5. fejezet

- Hát… mit ne mondjak, ez érdekes egy találkozó volt! – jegyezte meg Roland belépve a házba. Mindketten majd’ megfagytunk, ám míg Roland – férfihoz méltón – hősiesen viselte a hipotermia kezdeti jeleit, én, úgy ahogy bejöttem a kinti, repkedő mínuszokkal tarkított levegőről, szinte rámásztam az előszobában levő radiátorra.
- Istenem! Mindjárt megfagyok! – hagytam figyelmen kívül az előbb elhangzott mondatot, és reszketve adtam hangot a pillanatnyi érzéseimnek.
- Van egy-két bevált módszerem, hogyan melegíthetnélek fel a lehető leggyorsabban! – lépett mögém Roland olyan közel, amennyire csak tudott, és lassan elkezdte letekerni a nyakamról a sálamat.
- Neee! Most… lehet, itthon van valaki! Légy szíves! – próbáltam leállítani őt több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Olyan volt, mintha meg se hallotta volna, amit mondok neki, mert, ahogy az utolsó hang is elhagyta a számat, szembe fordított magával, és megcsókolt.

Nem mondom, hogy nem esett jól a törődése, és az a mérhetetlen szenvedélye, amit irányomba mutatott, de ez a csók már messze nem olyan volt, mint akkor, amikor megismerkedtünk. Vagy akár a pár hónappal ezelőtti…

Akárhányszor hozzám ért, megpuszilt, vagy csak rám mosolygott, azonnal Zoli jelent meg a lelki szemeim előtt, és az érintésében, puszijában mindvégig Zoliét éreztem. Tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, különben én magam fogok bekattanni, viszont hiába forgott az agyam folyamatosan, nem tudtam eldönteni, hogy ezek most komoly érzelmek a részemről, vagy csak pusztán ki szeretnék próbálni valami – ez esetben valaki – újat. Csúnya dolog ilyet mondani, hiszen úgy tűnik, mintha csak egy játékszerről, és nem egy hús-vér, lélekkel és érzésekkel rendelkező emberről volna szó, mégis az erősen kétségek között vergődő énem nem volt képes túlzottan reálisan gondolkodni…

Miközben én gondolkodtam, Roland már majdnem teljesen lefejtette rólam a kabátomat, és a kesztyűimet is lehúzta a kezeimről. Ahogy a ruhadarabok földet értek, Ő átkarolta a derekam, és olyan szorosan húzott magához, hogy a vastag pulcsimon keresztül is éreztem a hiányom által kiváltott, és jó pár hete már nélkülözött szenvedély testére gyakorolt hatását, amik – többek között – aprócska remegésekben nyilvánultak meg.

Nem tudtam tovább ellenkezni, így én is beleadtam minden tőlem telhetőt a csókunkba, majd ahogy szoktam, a nyakára simítottam a kezem. Még levegőt sem tudtam venni, annyira meglepődtem, mikor a következő pillanatban az ölébe kapott, és elindult velem a nappaliba.
- És ha tényleg… itthon van valaki? – kérdeztem tőle halkan, ahogy óvatosan ledőlt velem a kanapéra.
- Hidd el cica… már… észrevettek volna! – válaszolt el-elfúló hangon, miközben ott puszilgatott, ahol éppen ért.

Hihetetlenül bolond voltam, hiszen le kellett volna állítanom őt még az elején, de igazából a helyzet az volt, hogy nekem is hiányzott már a közelsége, az érintése… vagy inkább csak pusztán egy férfi közelsége és érintése! Ám ahelyett, hogy még a kezdeteknél megálljt intettem volna, belementem a játékba és a lehető legtovább húztam a dolgot.

Mikor már mindkettőnknek egy vékony szál cérnán lógott a türelmünk, ismét bevillant az agyamba Zoli, és ezzel egy időben az eszem valamennyire még józan fele feltett nekem egy kérdést: Mi lenne a következménye annak, ha a szeretkezésünk következtében kialakult euforikus állapotomban esetlegesen Roland neve helyett Zoliét mondanám?!
Erre a kérdésre ugyan abban a pillanatban konkrét választ nem tudtam adni magamnak, de már csak a puszta feltételezés is kiborított, és az addigra felfokozódott vágyaim egésze egy másodperc alatt semmivé foszlott.

- Most mi van? – kérdezte Roland a levegőt kapkodva, mikor nem csókoltam vissza.
- Ne haragudj, de nem megy! Most nem…! – tettem a kezeimet az időközben, a pulcsijától és a pólójától is megcsupaszított mellkasára, és egy óvatos nyomással jeleztem neki, hogy szeretném, ha elengedne. Szerencsére nem ellenkezett, így egyszerűen csak lecsúszott mellém a kanapéra, én pedig egy árva szó nélkül felkeltem és megigazítottam magamon a felcsúszott garbómat.
- Egyszerűen nem tudlak megérteni, Linda! Hiába próbálkozom, nem megy! Egyszer bújsz hozzám, és megengedsz mindent, utána meg ellöksz magadtól! Mi van veled???
- Egyszerűen nem akarom, és kész! Mit nem tudsz megérteni ezen?!!! – ripakodtam rá a még mindig a kanapén fekvő barátomra, majd megfordultam, és a konyha felé vettem az irányt.

Alig tettem két lépést, Roland már ott is termett mögöttem, és a kezembe csúsztatta az övét.
- Várj kicsim! Ne haragudj! Nem akartam erőszakos lenni, csak… már lassan beleőrülök, annyira hiányzol! Érted? Nem tudom, mi a baj, mert hiába kérdezem, nem mondasz semmit, de… arra az egyre szépen kérlek cicám, hogy próbáld meg elfelejteni azt, ami veled történt vagy történik, és legyen végre újra olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt! Szeretlek! – húzott közelebb magához, és újra próbált megcsókolni, én azonban elfordítottam a fejem, és szorosan hozzábújva, a mellkasára hajtottam a fejem.

Annyira megértő és kedves velem, még akkor is, amikor már közel egy hónapja utasítom el Őt mindenféle – már saját magam számára is átlátszó – indokokkal… én mégsem tudom neki odaadni magam úgy, ahogy annak idején. Fogalmam sincs, miért, de olykor-olykor már olyan érzéseket is kivált belőlem, hogy legszívesebben kirohannék a szobából, vagy akár a házból is! Halvány lila gőzöm sincs arról, mi történik velem! Soha az életben nem voltam ennyire összezavarodott, és tanácstalan!

*

- Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte Roland, miközben a húst kockázta fel a készülő csirkepaprikáshoz.
Igaz, senki nem nézné ki belőle, de imád főzni… főleg nekem segíteni az előkészületekben. Még mikor csak találkozgattunk, egy randi alkalmával nem étterembe, bárba, vagy moziba mentünk, hanem elhívott magához, és csinált nekem egy isteni gombás, vörösboros húsfélét. Tökéletességgel állíthatom, akkor vett le a lábamról teljesen!
- Min? – kíváncsiskodtam, miközben elsirattam a második vöröshagymát is.
- Meg kellett volna kérdezni annak a vadászpilóta srácnak a nevét, akivel találkoztunk a vásárban! Lehet, hogy összehozhattunk volna vele egy találkozót az öcsédnek! Nem? Szerintem tök jó ajándék lehetett volna neki!

Az amúgy kimondhatatlanul irritáló, és szinte már fájdalmas csípés, amit a 2 fej hagyma, pucolás közben okozott, egy szempillantás alatt simogatássá vált amellett az érzés mellett, amit a hirtelen rám törő aggodalom és félelem okozott a szívemben.
- Oh hát… szerintem teljesen felesleges lett volna ez a találkozó, hiszen Milánék a repnapon rengeteg pilótával találkoznak és beszélgetnek! Szerintem már A-tól Z-ig tudnak mindent, amit tudniuk kell! Az a pilóta már nem nagyon hiszem, hogy tudna nekik bármi újat mondani!
- Lehet, igazad van! Nekem egyébként nagyon szimpatikusnak tűnt a gyerek! Nem is értem, miért utáljátok ennyire őket Mariettával!? Az a beszólásod meg…
- Csak azt ne mondd már, hogy nincs igazam! Te mondjuk nem tudhatod, mert egyszer nem kísértél el minket Kecskemétre, pedig már kétszer is hívtalak! Na, de ebbe most ne menjünk bele… A lényeg az, hogy Te nem láttad őket akkor, amikor például a közönség között sétálnak végig!
- Jó, oké! Elismerem! Vannak bunkók közöttük, mint bárhol máshol, más szakmákban is. De nem hiszem, hogy mindannyiukat egy kalap alá kellene vennetek!
- Szerintem meg nem kellene olyanról véleményt mondanod, akikkel még nem találkoztál! Különben is… ki tudja, hogy igazat mondott-e a pasi? Lehet, hogy csak a legmerészebb álmaiban vadászpilóta!
- Még nekem mondod, hogy nem kellene olyanról véleményt mondanom, akikkel nem találkoztam? Te akkor mégis mit csinálsz, kiscicám?? Olyan embereket hordasz el, ráadásul teljesen általánosítva, mindenféle egoista parasztnak, akikről azt sem tudod, ki fia borja! Vagy talán ismered?? – kérdezte Roland. A hangjából hallottam, hogy megfordult és felém néz.

A szívem eddigi közepes gyorsaságát felváltotta a rohamtempó, és ezzel egy időben éreztem, ahogy az arcomat elönti a vér. Megfordulni azonban még véletlenül sem fordultam, csak tovább vagdostam a hagymát.
- Dehogy ismerem! Viccelsz? – még jó, hogy velem született „rendellenesség” a szemrebbenés nélküli hazudozás. Bár életem során eddig kétszer éltem vele, és akkor is még kicsi voltam…
- Akkor meg miért kell őt ennyire leírni? Vagy bármelyik kollégáját? Ennyi erővel ő is mondhatta volna rád, hogy egy beképzelt liba vagy! És bizony nem mondhattam volna rá semmit…
- Most ezt komolyan mondod??!! Ha leócsárolt volna egy vadidegen, Te nem szóltál volna egy árva szót sem?! – perdültem meg azonnal, és felé néztem, Ő viszont nem fordult meg, hanem tovább kockázta a húst: - Hát… mondhatom, köszönöm! Fantasztikus és megbízható férfi vagy! Gratulálok! – dobtam el a kést, ami hatalmas csattanással ért a csapba, majd felkaptam a konyharuhát, és elkezdtem megtörölni a kezem.
- Igen! Nem szóltam volna semmit, mert pontosan tudom, hogy néha milyen lenéző és igazságtalan tudsz lenni! – fordult meg végre Ő is.
- Áh értem… akkor ez azt jelenti, hogy ha megtámadnak minket az utcán, és le akar szúrni valaki, akkor sem lépnél közbe, mert ezek szerint megérdemlem a „lenézésem” és „igazságtalanságom” miatt? – kérdeztem gúnyosan, miközben a számomra sértő és leíró jelzőket kiemeltem, és a mondandóm nyomatékosítása végett képzeletbeli macskakörmöket mutattam a levegőben.
- Most meg miért forgatod ki a szavaimat?! Egy szóval sem mondtam ilyet!!! – emelte meg a hangját Roland.
- Csak a szavaidból messziről lerí, hogy ezt gondolod! – kaffogtam tovább.
- Talán kicsit többet kellene emberek között lenned, mert annak ellenére, hogy olyan szakmát választottál, ahol szinte folyamatosan tisztában kell lenned azzal, hogy pontosan mit gondolnak a potenciális ügyfeleid, nagyon nem vagy jó emberismerő! Nem beszélve arról, hogy hajlamos vagy mindent félreértelmezni vagy kiforgatni, ha Neked éppen úgy tetszik!
- Ja, szóval most már így állunk? Már introvertált is vagyok??
- Valamilyen szinten igen! Soha sehova nem akarsz jönni… egyetlen egy barátnőd van, akivel valami miatt úgyszintén összevesztél… akárhányszor kérdezem, hogy mi a baj, vagy, hogy segíthetek-e valamiben, eltaszítasz magadtól, vagy eltereled a témát! Szerinted mit gondoljak???
- Tudod mit?! Ne gondolj semmit… - dobtam a kés után az eddig kezemben gyűrögetett konyharuhát is, majd határozott léptekkel indultam el az előszoba felé, ahonnan az emeleti szobámba akartam felrohanni. A lehető legnagyobb ívben akartam kikerülni Rolandot, de pont az ajtó mellett állt, így kénytelen voltam arra menni.
Ám ahogy mellé értem, határozottan, de cseppet sem erőszakosan kapta el a karom. Felnéztem rá:
- Engedj el! – mondtam kihangsúlyozva mindkét szót.
- Nem, mert beszélnünk kell, Linda! El kell mondanod mi ez az egész… hogy miért vagy ennyire ellenszenves már hosszú hónapok óta! A problémákat nem lehet megoldani azzal, hogy bezárkózol a szobádba, és éjt nappallá téve sírsz, vagy a jó Isten tudja, mit csinálsz! Mondd el, mi a baj, hogy segíteni tudjak! Nem akarom, hogy belebetegedj ebbe az egészbe!!!
- Nem akarok veled beszélni, érted??? – sírtam el magam. – Azt mondtam, engedj el! – téptem ki a karom a kezéből.

Felrohantam a szobámba, bezártam az ajtót, és sírva bedőltem az ágyamba. Úgy éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszültek, és ha nem sírom ki magam rendesen, bizony megőrülök!

Fogalmam sincs, mióta lehettem a szobámban, mikor végre elfogytak a könnyeim, és nyugtatgatni kezdtem saját magam. Bár önmagában már az is nyugtalanító volt, hogy Zolira gondoltam azért, hogy megnyugodjak egy kicsit…
Nem tudom, mi üthetett belém, de a következő pillanatban elvettem az ágyam melletti székről a telefonom, és elkezdtem bepötyögni a hirtelen agyamba pattant üzenet szövegét:

„Szia Zoli! Találkoznunk kell! 10-kor várlak a klub előtt! Linda”

Furcsamód, nem bántam meg az sms elküldését követően azt, amit tettem, sőt… valamiféle béke költözött a lelkembe. Hirtelen semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy találkozom Vele!
Ahogy megérkezett az értesítő, hogy megkapta az üzenetem, már fel is pattantam, és lelkesen készülődni kezdtem. Először lezuhanyoztam, majd felvettem egy fekete legginget és az egyik imádott, bordó hosszított pulcsimat. Végül beszárítottam a hajam, és kisminkeltem magam.
Mikor kiléptem a fürdőből, már 21.42-őt mutatott a tv tetején pihenő, fekete digitális órám, így a lehető leggyorsabban összedobáltam a fekete kis táskámba a cuccaimat, és már rohantam is le a lépcsőn.

Ekkor jutott csak eszembe, hogy lehet, hogy Roland még mindig itt van… és… mit mondok neki, ha megkérdezi, hova megyek??? Márpedig meg fogja kérdezni! A lehető legegyszerűbben és leggyorsabban döntöttem el, hogy improvizálok!

Leszaladva a lépcsőn majdnem fellöktem szegény anyukát.
- Jaj, szia anya! Ne haragudj! – kértem bocsánatot, majd nyomtam egy gyors puszit az arcára. Aztán meg sem várva, hogy esetleg ő is adjon nekem egyet, odasiettem a cipős szekrényhez, és kivettem belőle a magas sarkú, magas szárú fekete csizmámat.
- Semmi baj kicsim! De hova mész ilyen későn? – kérdezte anyu, egy kicsit még mindig sokkolt állapotban, majd odajött hozzám.
- Öhm… az egyetemi csoporttársaim szóltak, hogy nem lenne-e kedvem egy éjféli mozihoz? Én pedig igent mondtam! Ugye nem baj?
- Nem, dehogy baj! Csak… kicsit meglepett, hogy az egyetemi csoporttársaiddal mész! Soha nem voltál még velük sehol, legalábbis úgy emlékszem! Roland vagy Marietta is mennek?
- Nem! Egyikük sem ér rá! Pontosabban Marietta nem ér rá, Roland meg… biztos a haverjaival van! – mondtam, bár csak félig figyeltem anyura, mert éppen a sálamat ügyeskedtem a nyakam köré.
- Aham, biztosan! És mikor jössz haza?
- Nem tudom, anyu! De szerintem valamikor reggel, vagy hajnalban! Attól függ, mennyire érzem majd jól magam! Na, de most rohanok! Szia anyuci, és jó éjszakát! – adtam neki még egy puszit, de megint csak nem vártam meg, hogy viszonozza, mert feltéptem az ajtót, és kiszáguldottam rajta.

Amennyire csak a havas, csúszós úton tudtam, igyekeztem a klub felé, hiszen még csak pár perce ugyan, de késébe voltam. Ahogy rákanyarodtam a főútra, ami egyenesen a klubhoz vitt, már a vérnyomásom a fejem búbját verte, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről. Ahogy közeledtem, akarva-akaratlanul is elmosolyogtam magam, hiszen már csak pár pillanat, és újra Vele lehetek!

A boldogságom egy része azonban abban a pillanatban elillant, ahogy odaértem a klub elé, Ő pedig nem volt sehol! Megálltam, és agyalni kezdtem! Lehet, megsértődött rám, amiért egoista parasztnak neveztem?! Elvileg minden oka meglenne rá! Vagy már alapból nem akar látni?! Vagy egyszerűen csak késik pár percet?! – ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok százai fordultak meg a fejemben nagyjából két perc leforgása alatt.

Körülbelül negyed óra múlva – mikor már a lábujjaimat sem éreztem, annyira megfagytak –, elkezdett gyötörni a gondolat, hogy talán véglegesen kiábrándult belőlem a miatt, amit mondtam rá!
Gondoltam, még várok egy öt percet, de mivel azt sem tudtam, pontosan mennyire az idő, elővettem a telefonom. Ekkor láttam meg, hogy érkezett két üzenetem. Az egyik Rolandtól – valószínű a szokásos „Ne haragudj, hogy annyira goromba és meggondolatlan voltam Veled! Nem úgy gondoltam…” bla bla bla szöveg, a másik viszont Zolitól jött! Természetesen az utóbbit nyitottam meg, bár már előre féltem a benne foglaltaktól…

„Szia Linda! A mai este sajnos nem jó, mert 24 órás készenlétben vagyok. De ha van kedved és időd, kérek engedélyt, hogy bejöhess a reptérre, és itt beszélhetünk! Zoli”

Nem tudtam, hogy ebben az esetben sírjak, vagy inkább nevessek?! Ha indulás előtt legalább egy gyors pillantást vetek a telefonomra, megúszhattam volna egy újabb hipotermia közeli állapotot, és egy örökkévalóságnak tűnő, idegességgel teli fél órát is!
Végül az utóbbi változatnál maradtam, és egy hatalmas mosollyal az arcomon, de a szívem mélyén azért egy kis bánattal, hazasétáltam.

Otthon azt mondtam anyunak, hogy rosszul éreztem magam, és úgy döntöttem, inkább hazajövök, nehogy elrontsam a többiek jókedvét is. Miután sikeresen kimagyaráztam magam, felmentem a szobámba, vettem egy vérpezsdítő, forró fürdőt, majd már normál testhőmérséklettel, immáron érzékelt lábujjakkal, és az új fürdőolajamtól illatozva dőltem be az ágyba, hogy egy újabb fantasztikus álom kellős közepébe csöppenjek, ahol csak Zoli és én vagyunk a főszereplők…

4. fejezet

- Wow! – nézett végig rajtam Zoli, ahogy odaértem.
- Na, ennyire azért nem nézek ki jól! Egyébként pedig szia!
- Szia! – köszönt vissza még mindig zavarodottan, de mosollyal az arcán, és ismerős csillogással a szemében.
- Régóta vársz?
- Nem! Csak pár perce érkeztem. Mehetünk? – kérdezte, majd odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta nekem.
- Várj! Nem azért jöttem, hogy partizzak vagy iszogassak veled! Egyszerűen tisztázni szeretném a helyzetünket!
- Értelek, de talán kulturáltabb egy ital mellett, mint egy klub előtt, az utcán állva! Nem igaz?
- De… - jött pár pillanat múlva a hallhatóan is kissé bizonytalan válaszom.

Ahogy előrébb léptem, és Zoli épphogy egy másodperc erejéig megérintette a derekam, a szívem őrült vágtába kezdett, és abban a pillanatban úgy éreztem, elájulok. Ha az életem múlna rajta, sem tudnám pontosan elmondani senkinek, mit érzek, de… teljesen olyan ez, mintha minden testrészem Zoli érintésére vágyna!
Valószínűleg pontosan azért is ennyire rámenős, mert látja, hogy a makacsnak, kőkeménynek mutatott álca alatt nagyon is akarnám azt, amit kínál nekem! A vágyaim felett azonban – egyelőre még – sikerült győzedelmeskednie a női büszkeségemnek, így hárítottam az érintéseit, és határozottan ragaszkodtam ahhoz, hogy csak a körülmények tisztázása végett jöttem el!

- Csak hogy megbizonyosodhass arról, hogy semmi rosszat nem kívánok elkövetni Veled, neked csak egy narancslevet hoztam! Remélem, szereted… száz százalékos! - tette le elém az egyik kedvenc italomat, majd leült az asztal másik oldalán levő üres székre.
- Köszönöm!
- És… hogy vagy? – kérdezte, majd belekortyolt az italába.
Először meglepődtem, majd elnevettem magam.
- Most komolyan arról akarsz beszélgetni, hogy vagyok?? Zoli! Kérlek!
- Oké! Jobban szeretnéd, ha egyszerűen csak közölném vele, hogy…
- Állj! – vágtam közbe: - Mielőtt még bármit is mondanál, azt hiszem, sejtem, miről lehet szó! Viszont úgy emlékszem, tisztán is világosan közöltem veled, hogy közted és köztem nem lehet semmi! Igaz? – próbáltam határozott és tárgyilagos maradni, bár az, hogy folyamatosan a szemembe nézett, nem adott túl sok segítséget, sőt… inkább egyre jobban elbizonytalanított!
- Igen, mondtad! De úgy érzem, hogy ezek üres szavak! Linda… miért nézel hülyének?! Azt mondtad, szereted a barátodat! Ha jól tudom, ma van az utolsó szabad szombat estéd az egyetem előtt, Te pedig mégis itt ülsz velem egy bárban ahelyett, hogy az állítólagosan szeretett barátoddal lennél! Miért csapod be saját magadat is??!
- Ehhez úgy érzem, abszolút semmi közöd nincsen! Az én életem… ebből kifolyólag pedig én döntöm el, hol és kivel vagyok! De tudod… egy valamiben mégis igazad van! Nem itt kellene lennem, az biztos! – öntött el hirtelen a pulykaméreg. Felpattantam, és egyenesen az ajtót véve célba, kiszáguldottam rajta.

- Állj már meg, légy szíves! Linda!!! – szaladt utánam.
- Nem akartam ennyire drasztikus lenni, de… hagyj békén Zoli! Jobb lesz így mindkettőnknek! – fordultam vissza, és mérgesen ugyan, de normál hangerővel próbáltam tudatosítani benne a mondanivalómat.
- Biztos?! – állt szembe velem, és a tekintete szinte azonnal keresni kezdte az enyémet. Én viszont direkt hol a füle mellett a távolba, hol pedig az földre néztem.
- Egészen biztos! Szeretem Rolandot, és… soha nem tudnám irántad azt érezni, amit iránta! Érted??? – néztem fel a szemeibe, és amint megláttam azt a ragyogó tekintetet, tudatosult benne, hogy elvesztem. Ha most akármit is tesz, biztosan megadom magam…
- Értem! - válaszolta Zoli határozottan, majd odalépett hozzám, és közelebb húzva magához, megcsókolt.

Abban a pillanatban, ahogy az ajkai az enyémhez értek, felpezsdült a vérem, és az egész testem – tetőtől talpig – bizseregni kezdett. Próbáltam ellenkezni, ennek bizonyítékául a kezeimet a mellkasára tettem, ám annyi erőm már nem volt, hogy egy aprócskát is toljak rajta azt jelezve, hogy nem akarom! Hiszen akkor hazudtam volna csak igazán magamnak… valójában még az utolsó hajszálam is kívánta Őt, és ezt a csókot!

Először gyengéden ízlelgette ajkaimat, majd ahogy magával ragadott minket a hév, a nyelveink is bekapcsolódtak egy érzéki táncra! Tudatosan próbáltam volna megszakítani a kettőnk között kialakult intim kapcsolatot, a testem azonban homlokegyenest az ellenkezőjét tette… hiszen ahogy Zoli csókolt, én – pontosabban a tudatalattim irányítása alatt a testem – úgy bújtam egyre jobban és jobban hozzá!

Már jó pár hosszú perce csókolóztunk, amikor valahonnan hirtelen megjelent az agyamban Roland, és ezáltal az is, hogy amit jelen pillanatban teszek, szemétség vele szemben!
Így megérkezett az eddig nélkülözött erőm, és ugyan majd’ megszakadt a szívem, de eltoltam magamtól Zolit.
- Mi a baj, édes? – kérdezte, és próbált újra szemembe nézni, én azonban nem hagytam.
- Ezt nem szabad! A barátom miatt… szeret engem, és… nem akarom, hogy fájjon neki! – vallottam.
- És azért, hogy ne fájjon neki, feláldozod saját magad?!
- Nem… nem tudom! De az biztos, hogy amit mi csinálunk, az nem helyes! És most elmegyek… - fordultam volna ki a karjaiból, ám megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat, és nem engedte el. – Engedj el, kérlek! – kértem, szinte már a kétségbeesés határán.
- Soha… érted Linda? Soha nem engedlek el! Nyisd már ki a szemed, és vedd észre, hogy Te sem azt akarod, amivel hárítasz!
- Szépen kérlek… engedj… el! – hangsúlyoztam ki minden egyes szót. Dühös nem voltam – maximum csak magamra –, elveszett azonban annál inkább!
- Jó, rendben! Menj csak! De azt ne felejtsd el, hogy soha nem engedlek el! – engedett az ujjai szorításán. Én azonnal kirántottam az ujjaimat az összefonódásból, és magas sarkú papucshoz mérten, amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam hazafelé.
Határozottan éreztem, ám annál jobban nem foglalkoztam a tekintetével, amit egészen addig rajtam tartott, amíg – szánt szándékkal – el nem tűntem az első utcán. Fogalmam sem volt, melyik utca az, vagy, hogy jön-e utánam, de minél előbb el akartam tűnni a látóteréből, sőt… az életéből!

A hazafelé úton felhívtam Mariettát, és annak ellenére, hogy először nem túlzottan örült a késői zavarásomnak, amint kimondtam azt a nevet, ami már hetek óta a szívemmel játszadozott, azonnal beszédre bíztatott, és hallgatni kezdett.
Persze valószínűleg nem ujjonganak majd a szüleim a horribilis összegű telefonszámla miatt, amit az egy óra hosszáig tartó telefonbeszélgetésünk által kreáltam, a lelkem viszont – már amennyire – megnyugodott, és az éjszaka közepén, vagy talán már hajnal tájékában nagy nehezen eldöntöttem, hogy mi a legjobb és legjárhatóbb út, amit jelen pillanatban követhetek!

***

Az elkövetkezendő két hónap alatt megpróbáltam újra „felmelegíteni” a kapcsolatomat Rolanddal, így akármennyire is nem volt kedvem elmenni egy versenyre, vagy meglátogatni a műhelybe, elmentem, és megpróbáltam mindenre és mindenkire mosolyogni.

Az első két-három hétben nem volt olyan nap, hogy Zoli ne keressen smsben vagy telefonon, én azonban semmire sem reagáltam… pedig sokszor már szinte belefacsarodott a szívem az elutasításba! Hiszen akármennyire is akartam, nem tudtam becsapni saját magam!
Ráadásul nem volt elég, hogy saját magamat őröltem a történtek miatt, még a legjobb barátnőm, Marietta is folyamatosan tartotta nekem az előadást és szentbeszédet, hogy ezzel a makacsságommal és Zoli elutasításával csak a saját – és persze Roland – életét rontom el. Én ugyanis azért fogok szenvedni, mert nem leszek boldog, Roland pedig azért lesz boldogtalan, mert én az leszek! Ezeket a tényeket én azonban semmiképpen sem akartam felfogni… vagyis inkább elfogadni!

- Egyáltalán nem értelek Linda! Miért választod a boldogtalanságot a szerelem helyett?!!! – esett nekem újra Marietta, miközben én a közgáz könyvemet bújtam a legközelebbi zárthelyimre készülve.
- Muszáj már megint erről beszélnünk?! Tanulni próbálok, ha nem vetted volna még észre…!
- Nem! Nem vettem észre!! Mert tudod… a legjobb barátnőm vagy, és bármilyen hihetetlen is, de a legjobbat akarom Neked! – lépett mellém a barátnőm, és becsapta a könyvemet.
Hirtelen éreztem, hogy felment bennem a pumpa, ugyanis utálom az ilyet, de végül gyorsan lenyugtattam magam, és véve egy mély levegőt, felé fordultam, és egyenesen a szemeibe néztem.
- Figyelj, Marietta! Valóban úgy érzem, hogy a legjobb barátnők vagyunk, és pontosan emiatt beszélünk meg mindent, és mondunk el egymásnak olyan részleteket bizonyos dolgokról, amikről alapesetben senkinek sem beszélnénk! Az viszont, hogy kivel, mikor, hol és meddig vagyok együtt, azt hiszem, csak és kizárólag az én dolgom! Úgy érzem, hogy nem szabad, és nem is akarom feladni a Rolanddal együtt töltött 5 évet egy olyan kapcsolatért, ami lehet, hogy nem is működne! Érted?
- Áh, értem… szóval most azt akarod mondani, hogy én ezt nem is érthetem meg igazán, mert nem voltam még együtt senkivel ilyen hosszú ideig???
- Nem! Félreértesz!
- Szerintem meg nagyon is jól értem, Linda! Felesleges magyarázkodnod… - mondta Marietta, és egyszerre láttam a szemében, illetve az arcán a csalódottságot és a szomorúságot.
- Ne már Marietta! Nem így gondoltam!
- Nem! Tökéletesen igazad van! Hogy is adhatnék tanácsot olyanban, amiben nincs is tapasztalatom?! – rázta meg a fejét elkeseredve, majd felállt az ágy széléről, ahol eddig ült, és magához vette a táskáját.
- Most komolyan haragszol rám???
- Nem! Nem haragszom, hiszen bevallottam, hogy igazad van! Csak… kicsit megleptél a véleményeddel! Semmi egyéb…
- Akkor most miért készülsz elmenni? – álltam fel én is, hogy ezzel is maradásra késztessem.
- Mert… mennem kell! Nekem is kéne tanulnom valamit!
- Jó, persze. De este beszélünk?
- Hát, ha nem merülök bele túlságosan a tanulásba, akkor felhívlak!
- Ha túlzottan belemerülnél, akkor majd én hívlak! – mosolyodtam el, gondolva, hogy talán jobb kedvre deríthetem az akaratlanul megbántott barátnőmet, ám ő arra sem méltatott, hogy rám nézzen.
- Oké! Akkor… szia! – fordult meg, és egyszerűen kisétált a szobámból. Még jóformán levegőt sem vettem, de már el is tűnt!
Tudtam, éreztem, hogy megbántottam, pedig Isten lássa lelkemet, nem állt szándékomban! Ám azzal, hogy Marietta így ment el tőlem, hihetetlenül nagy félelem kerített hatalmába… szinte már szó szerint rettegni kezdtem, hogy elveszítem az egyetlen olyan embert az életemben, akiben tökéletesen megbízom, és akire mindenben számíthatok… és a változatosság kedvéért ez is Zoli számlájára volt írható! Mennyivel könnyebb lenne minden, ha soha nem találkozom vele! – mondtam magamban.

Azoknak a tényeknek azonban, hogy ha nem is közvetlenül, de Zoli miatt kellett csalódnia bennem a legjobb barátnőmnek, és hogy az említett százados úr már több mint egy hónapja nem keresett, sikerült arra a biztos elhatározásra juttatnia, hogy közte és köztem se a közeli, se a távoli jövőben nem lesz semmi! Még akkor sem, ha a szívem fog belehasadni… és ha ezzel tulajdonképpen a saját boldogságomnak adok is Stop-táblát!

***

- Szerinted mit kellene venni az öcsémnek? – kérdeztem Rolandot szinte már fogvacogva, miközben szorosan öleltem át a karját, reménykedve, hogy ez talán megment majd a fagyhaláltól. Ugyanis mikor máskorra tervezhettük volna mi is a szokásos karácsonyi ajándékvásárlós körutunkat, mint az idei év talán leghidegebb, december eleji napjára?!
- Őszinte leszek cica… fogalmam sincs! De talán valami vadászgépeset kellene neki venni! Amúgy is imádja a katonai repülőket! A Gripen a kedvence, nem?
- De-de, az! De szerintem nem kellene vadászgépeset venni neki! Épp elég van otthon belőlük! Valami mást… valami hasznosabbat vegyünk! – próbáltam értelmes érvekkel előállni, az igazi oka a magyarázkodásnak azonban inkább az volt, hogy saját magamat győzzem meg arról, hogy ne gondoljak többé se a katonákra, se a repülőgépekre! Főleg ne a pilótákra…
- Rendben kicsim! Ahogy gondolod! – húzott közelebb magához Roland, és a következő pillanatban riadtan pillantott rám: - Te jó ég! Teljesen megfagytál! Gyere ide… - ölelt át azonnal, az arcát pedig odatette az enyémhez. Automatikusan mosolyra húztam a szám, és lehunyt szemekkel élveztem a belőle áramló meleget, és azt, hogy a szám hidegtől való remegése fokozatosan alábbhagyott.

A következő pillanatban azonban, ahogy kinyitottam a szemem, megláttam Őt, ahogy ott áll az egyik faháznál… azt hittem először, hogy csak álmodom! Vagy ennyire lefagyott volna az agyam, hogy már hallucinál is?!
Zoli volt… ott állt, pontosan velünk szemben! Egy sötét nadrág, fekete kabát, és egy, szintén sötét sál volt a nyakában.
- Figyelj csak szívem! Mit szólnál ahhoz, ha most inkább hazamennénk? Nagyon fázom, és… Milán ajándékát máskor is megvehetjük! Legalább gondolkodunk rajta egy kicsit! Hm? – néztem fel a párom szemeibe olyan áhítattal és kérleléssel, amilyennel csak tudtam.
- Rendben! Menjünk! – bólintott Roland, majd miután adott egy puszit a lefagyott orromra, pontosan abba az irányba indult el, ahol Zoli állt.
- Ne! Inkább arra me… - toltam volna a páromat az ellenkező irányba, ám már késő volt. Zoli ugyanis a semmiből jelent meg mellettünk, és „véletlenül” nekiütközött Rolandnak.

- Jaj, bocs! Ne haragudj! – fordult meg Zoli, mire Roland is azonnal odanézett.
- Semmi gond! Nem történt semmi…
- De tényleg bocs! Túl figyelmetlen voltam, és…
- Tényleg nem történt semmi, haver! Elvégre nem a kocsimat törted össze, csak belém botlottál! Bárkivel megesik… főleg ekkora tömegben!
- Igen, ez igaz! Mostanában sok emberrel megesik… - célzott ezzel a mi esetünkre Zoli, majd mosolyogva rám nézett.
- Mehetünk? – néztem fel Rolandra, és amennyire csak tudtam, még jobban belebújtam az ölelésébe.
- Persze, szívem! – intézte nekem a választ, majd Zolihoz fordult: - Akkor… hello! És máskor azért jobban figyelj! – fogott kezet a párom Zolival.
- Meglesz! Hello… - köszönt el Zoli is.

Épp észrevétlenül kifújtam az eddig magamban tartott levegőt, amikor Zoli hirtelen újra megszólított minket.
- Ne haragudjatok, hogy ilyen kíváncsi vagyok, de… véletlenül nem ismerem a barátnődet valahonnan?
Roland visszafordult, majd magával fordított engem is. A százados úr pedig először Rolandra, majd rám nézett.
- Hát… ezt igazából Tőle kellene megkérdezned! – válaszolta a párom, majd mindketten várták a válaszom.
- Én nem emlékszem Önre! Sajnálom…
- Nem szokott repülőnapra járni véletlenül? Kecskemétre? – kérdezett rá konkrétan.
Átkoztam a Báthory Zoltán nevet, és a hozzá tartozó személyt is, hiszen tudtam, hogy ezt már végképp nem tagadhatom le!
- De igen, szoktam!
- Áh, akkor biztosan ott láttam! Én is sűrűn megfordulok ott!
- Aham! – reagáltam „lelkesen”.
- Te is rajongó vagy? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Roland is.
- Hát, mondhatjuk így is… de egy sima rajongónál talán egy picivel több vagyok! – mosolyodott el Zoli, amit a szemem sarkából láttam csak… és ami még mindig rabul tudott ejteni! Tisztában voltam vele, hogy ennek a beszélgetésnek minél előbb véget kell vetnem, különben csúnya dolgok fognak történni!
- Ezt hogy érted? – boncolgatta tovább Roland a témát.
- Vadászpilóta vagyok!
- Ez komoly?! Tök jó! Bár Linda utálja a vadászrepülést, és valamiféle íratlan szabályt is alkottak a barátnőjével, hogy utálni fogják a vadászpilótákat, de… Linda öccse odáig meg vissza van értetek. Mármint a hivatásotokért! Ő is vadászpilóta akar lenni!
- Valóban? És Linda mit szól ahhoz, hogy a családja egyik tagja vadászpilóta lesz? Így is utálni fogja őket… vagyis minket?? – emelte rám a tekintetét Zoli, és ezzel egy időben elégedett, féloldalas mosolyra húzódott a szája.
- Egyrészt egy 16 éves srácnak még bőven van ideje arra, hogy eldöntse, mi is akar lenni valójában. Másrészt pedig… tudom, hogy az öcsémből soha nem válna olyan egoista paraszt, mint amilyenek általában a hadsereg pilótái!
- Uh Linda! Ez azért erős volt! – szólt rám Roland, ennek ellenére alig bírta visszafojtani a kitörni készülő nevetését.
- Nem, hagyjad csak! Lehet, igaza van! Büszke lehetsz rá, hiszen nem csak szép, hanem okos, és szókimondó is! Igazi főnyeremény! – mosolygott Zoli, bár a szeméből tisztán láttam, hogy ezzel az utolsó megnyilatkozásommal képletesen ugyan, de keresztülszúrtam a szívét egy karddal. Nekem is fáj, de talán így lesz a legjobb! – próbáltam vigasztalni saját magamat is. – Most azonban mennem kell! Örülök, hogy találkoztunk! További jó nézelődést, és Kellemes Ünnepeket! – köszönt el végül Zoli.
- Mi is örülünk, és neked is hasonlóakat kívánunk! Szia! – mondta Roland, majd Zoli is, és mi is sarkon fordultunk.