni pedig nem mertem, mert attól féltem, Zoli kijön, és elmegy mellettem. Így csak ültem a kocsiban, és elhessegetve a fejemből minden gondolatot, mereven a repülőtér kijáratát néztem.
Teltek-múltak a percek, én pedig egyre álmosabb és álmosabb lettem, aludni azonban még mindig nem akartam! Végül kínkeserves várakozást követően, de a virrasztásom meghozta gyümölcsét: Zoli egy kollégájával együtt lépett ki a kapun.
A már jól ismert és megszokott sötétzöld egyenruha, fekete dzseki, és szintén sötétzöld sporttáska. Láthatóan semmit sem változott az elmúlt két hónap során, én azonban sokkal helyesebbnek láttam Őt, mint valaha.
Ámultam-bámultam Őt, miközben nevezett és valamit határozottan magyarázott a társának. Majd nagy nehezen, de észhez térítettem magam, és kiszálltam a kocsiból. Kezemben szorongattam a slusszkulcsot, és úgy álltam az autó mellett, mint aki meg akar fagyni és égni, egy személyben. A vérnyomásom hol az egekben, hol pedig a béka feneke alatt tartózkodott… a tenyerem izzadt, a fogaim pedig akarva-akaratlanul, de rágni kezdték a számat.

Először nem vette észre Zoli, hogy ott állok az autó mellett, hiszen nem is számíthatott arra, hogy itt leszek. Ám pár pillanattal később spontán felém nézett, és láttam, ahogy a ledöbbenés kiül az arcára. Lelassította lépteit, és folyamatosan nézett, a kollégája pedig először rá nézett, majd rám, végül pedig elmosolyodott, és egy, az első sorban parkoló autó felé vette az irányt.
Zoli szinte megbabonázva jött felém… valószínűleg nem volt biztos abban, hogy valóban azt látja-e, amit, vagy csak az agya játszadozik vele.

Lassan, de biztosan odaért hozzám, és egy karnyújtásnyira megállt előttem. Leengedte a válláról a sporttáskát, és kérdő tekintettel nézett a szemembe.
- Szia Zoli! – köszöntem rá hirtelen, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Ő egy szót sem szólt, csak tovább nézett. – Nagyon sajnálom, hogy… szóval ne haragudj, de…! – próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem sikerült. Akárhogy forgott az agyam korábban, most olyan volt, mintha kifáradt volna. Nem tudtam épeszűn gondolkodni, semmi értelmes nem jutott eszembe! Fogalmam sem volt ott és akkor, abban a pillanatban, hogy tulajdonképpen hogy is magyarázzam el Zolinak… miért is mentem el szó nélkül, és miért nem voltam képes legalább egy árva sms-t vagy e-mailt küldeni neki?!

Őszintén megvallva már a sírás kerülgetett, hogy nem vagyok képes egy értelmes mondatot összehozni, amikor hirtelen letette a földre a táskát, odalépett hozzám, és szorosan átölelt. Úgy éreztem magam hirtelen, mint aki eddig a pillanatig a világ összes súlyát magán hordozta, de most feloldozták, és a hatalmas teher egy szempillantás alatt semmivé foszlott.
Árva, elveszett kiscica szeretetre éhségével bújtam hozzá olyan szorosan, amennyire csak tudtam, és közben magamba szívtam a már nagyon régóta, őrjítően hiányolt illatát.

Jó pár, végtelennek tűnő percig öleltük egymást, ami végül belőlem is kihozta a megfelelő, mindent magában rejtő szót:
- Sajnálom! – mondtam, és most végre én is hallottam benne az őszinte érzéseket.
- Örülök, hogy épségben vagy! – szólalt meg Zoli szintén halkan úgy, mint ha nem is hallotta volna, mit mondtam. Kicsit elhúzódtam Tőle, mire Ő is engedett az szorításon, így végre újra a szemeibe tudtam nézni.
- Egy idegesítő, agyament, hülye liba vagyok, tudom, de kérlek, ne haragudj rám! Muszáj volt eltűnnöm, és tisztáznom magamban a dolgokat, hogy…
- Sz’tlek! – szólalt meg Zoli, de mivel még én is magyarázkodtam, nem értettem tisztán.
- Tessék?! – kérdeztem vissza hirtelen, a meglepettségtől teljesen letaglózva.
- Szeretlek! – ismételte meg tisztán és érthetően, majd egy olyan édes mosolyt is fűzött hozzá, hogy azt hittem, menten a karjaiba olvadok.

E szó hallatán végre választ kaptam egy több mint két hónapja a fejemben kavargó kérdésre. Most döbbentem csak rá, hogy ez a vallomás kellett nekem ahhoz, hogy tisztán láthassak… hogy végül dönteni tudjak az életemmel kapcsolatban! Végre biztos voltam magamban, és nem kellett gondolkodnom a válaszommal kapcsolatban:
- Én is szeretlek! – mondtam izgatottan, majd újra megszakítva a kettőnk közötti jelentéktelen távolságot, az arcára simítottam a kezem, és közelebb húzva magamhoz, megcsókoltam Őt.
Mézédes, régóta áhított csók volt ez, és pont ezért volt olyan végeláthatatlanul hosszú is. Gyengéden, érzékien ízlelgettük egymás ajkait a repülőtér kihalt parkolójában, az éjszaka kellős közepén. Próbáltuk bepótolni az elmúlt hónapokat, mégsem kapkodtunk el semmit sem! Minden apró rezdülését érezni akartuk egymás testének!

- Ha ez egyáltalán lehetséges, még gyönyörűbb lettél! – közölte áhítatosan Zoli, miután nehezen ugyan, de ajkaink szétváltak. Elmosolyodtam a jól eső bóktól, majd újra erős karjai közé bújtam.
- Hiányoztál! – szólaltam meg aztán egy kis idő elteltével.
- El sem tudod képzelni, hogy Te mennyire hiányoztál nekem! Soha többé nem engedlek el, érted?! Soha! – ölelt magához ismét, a lehető legszorosabban.
- Nem is megyek el soha többé! Ígérem!

Zoli adott egy puszit a fejemre, majd egyetértettünk abban, hogy talán ideje lenne indulni. Nem akartam rámenős lenni, így nem utaltam rá, hogy én igazából nála szeretném tölteni az éjszaka hátralevő részét… ám nem is nagyon kellett várnom az invitálásra, hiszen kivette a kezemből a kulcsot, majd odavezetett apukám autójának utas-üléséhez, és kinyitotta az ajtót. Kérdőn pillantottam rá, majd a motorjára, ami ott állt az egyik parkolóhelyen.
- Majd holnap eljövök érte! – válaszolt a hangosan fel sem tett kérdésemre. Így hát beszálltam.
Bepattant mellém, indított, és úgy 10 perc múlva már be is léptünk a szilveszter óta ismert lakásába. Ahogy becsukódott az ajtó, magához húzott, és erőteljesen ugyan, de még mindig gyengéden, és érzelmektől telítetten csókolt meg. Abban a pillanatban visszacsókoltam, és a dzsekije cipzárjának lassú lehúzásával jeleztem, hogy szeretném, ha tovább is mennénk. Belemosolygott a csókunkba, majd az ölébe kapott, és elindult velem a hálószoba felé.

Lehet, hogy kicsit túlzásnak fog tűnni, de eddigi életem legcsodálatosabb éjszakáját éltem át Zoli karjai közt. Minden egyes pillanat egyre közelebb és közelebb vitt ahhoz a bizonyossághoz, hogy a válasz, aminek egyik részét Bulgáriában, másik részét pedig a reptér parkolójában kaptam meg, teljesen helyes volt. Ugyanakkor a másodpercek sokaságának múlásával egyre jobban és jobban kívántam Őt. Hiába öntötte el testemet a gyönyör számtalanszor az éjszaka folyamán, nem volt elég Zoliból! Úgy éreztem, ha csak 10 centire is távolabb kerül tőlem, már fájdalmasan hiányzik! Abból pedig, ahogy viselkedett, arra a következtetésre jutottam, hogy Ő sem érez másként… és ez földöntúli boldogsággal töltött el!

A legtökéletesebb érzés pedig az volt, amikor másnap, verőfényes napsütésre ébredtem, és éreztem az edzett, meleg testét magam mellett. Elmosolyodtam, majd hosszú perceken keresztül, csendben figyeltem, ahogy a hátán fekvő szerelmem mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Nyugodt, békés álomvilágban járhatott, aminek csak remélni tudtam, hogy én is szereplője vagyok!
Végül óvatosan odabújtam hozzá, adtam egy gyengéd puszit a mellkasára, és lehunyva a szemem, hallgattam a szuszogását… a nyugodt, egyenletes lélegzetvételeket, amik lassan engem is újra álomba ringattak!