8. fejezet

Abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyták a számat, akkorát dobbant a szívem, hogy talán ha közvetlenül mellettem ülne valaki, még hallotta is volna. Nagyon lassan felemeltem a tekintetem az asztalról Rolandra, és vártam a következményeket… amik elmaradtak!
Az egyetlen dolog, amit éreztem, hogy megfagy körülöttünk a levegő! Roland kezében is megállt a műanyag villa, és üres tekintettel meredt maga elé.

Pár pillanatnyi hatásszünetet követően – mikor már a gyomrom is görcsölni kezdett, és furcsa, sírást előrejelző, szúró fájdalmat kezdtem érezni a szemeimben –, Roland megszólalt:
- Miért? – kérdezte nagyon halkan. Nem válaszoltam… nem tudtam, mit mondjak! Mondjam el az igazat, amivel még nagyobb fájdalmat okozok neki, vagy inkább kozmetikázzam egy kicsit a tényeket, és fordítsam olyanra, ami teljesen semleges?! – Azt kérdeztem, miért??!! – ismételte meg önmagát, most azonban már jóval határozottabban.

Az agyamban úgy sürögtek-forogtak az agysejtek a megfelelő választ kutatva, hogy már a fejem is kezdett belefájdulni. A szívem még mindig hevesen vert, a tenyerem izzadt, és a gyomromban is ott volt az a hatalmas, kellemetlen gombóc.
Végül döntöttem:
- Az igazság az Roland, hogy én már rég nem érzem azt irántad, amit kellene, hogy érezzek! Már… már nem is tudom igazán, hogy mit érzek! Az esetek többségében jól éreztem magam veled, mert szeretem a társaságod, a barátaid, mindent, de… úgy, mint a barátnőd… úgy már nem tudok tovább létezni! Nagyon sajnálom! – néztem újra le az asztal lapjára.
- Rég? Milyen rég?? Miért nem szóltál??? Ha tudok arról, hogy kényelmetlenül érzed magad, talán alakíthattunk volna valamit a kapcsolatunkon!
- A kapcsolatunkon már sehogy sem tudtunk volna alakítani, hidd el! Nem szeretném kitenni magunkat ennek a…
- Mégis minek??!!
- Hogy csak egy látszat-kapcsolatban éljük le az egész fiatalkorunkat! Nem kapnád meg tőlem azt, amit érdemelnél a szerelmedért, én pedig szintén csak boldogtalan lennék! Szerintem sokkal ésszerűbb lenne, ha ilyen téren elválnának útjaink, és talán külön-külön megtalálnánk a boldogságot!
- Áh, értem! Szóval van valaki más? – kapta el a lényeget.
Gondoltam, hogy rá fog jönni, hiába csűröm-csavarom úgy a mondandómat, hogy ne térjek rá erre a részre! Legszívesebben azonnal visszavágtam volna, hogy „Dehogy! Nincs senki!”, hiszen ez lett volna a könnyebb megoldás. Így nem kellene szembenéznem azzal a csalódott, összetört szívet tükröző tekintettel, amit valószínűleg látni fogok! Én azonban nem tudnék tükörbe nézni azok után, hogy egy közel 6 éves kapcsolatból úgy szállok ki, hogy közben még jól át is verem az egyébként rendes, hűséges ex-barátomat.
- Van! – mondtam ki olyan halkan, hogy őszintén csodálom, amiért meghallotta.
- Ismerem?
- Mondhatni igen… - válaszoltam, amire csak egy horkantással reagált.
Felnéztem rá, ő azonban már nem engem nézett. Hátradőlt a székében, és az ökölbe szorult kezét a szájának támasztva, valahova maga elé, a földre nézett.

Újabb csend állt be közénk… Roland a földet, én pedig még mindig az asztalt néztem. Vártam a következő kérdését, bár jobban féltem, mint eddigi életemben bármitől!
A félelmem pedig beigazolódni látszott:
- Ki az? – törte meg hirtelen a csendet.
Felnéztem rá, és próbáltam a szemébe nézni, de ő nem nézett rám. Csak meredt a semmibe, az öklét még mindig a szájának döntve. Nem tudtam, mit mondjak… hiszen el tudom képzelni, hogy Roland felkeresi Zolit, és valami olyasmit tesz, amit később egészen biztosan megbán majd! Viszont azt is el tudtam képzelni, hogy csak tudni akarja, ki az, akire „lecserélem” őt!
- Fontos, hogy tudd? Nem maradhatnánk annyiban, hogy van valaki?
- Nem! Szeretném tudni! – válaszolt, de még most sem nézett rám.
- De ugye megígéred, hogy nem csinálsz semmi meggondolatlanságot?! – kérdeztem aggódva, mire rám nézett.
- Ha arra gondolsz, hogy odamegyek ahhoz a bizonyos valakihez, és kiverlek a fejéből, akkor nem… nem csinálok semmi meggondolatlanságot! De úgy érzem, jogom van tudni, ki az! Legalább ennyi…
- Báthory Zoltánnak hívják! – mondtam ki a nevét, mintha valamiféle csodára vártam volna. Roland azonban még mindig kérdő tekintettel várta a további magyarázatot. – Ő… ő az a vadászpilóta, akivel még a karácsonyi vásárban összefutottunk! – ahogy elhagyták a számat a szavak, újra megfagyott a levegő. Rosszabbul kezdtem érezni magam, mint korábban, és az a kósza gondolat kezdett el kavarogni a fejemben, hogy talán mégis csak jobb lett volna elferdíteni a dolgokat!
- Tessék??!! – kérdezett vissza szinte ugyanabban a pillanatban Roland, és olyan szúró szemekkel nézett rám, hogy szinte már fájt. Kénytelen-kelletlen a szemébe néztem. Szólni egy szót sem szóltam, csak kínkeservesen álltam a tekintetét, és vártam a további reakcióit. Kétségbeesetten, mondhatni már hisztérikusan elnevette magát, majd újra ökölbe szorult a keze. Nem tudtam, mi lesz ezek után, de valahogy sejtettem, hogy nem túl kedvezően fognak alakulni a dolgok!

Megpróbáltam elképzelni, mit érezhet most pontosan Roland, és ahogy engem is áthatott az a fájdalom, ami sugárzott belőle, könnyek kezdek gyülekezni a szememben.
- Roland, ne haragudj! Én ezt nem így akartam, de…- próbáltam mentegetőzni, amivel talán a legrosszabbat tettem.
- Mióta tart köztetek ez a dolog? Már akkor, amikor találkoztunk vele… már akkor is ismerted, igaz?! Meg is csaltál vele legalább??!! Csak hogy még biztosabb legyél a dolgodban?!!! – szakított félbe.
- Én… én…
- Igen??! Mondjad!! – meredt rám szinte már vérben forgó szemekkel. Tudtam, hogy soha nem bántana, mégis félni kezdtem!
- Tegnap… mikor eljöttem a bárból, őt hívtam fel! Elmentünk hozzá, és… Én csak beszélni akartam vele! – tiltakoztam, és éreztem, hogy egyre nehezebb, és nehezebb visszafognom magam.
- Lefeküdtél vele??! – kérdezte, mire én csak – alig észrevehetően – bólintottam, majd kitört belőlem a sírás.
- Ez remek! Ez… áh, tudod mit?! Nem is akarok többet tudni! Azt hiszem, pont eleget hallottam! – pattant fel a székből, és elviharzott, mint valami felbőszült vadállat.

Szinte éreztem magamon a körülöttem ülők kíváncsi tekintetét, foglalkozni azonban nem foglalkoztam semmivel. Csak lassan felálltam, megfogtam a táskám, és elsiettem.

*

Fogalmam sincs, hány óra lehetett pontosan, mikor az utcánkba értem. Az egyetlen dolog, ami jelezte, hogy ideje hazamenni, az a sötétség volt, ami szépen lassan rám ereszkedett.
Mióta kijöttem a gyorsétteremből, csak bolyongtam az utcákon, egy-két helyen leültem, és a gondolataimba merülve próbáltam kialakítani magamról egy nem túl fényes énképet. Kerestem a megfelelő jelzőket magamra, amiért ilyen csúnyán elbántam Rolanddal, de a ma használatos nyelvünk szókincse jelen pillanatban nem volt elég gazdag ahhoz, hogy meg is találjam azokat!

A szavakkal ugyan be nem határolt, de elképzelés szintjén létező jelzők mellé még becsatlakozott egy ’önző’ nevezetű is, hiszen csak abban a pillanatban jutott eszembe a családom, a barátaim, mindenki, amikor megpillantottam a házunk előtt, a kocsija körül idegesen sétálgató Zolit.
Mielőtt közelebb mentem volna, kikaptam a táskámból a telefonom, és bekapcsoltam. Amint hálózatot talált, már érkezett is sorban a közel 50 nem fogadott hívást jelző szöveges üzenet. Fantasztikus! – gondoltam magamban. – Ha eddig még nem éreztem volna magam elég rosszul, ezek után biztosan áshatok magamban egy gödröt, és magamra húzhatom a földkupacot!

Zoli valószínűleg meghallhatta a telefonom sorozatos csipogását, hiszen egyenesen felém fordult. Mikor az éj sötétjében felismert, a dzsekije zsebéből kikapta a kezeit, odarohant hozzám, és olyan szorosan átkarolt, hogy ha akartam sem tudtam volna megmozdulni.
- Linda! Istenem! A frászt hoztad rám! Jól vagy? Hol voltál? Rengetegszer kerestelek…
- Jól vagyok! Sétáltam… - suttogtam, de közben a szívem még mindig olyan volt, mintha egy satuban fognák.
- Egész nap sétáltál?!
- Igen! – éreztem, hogy a mellkasomban nagyon szorít valami, és nem fogom tudni sokáig türtőztetni magam. – De most engedj el, kérlek! – kértem elég határozatlanul.
- Miért nem hívtál fel? Reggel köszönés nélkül elrohantál…
- Mert… mert… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de helyette csak még jobban elárasztott a bűntudat, aminek a következménye az lett, hogy a visszatartott zokogás úgy szakadt ki belőlem, mint mikor a felbőszült folyó hirtelen áttöri a szárazföldet védő gátat.

Nem tudtam, mit kezdjek magammal! Az sem volt jó, hogy Zoli keze a derekamon volt, de az sem, hogy nem ért hozzám, mert akkor túlságosan egyedül éreztem magam! Fogalmam sem volt, Zoli mit érezhetett, vagy mi gondolhatott, de abban biztos voltam, hogy teljesen letaglózva néz rám, és próbál rájönni, mit tegyen!
Végül eltoltam magamtól a kezeit, és leülve a járdaszegélyre, a térdemre támasztottam a könyököm, és a fejemet a kezeim közé véve próbáltam nyugtatgatni saját magam – kisebb-nagyobb sikerrel!

Valószínűleg furcsa lehet ezt egy kívülállónak hallani, hiszen én tettem azt, amit tettem, de… igazából a kiborulásom nem csak a Rolanddal való szakításomra terjedt ki! Hiszen az egész napos bolyongásom alatt volt időm továbbgondolni a dolgokat, és egy nagyon komoly elhatározásra jutottam!

Miután nagy nehezen megnyugtattam magam, és Zolit is meggyőztem, hogy ne hívja fel Mariettát, eldöntöttem, hogy most vagy soha, de lépnem kell! Nem okozhatok Zolinak is akkora fájdalmat, mint Rolandnak!
Így felálltam, odaléptem Zoli elé, és megfogtam a kezét:
- Gyere velem! – mondtam, majd elindultunk a házunk felé.

Anyu és apu szerencsére nem voltak otthon, az öcsémnek pedig egyéb – fontosabb – elfoglaltságai is voltak annál, mint hogy az idióta nővérével foglalkozzon… így senkinek sem hiányoztam igazán!
Miután küldtem egy megnyugtató sms-t Mariettának, és nagy nehezen, de sikerült az arcomat is elfogadhatóra varázsolnom, leültettem Zolit a nappaliban. Valószínűleg érezhette, hogy valami komoly dologról lehet szó, mert nem szólt semmit, csak vigyázó tekintettel figyelte minden apró mozdulatomat. Végül belekezdtem:
- Először is, ne haragudj, hogy a frászt hoztam rád! Nem állt szándékomban, de… egyszerűen így alakult! Másodszor pedig… tudnod kell, hogy szakítottam Rolanddal! – mondtam, majd a szemébe néztem. Hihetetlen pókerarca van, mert még a szeme sem csillant meg a hír hallatán! Miután ezzel szembesítettem, rátértem az őt érintő részekre is, amikhez nekem is bátorságot és elég nagy erőt kellett gyűjtenem… bár a helyzet az volt, hogy már minden tartalékom fogytán volt az önfegyelmet illetően!
Vettem egy mély levegőt, és folytattam:
- A Rolanddal való szakításom rádöbbentett arra is, hogy igazából nem hogy iránta nem érzek szerelmet, azt sem tudom egyáltalán, hogy mit érzek! Azt észrevettem, hogy vonzódom hozzád, és sokszor veled akarok lenni, de… nem tudom, hogy bele akarok-e vágni egy újabb kapcsolatba! Nem tudom, hogy kész vagyok-e rá! – újra rápillantottam, de még mindig semmilyen érzést nem tükrözött az arca. - Éppen ezért úgy döntöttem, hogy… hogy… egyedül szeretnék lenni! Nem akarlak megbántani azzal, hogy elhitetem veled, szeretlek, közben meg csak egy kétségbeesett, sérült szívű lány vagyok, aki kapaszkodót keres! Nem akarlak pótlékként használni! – figyeltem a szemeit, de semmi. - Szólalj már meg kérlek! Mondj valamit! Bármit! Csak reagálj már valamire… - szóltam rá kicsit határozottabban, mint ahogy eredetileg akartam!
- Gondoltam, hogy így fogsz dönteni!
- Tessék? Mi az, hogy gondoltad??! – fakadtam ki. – Hiszen még én sem tudtam, hogy mit akarok! Akkor te honnan tudhatnád??!!
- Abból gondoltam, ahogy otthagytál reggel egyedül! Üzenet, minden nélkül… és aztán még a hívásaimra sem reagáltál! Tudtam, hogy sok lesz neked, így már lerendeztem magamban, hogy jobb lesz, ha hagyok egy kis szabad teret, hogy átgondolhasd, mit szeretnél!
- Miért vagy Te mindig ennyire okos??! – pattantam fel, és mint egy őrült, fel-alá kezdtem járkálni a lakásban. Éreztem, hogy megint rám akar törni a sírás, de megelőzve ezt, inkább kisiettem a konyhába, és megpróbáltam lefoglalni a gondolataimat azzal, hogy teát főzök.

Engedtem vizet a kannába, feltettem melegedni, aztán kikutattam két zöldtea-filtert a szekrényből… jó erős teát akarok csinálni! Közben hallottam, hogy Zoli kijött utánam a konyhába. Aztán halkan megreccsent mögöttem a szék, ezzel jelezve nekem, hogy leült!
- Tudom, hogy most azt gondolod rólam, hogy nem vagyok normális, és már ezerszer megbántad, hogy akár csak rám is néztél, de… hihetetlenül unom már, hogy mindenki olyan okos körülöttem, és mindenki mindent észrevesz, csak én nem! Miért vagyok ennyire szerencsétlen? – támaszkodtam rá a konyhapultra, majd lehajtottam a fejem, lehunytam a szemem, és vettem néhány mély levegőt.
Zoli nem szólt egy szót sem, csak felállt a székről, odasétált mögém, és megfogva a kezem, könnyedén szembe fordított magával.
- Tudod, mit gondolok rólad valójában? Hogy egy hihetetlenül érzékeny, jószívű lány vagy, aki a saját fájdalmával nem törődve inkább azon fáradozik, hogy a másiknak minél kevesebb csalódást okozzon! Viszont az, hogy képes lennél feláldozni magadat azért, hogy más jól érezze magát, valóban nem normális dolog! Az, hogy megbántam-e, hogy valaha rád néztem? Lehet… hiszen ha nem találkozol velem, nem okozhattam volna Neked ekkora fájdalmat! Akkor talán helyrejött volna Roland és közted minden! De alapjáraton áldom az eget azért, hogy akkor, aznap beléd botlottam, és megismertelek! Szerencsétlennek pedig egyáltalán nem vagy szerencsétlen, inkább figyelmetlen és önfejű, hiszen ahogy én tudom, Marietta ezer és egyszer beszélt veled, próbált segíteni, de nem hallgattál rá! Így van? – kérdezte, én azonban csak a földet néztem. Egyáltalán nem akartam felnézni, de miután felemelte az álam, és kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek, hát megtettem. – Így van? – tette fel a kérdést újra, ám én olyan makacs voltam, hogy nem akartam még most sem bevallani a nyilvánvalót.
- Szóval Marietta elmondott neked mindent?!
- Nem tudom, mi az a minden, de beszélgettünk! Muszáj voltam megkeresni, hiszen eltűntél, a telefonodat nem vetted fel… valamit tennem kellett!
- Hogy találtad meg?
- Ez nem fontos!
- Hogy találtad meg? – kérdeztem újra.
- Megvannak a módszereim, már mondtam egyszer! – mosolyodott el halványan, mire megdobbant a szívem. Ettől a mosolyától úgy éreztem magam, mintha minden megint a régi lenne… mintha mindaz, ami történt, csak álom lett volna!
- Szóval Milán adta meg a számát! – válaszoltam meg a saját kérdésem.
- Egyáltalán nem fontos, hogy kitől és mit kaptam! A lényeg, hogy itt vagyok és Te is itt vagy… épségben! – mondta halkan, majd az ujjait lassan az arcomra simította.
Először lehunytam szemem, és szinte kismacskaként simulva a tenyerébe, élveztem az érintésével járó, apró rezdüléseket a testem minden porcikájában. Amikor azonban a szája pihekönnyűen hozzáért az enyémhez, szinte figyelmeztetésként elkezdett sípolni a teafőző. Erre észhez tértem, és elfordítottam a fejem.
- Zoli! Kérlek…
- Ne haragudj, csak… mindegy is! Igazad van! Türtőztetem magam! Ígérem! – lépett hátrébb egy lépést feltartott kezekkel, de azért mosolyogva. Én odaléptem a gázhoz, levettem a vizet, majd újra felé fordultam.
- Köszönöm! És sajnálom, hogy ennyi problémát okozok, de…
- Ne szabadkozz, megértelek! De mit szólnál egy kis játékhoz, ha már itt tartunk?
- Milyen játékhoz? – néztem rá érdeklődő szemekkel.
- Kezdjünk mindent elölről, és építsünk fel egy barátságot… aztán a többi majd jön magától! Benne vagy?
- Hát… végülis miért ne?! – mosolyodtam el.
- Akkor kezdjük is el… Szia! Báthory Zoltán vagyok, a haverok Zotyának, a melóban Marksman-nek hívnak. A magyar légierő egyik vadászpilótája vagyok. A munkám a hobbim is egyben, sokszor repülök kisgépekkel a szabadidőmben is. Szeretek vezetni, sörözni a haverokkal, sportolni és aludni. Cegléden élek egyedül. Anyukámék Budapesten laknak. Van egy 22 éves húgom, Biankának hívják. – fogott velem kezet, és hadarta el a fontosabb tudnivalókat. Akarva-akaratlanul is elnevettem magam, majd átvéve a stafétabotot, én is bemutatkoztam.
- Szia! Óvári Melinda vagyok, de általában mindenkinek csak Linda. Ha minden jól megy, pár hónap múlva már hivatalosan is diplomás pályakezdő leszek. Jelenleg a diplomamunkámon dolgozom, ezen kívül azonban sehol. Szeretek sportolni, barátokkal lenni, és aludni. Eredetileg ceglédi lány vagyok, de az egyetem alatt Budapesten laktam albérletben. Anyukámmal, apukámmal, és a 16 éves öcsémmel élek ebben a házban! – mutattam körbe mosolyogva, majd végül egyenesen Zoli szemeibe néztem. Ő is elmosolyodott, majd megszólalt:
- Örülök, hogy megismerhetlek, Linda!
- Szintúgy… - válaszoltam, és közben éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a szívembe egy érzés, ami szavakkal szinte leírhatatlan és megmagyarázhatatlan!