7. fejezet

- Ha emlékezetem nem csal, azt mondtam, hogy forgalmas helyre menj! Szerinted este 11-kor egy éjjel-nappali a legmegfelelőbb?! – kérdezte Zoli, miután belépve a lakásba, ledobta a kulcsát az előszoba-szekrényre.
- Természetesen nem, de most egyáltalán nem akarok erről beszélni! Oda mentem, ahova tudtam… - válaszoltam rá se nézve. Lassan sétáltam egyre beljebb és beljebb a lakásban, és minden apró lépésemmel egyre otthonosabban kezdtem érezni magam.
- Jó, akkor most tekintettel a történtekre, nem leszek túl szigorú Veled! – jegyezte meg Zoli, a hangjában pedig hallottam, hogy elmosolyodik. Nem szóltam semmit, csak felé fordultam, és én is mosolyra húztam a szám!

- Otthonos lakásod van! Tetszik nagyon! – szólaltam meg pár perc múlva, miután a szememmel körbepásztáztam a szobákat.
- Ennek örülök! Érezd otthon magad! – dobta le a kabátját a nappaliban levő kanapéra. – Nem lenne gond, ha elmennék lezuhanyozni, mielőtt elmondanád, mi történt? Egész nap ebben a göncben vagyok, és…
- Nem-nem! Persze! Menj csak nyugodtan!
- Okés! Akkor… ha kérsz valamit, csak szolgáld ki magad nyugodtan! Ne legyél szégyenlős! – mosolyodott el újra.
- Ígérem, nem leszek az! – vigyorogtam vissza, majd leültem a kabátja mellé.

Pár percig csak hallgattam a víz ajtón átszűrődő, tompán csobogó hangját, és ennek hatására a lehető legkülönfélébb gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Némelyik képtől halvány mosoly is megjelent a számon, de aztán mindig sikerült észhez térítenem magam.
Végül meguntam az egy helyben ücsörgést, és kimentem a konyhába, hogy igyak valamit. Ám közben nem vettem észre, hogy a vízcsobogás megszűnt…

- Csinálhatsz teát is, ha azt jobban szereted! – szólalt meg pár méterre mögöttem Zoli, így az ijedtségtől azon nyomban megfordultam, és szembe találtam magam egy frissen zuhanyozott Adonisszal – ahogyan Marietta mondaná.
Éppen akkor húzott magára egy fekete pólót, amikor megpillantottam, és talán szemtelenség, de egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem! Aztán fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, mintha hirtelen valaki fejbe kólintott volna… egy másodperc tört részéig lehunytam a szemeimet, majd ismét kinyitottam, és mosolyogva ránéztem:
- Jó lesz a narancslé is! – mutattam fel a kezemben tartott, félig töltött poharat, majd visszafordultam a konyhapult felé.
- Ahogy gondolod! Viszont akkor gyere velem… - fogta meg a kezem Zoli, és maga után húzva leültetett a kanapéra, végül pedig ő is lazán elhelyezkedett velem szemben. – Most pedig mesélj! Mi történt ma este?
- Jaj, Zoli, kérlek… muszáj ezt most?! – fintorogtam, majd belekortyoltam a narancslémbe.
- Igen! Tudni szeretném, hogy min vesztél össze annyira a barátoddal, hogy szilveszter éjszakán, egy órával éjfél előtt eljössz a barátaidtól, és felhívsz, hogy menjek érted! Mi történt???
- Na jó… - mondtam, majd vettem egy mély lélegzetet, és elmeséltem mindent Zolinak. Persze a róla való fantáziálásomat, és a barátnőm által állandó jelleggel emlegetett döntési kényszeremet szándékosan kihagytam a sztoriból.
- Most már értem, mi történt! De egyvalamit mondj meg nekem Linda… miért nem szakítasz Rolanddal, ha már nem érzed jól magad vele? Így csak kínszenvedés az életed!
- Hát… nem tudom! Valami miatt nagyon kötődök hozzá! És félek, hogy ha elveszítem, egyedül maradok…
- Komolyan ettől félsz?! Ne már… - nevette el magát Zoli.
- Hiába röhögsz ki! Sok kapcsolatban ennyi idő után már az emberek összeköltözést, gyereket terveznek… igenis megszoktam, hogy együtt vagyunk, és hogy vigyáz rám!
- Ha erről van szó, akkor én is vigyázhatok Rád! – nézett rám Zoli olyan csillogó tekintettel, hogy abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy nyeljek, levegőt vegyek, vagy inkább hajtsam le a fejem. Csak bámultam rá, egyenesen a szemeibe, és éreztem, hogy a vér megiramodik az ereimben.

Egyszerűen nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan, és ezért a lehető legrosszabbul éreztem magam. Egy önző, szemét r*banc vagyok, amiért Rolandot és Zolit is magamhoz láncolom… de egyszerűen nem tudok dönteni közöttük! Rolandhoz szó szerint kötődöm, hiszen az az 5 év, amit együtt töltöttünk, nem felejthető el csak úgy egyik napról a másikra! Viszont Zoli még ennél is jobban vonz! Egy dolgot sem tudok konkrétan kiemelni, hogy mi vonz benne, de… úgy az egész férfi egy olyan jelenség, ami magához láncol!

Az egyetlen egy dolog, amiben teljesen, tökéletesen biztos voltam, az volt, hogy Zoli társaságában olyan megmagyarázhatatlan reakciói vannak a testem minden apró porcikájának, ami Rolandnál az elmúlt 5 év alatt még árnyékként sem volt fellelhető.

- Valami rosszat mondtam? – szólalt meg hirtelen Zoli.
- Nem… nem, dehogy! – válaszoltam gyorsan, és érezve, hogy pirul az arcom, mosolyogva levettem a tekintetem Zoliról.
- Olyan aranyos vagy ilyenkor! Olyan természetes…
- Mire gondolsz?
- A pirulásodra! És a zavarodottságodra! – mosolyodott el, és még mindig kereste a tekintete az enyémet. A válaszára semmi mással nem tudtam reagálni, csak újabb pirulással és egy visszafogott mosollyal.

- Még nem múlt el éjfél? – ugrott hirtelen az agyamba, hogy ma van szilveszter. Zoli a háta mögött álló éjjeliszekrényhez fordult, és ránézett az órára.
- Pontosan 2 percig van még idén! – fordult vissza hozzám, majd a szemembe nézett. Újra olyan tekintete volt, mint akkor, amikor először megcsókolt: igéző, hívogató és biztonságot nyújtó.

Furcsa érzés kerített hatalmába megint. Úgy éreztem, hogy Zoli az a személy, akit sokan csak a nagy Ő-ként emlegetnek… Roland viszont akarva akaratlanul is mindig a gondolataimban volt!

- Sajnos nincs itthon pezsgő, mert úgy készültem, hogy aludni fogok… viszont van Red Bull, sör, és… és narancslé! – szakította meg a gondolatmenetemet Zoli.
- Ja, Istenem! Most már semmi kétség, hogy egy önző liba vagyok! Meg sem kérdeztem, hogy nem vagy-e fáradt, vagy, hogy egyáltalán akarod-e, hogy itt legyek?! Túlságosan is csak magamra gondolok… mint mindig! Ne haragudj! – pattantam fel a kanapéról, és a táskámmal a kezemben megindultam az ajtó felé.
- Várj Linda!!! – kapta el a kezem Zoli. – Szerintem egy szóval sem mondtam, hogy nem akarom, hogy itt legyél! Sőt…
- De egész nap dolgoztál! Én meg csak fogtam magam, és berobbantam hozzád! Tényleg ne haragudj!
- Melinda! Nyugi! – fordított szembe magával, és a szemembe nézett. Mióta ismerjük egymást, soha nem hívott Melindának!
Pár pillanatig csak szótlanul néztem a szemeibe, végül csak észhez térítettem magam:
- Jobb lesz, ha most elmegyek! – léptem hátra egy fél lépést. Épp ki akartam húzni a karom az ujjai puha öleléséből, mikor odakint petárdák és trombiták hada szólalt meg, és innen-onnan egy-két bevállalósabb srác hangja hallatszott, amint torka szakadtukból ordítva köszönti az Új Évet.

- Hát… BÚÉK! – néztem mosolyogva Zolira.
- Boldog Új Évet! – mondta Ő is halkan, majd a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy az ajkai gyengéden kényeztetik az enyémeket.

Igaz, hogy a meglepettségtől először nem tettem semmit, de amint tudatosult bennem, hogy megcsókolt, közelebb léptem hozzá, és a karjaira téve a kezeimet, visszacsókoltam. Amint a nyelvünk is érzéki táncot kezdett járni, éreztem, hogy a kezei a karjaim alól a derekamra vándorolnak, és egyre csak arra biztatnak, hogy olyan közel bújjak hozzá, amennyire csak tudok. Én pedig engedtem a régóta palástolt csábításnak… és ekkor már tudtam, hogy ennek a csóknak – talán a jövőre nézve szomorú, de biztos, hogy – következményei lesznek!

Amikor Zoli kezei a derekamról a csípőmre, majd a fenekemre csúsztak, önkéntelenül is elejtettem a táskámat, és lassan ugyan, de az ujjaimat a póló-nadrág kombináció találkozásához irányítottam.

Zoli csókjai olyannyira elvették az eszemet, hogy azt sem vettem észre, hogyan és mikor kerültünk be a hálószobába… az egyetlen, amit érzékeltem, az volt, hogy mindenhol bizsergek, ahol a bőre hozzáér az enyémhez!
Nem telt bele fél percbe, és a ruháim mindegy szálig lekerültek rólam, majd a segítségemmel Zoli is megszabadult a felesleges daraboktól.

További szerelmes csókok közepette lassan ledőltünk az ágyra, és teljes mértékben átadtuk magunkat a romantikus, érzéki, és szenvedélyes pillanatoknak!

*

Hajnalban arra riadtam fel, hogy mit tettem! Felültem az ágyban, és alig egy perc alatt végigpörgettem az agyamban az elmúlt pár óra történéseit! Nem akartam hinni az emlékeimnek, a kétségbeeséstől pedig majdnem sírva fakadtam…
Ránéztem a mellettem fekvő, édesen alvó Zolira, és a szívemben érzett fájdalom abban a pillanatban felerősödött. Nem akartam, hogy az ágyban kapjon el az esetleges sírás, így óvatosan ugyan, de amennyire tudtam, azért igyekezve kikászálódtam az ágyból. Magamhoz vettem a ruháimat, és a cipőmet, majd lábujjhegyre állva, hangtalanul kitipegtem a fürdőszobába.

Felöltöztem, és nagyjából emberivé formáltam magam, majd anélkül, hogy a tükörbe néztem volna, hangtalanul visszamentem a nappaliba. Direkt nem vettem fel a cipőmet, nehogy felébresszem Zolit, így mezítláb megkerestem a kabátom, magamhoz vettem a táskám, és a lehető legkevesebb zajt csapva, kimentem az ajtón.

*

- Hogy mi??? Lefeküdtél vele?????? – pattant fel Marietta az ágyról. Várta a válaszom az előbbi kérdésére, én azonban csak lehajtott fejjel, a kedvenc óriáspólómban görnyedtem tovább az ágyammal szemben levő fotelben. – És milyen volt???
- Marietta!!!! – kaptam fel a fejem azonnal, de ahogy megláttam a barátnőm vigyorgó fejét, akarva akaratlanul is elmosolyodtam.
- Tudod, hogy csak viccelek! De különben nehogy azt várd most tőlem, hogy elítéllek majd, vagy, hogy mondok neked egy fél órás szent beszédet! Tudod nagyon jól, hogy én mindez idáig szurkoltam nektek, és… igazából mikor mondtad, hogy Zolival akarsz lenni, tudtam, hogy ez fog történni!
- Most már biztos vagyok benne, hogy szakítanom kell Rolanddal! – mondtam ki a tényt, ami már eddig is köztudott volt.
- Hát… ez ezer százalék! – helyeselt azonnal a barátnőm, aki a szavait még heves bólogatással is megerősítette.
- De annyira rosszul érzem magam, Marietta! Roland tök normális volt velem, nem is csalt meg, meg semmi, én meg mit csináltam??!! Az első komolyabb alkalommal lefeküdtem Zolival! Most mondd meg őszintén, mi vagyok??!!
- Egy egészséges fiatal nő!
- Ne legyél már hülye, légy szíves!
- Pedig csak az igazat mondom! Sőt… tudod mikor maradtam volna még mindig Rolanddal, amikor már nem is szeretem?! Főleg, hogy ott van egy olyan pasi, mint Zoli!!! Hmmm…
- Akkor is! Tök gázul érzem magam! – szomorodtam el újra, majd a felhúzott térdeim köré fontam a karjaimat, és lehajtottam a fejem.
- Egyvalamit viszont nem értek! Miért jöttél el? Ha ennyire rosszul érzed magad, miért nem maradtál ott, és vártad meg, amíg Zoli felébred? Megbeszélhetted volna vele a történteket! Bár… inkább Rolanddal kellene beszélned még egyszer… utoljára!

Alighogy Marietta befejezte a mondatát, szinte végszóra csengeni kezdett a telefonom. A barátnőm és én is azonnal felkaptuk a fejünk, ám amíg én hajlandóságot sem mutattam arra, hogy esetlegesen felvegyem, Marietta odaugrott az íróasztalomhoz, és kezébe vette a zenélő készüléket.
- Zoli hív! – igazolta be a gyanúmat, és felém nyújtotta a telefont. – Nem veszed fel?
Válaszképpen csak megingattam a fejem, majd visszahajoltam a térdemre.

- Hát én esküszöm, nem értelek! – dobta le magát Marietta az ágyamra, miután a telefon már negyedszerre is elhallgatott. Én azonban teljesen figyelmen kívül hagytam a szavait.
- Elmegyek Rolandhoz! – pattantam fel, és anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a barátnőmre, a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Felkaptam egy farmert és egy pulcsit, aztán lófarokba fogtam a hajam, majd felkaptam a csizmám, a kabátom, a táskám, és a szobámba hagyva a barátnőmet, elsiettem.

Zoli megállás nélkül hívogatott, ezért a tizedik csengés után már meguntam, és kikapcsoltam a telefonom. Ahogy odaértem Rolandék műhelyéhez, megálltam egy pillanatra, de végül erőt vettem magamon, és beléptem.
- Szia kicsim! – vett észre szinte azonnal Roland, és olajos kézzel megindult felém. Odasietett hozzám, és anélkül, hogy bármit is mondhattam volna, megcsókolt. Kirázott a hideg!
- Roland! Beszélnünk kell! – mondtam komolyan, de a szemébe nem tudtam belenézni.
- Oh… hát… oké! Tomi, elmentem kajálni! – ordította el magát, mire jött egy hangos „Oké! Menj csak!” válasz, valahonnan a műhely túlsó feléből. – Megyek, megmosom a kezem, és már mehetünk is!
- Rendben! – bólintottam, mire Roland elviharzott.

Pár perccel később – már kabátban – vissza is ért, és miután megfogta a kezem, elindultunk. Nem mentünk messzire, csak a közeli török gyorsétterembe – ahova mindig is jártunk, mikor együtt ebédeltünk!
- Mit kérsz? – kérdezte Roland, mikor odaértünk a pulthoz.
- Egy csáját.
- Csak??? És enni valamit?
- Nem, most semmi mást, csak egy csáját!
- Rendben! – válaszolta Roland, bár eléggé meg volt lepődve.

- Na… akkor most mesélj! Mi olyan fontos, ami nem várhatott estig? – kérdezte, ahogy a teámmal és az ebédjével együtt leült velem szemben.
- Tudom, hogy közhely, de fogalmam sincs, hol kezdjem! – fogtam meg a teáscsészét, és kezdtem játszadozni vele. Még mindig nem tudtam Roland szemébe nézni!
- Mondjuk az elején! – mosolyodott el biztatásképpen.
Vettem egy mély, megnyugtató levegőt, majd mikor lassan kifújtam, kibukott belőlem a lényeg:
- Úgy érzem, hogy nekem ez nem megy! Nem tudom tovább csinálni! Szakítanunk kell, Roland…