10. fejezet

A Cegléd és Kecskemét közötti 31 kilométer soha életemben nem volt még olyan hosszú, mint most. Vezetés közben semmi más nem járt az eszemben, csak az utolsó alkalom, mikor Zolit láttam. Boldog volt, hiszen ha nem is teljesen úgy, ahogy Ő akarta, de szabadon engedtük az érzéseinket, én meg egy egyszerű karmozdulattal keresztülhúztam mindent.
Rettegtem, hogy az eltűnésemmel véget vetettem mindennek, és azt fogja mondani, hogy neki ebből egyszer s mindenkorra elege van! És az igazság az, hogy egy szót sem szólhatnék, hiszen én gerjesztettem ezt a szituációt!

Olyannyira elmerültem a gondolataimban, és semmi másra nem figyeltem, csak a feltételezéseimre, hogy az érkező dudálás és erős villogás úgy tépett ki a rémálmomból, mint akit alvás közben erősen megráznak. Abban a pillanatban, minden érzékszervemmel és idegszálammal az útra koncentráltam, és hála az égnek, sikerült elkerülnöm egy frontális ütközést. Ugyanis a villogás és a dudaszó a szembejövő személyautóstól érkezett!

Miután sikeresen megúsztam a balesetet, félreálltam az úton, és hátradőlve a vezetőülésben, mély lélegzeteket véve próbáltam magam megnyugtatni, és ezáltal megakadályozni, hogy hangos, hisztérikus sírásba kezdjek. Ugyan elterelődtek a gondolataim Zoliról, ezzel azonban nem jutottam előrébb, hiszen csak ekkor fogtam fel igazán, hogy kis híján meghaltam. Az életemet egyedül a szembe jövő autó vezetője éberségének köszönhetem…

Pár perc idegnyugtatást követően újra elindultam, de most már próbáltam ténylegesen is a vezetésre koncentrálni. Lassan végre beértem Kecskemétre, és a város elején lévő körforgalomból gyorsan ki is hajtottam a második kijárón. Kicsit szokatlan volt a helyzet, hiszen a repülőtér felé csak a repnapok alkalmával szoktam járni, akkor pedig nehéz lenne eltévedni, hiszen nagy, sárga táblák jelzik a rendezvényre vezető útvonalat.

Mikor befelé haladtam a porlepte, fákkal körülvett úton, eszembe jutott, hogy elég nagy marha vagyok! Hiszen ez nem is a főbejárat, ergo itt, ha akarnék, se tudnék bemenni. Minden esetre folytattam az utamat, és reménykedtem, hátha ma este szerencsém lesz!
Szépen lassan, kerülgetve a hatalmas buckákat és gödröket a földúton, haladtam előre a főbejárat felé, de sajnos még nem láttam a végét a borzalmas utazásnak. Már kezdett hányingerem is lenni az állandó ide-oda himbálózásról, amikor a kerítés belső oldalán megláttam két fényszórót közeledni. Azonnal hevesebben kezdett verni a szívem! Megálltam, kiszálltam a kocsiból, és megvártam, míg közelebb érnek.
Ahogy csökkent a távolság, láttam, hogy nyert ügyem van… egy katonai dzsip a járőröző katonákkal. Lelassítottak, majd közvetlenül mellettem álltak meg. Végül az utas-ülésen helyet foglaló fiatal srác egy elemlámpával az arcomba világított, és katonákhoz illő kimért, határozott stílusban meg szólalt meg:
- Jó estét hölgyem! Segíthetünk valamiben?
- Jó estét! Ami azt jelenti, igen, segíthetnek. Báthory Zoltán századoshoz jöttem!
- A repülőtér területére civilek csak külön engedéllyel léphetnek be! Sajnálom!
- De muszáj beszélnem vele minél előbb! Nagyon fontos lenne!
- Elhiszem hölgyem, de nagyon sajnálom! Nem engedhetjük be! De ha jól tudom, Báthory százados másfél óra múlva végez, így ha gondolja, megvárhatja a főbejárat előtti parkolóban. Odakísérjük!
- Rendben! Köszönöm! – mondtam csalódottan, majd visszaültem a kocsiba, és lassan elindultam, párhuzamosan a kerítés túloldalán haladó katonai terepjáróval.

Ideges és mérges voltam, elsősorban a dzsipben tartózkodó három katonára, ugyanakkor viszont tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy igazából ők az utolsók, akikre valójában mérgesnek kell lennem!

Az elkövetkezendő másfél óra maga a pokol volt. Minden bajom volt már: idegesített a zene a rádióadókon, aludni pedig nem mertem, mert attól féltem, Zoli kijön, és elmegy mellettem. Így csak ültem a kocsiban, és elhessegetve a fejemből minden gondolatot, mereven a repülőtér kijáratát néztem.
Teltek-múltak a percek, én pedig egyre álmosabb és álmosabb lettem, aludni azonban még mindig nem akartam! Végül kínkeserves várakozást követően, de a virrasztásom meghozta gyümölcsét: Zoli egy kollégájával együtt lépett ki a kapun.
A már jól ismert és megszokott sötétzöld egyenruha, fekete dzseki, és szintén sötétzöld sporttáska. Láthatóan semmit sem változott az elmúlt két hónap során, én azonban sokkal helyesebbnek láttam Őt, mint valaha.
Ámultam-bámultam Őt, miközben nevezett és valamit határozottan magyarázott a társának. Majd nagy nehezen, de észhez térítettem magam, és kiszálltam a kocsiból. Kezemben szorongattam a slusszkulcsot, és úgy álltam az autó mellett, mint aki meg akar fagyni és égni, egy személyben. A vérnyomásom hol az egekben, hol pedig a béka feneke alatt tartózkodott… a tenyerem izzadt, a fogaim pedig akarva-akaratlanul, de rágni kezdték a számat.

Először nem vette észre Zoli, hogy ott állok az autó mellett, hiszen nem is számíthatott arra, hogy itt leszek. Ám pár pillanattal később spontán felém nézett, és láttam, ahogy a ledöbbenés kiül az arcára. Lelassította lépteit, és folyamatosan nézett, a kollégája pedig először rá nézett, majd rám, végül pedig elmosolyodott, és egy, az első sorban parkoló autó felé vette az irányt.
Zoli szinte megbabonázva jött felém… valószínűleg nem volt biztos abban, hogy valóban azt látja-e, amit, vagy csak az agya játszadozik vele.

Lassan, de biztosan odaért hozzám, és egy karnyújtásnyira megállt előttem. Leengedte a válláról a sporttáskát, és kérdő tekintettel nézett a szemembe.
- Szia Zoli! – köszöntem rá hirtelen, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. Ő egy szót sem szólt, csak tovább nézett. – Nagyon sajnálom, hogy… szóval ne haragudj, de…! – próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem sikerült. Akárhogy forgott az agyam korábban, most olyan volt, mintha kifáradt volna. Nem tudtam épeszűn gondolkodni, semmi értelmes nem jutott eszembe! Fogalmam sem volt ott és akkor, abban a pillanatban, hogy tulajdonképpen hogy is magyarázzam el Zolinak… miért is mentem el szó nélkül, és miért nem voltam képes legalább egy árva sms-t vagy e-mailt küldeni neki?!

Őszintén megvallva már a sírás kerülgetett, hogy nem vagyok képes egy értelmes mondatot összehozni, amikor hirtelen letette a földre a táskát, odalépett hozzám, és szorosan átölelt. Úgy éreztem magam hirtelen, mint aki eddig a pillanatig a világ összes súlyát magán hordozta, de most feloldozták, és a hatalmas teher egy szempillantás alatt semmivé foszlott.
Árva, elveszett kiscica szeretetre éhségével bújtam hozzá olyan szorosan, amennyire csak tudtam, és közben magamba szívtam a már nagyon régóta, őrjítően hiányolt illatát.

Jó pár, végtelennek tűnő percig öleltük egymást, ami végül belőlem is kihozta a megfelelő, mindent magában rejtő szót:
- Sajnálom! – mondtam, és most végre én is hallottam benne az őszinte érzéseket.
- Örülök, hogy épségben vagy! – szólalt meg Zoli szintén halkan úgy, mint ha nem is hallotta volna, mit mondtam. Kicsit elhúzódtam Tőle, mire Ő is engedett az szorításon, így végre újra a szemeibe tudtam nézni.
- Egy idegesítő, agyament, hülye liba vagyok, tudom, de kérlek, ne haragudj rám! Muszáj volt eltűnnöm, és tisztáznom magamban a dolgokat, hogy…
- Sz’tlek! – szólalt meg Zoli, de mivel még én is magyarázkodtam, nem értettem tisztán.
- Tessék?! – kérdeztem vissza hirtelen, a meglepettségtől teljesen letaglózva.
- Szeretlek! – ismételte meg tisztán és érthetően, majd egy olyan édes mosolyt is fűzött hozzá, hogy azt hittem, menten a karjaiba olvadok.

E szó hallatán végre választ kaptam egy több mint két hónapja a fejemben kavargó kérdésre. Most döbbentem csak rá, hogy ez a vallomás kellett nekem ahhoz, hogy tisztán láthassak… hogy végül dönteni tudjak az életemmel kapcsolatban! Végre biztos voltam magamban, és nem kellett gondolkodnom a válaszommal kapcsolatban:
- Én is szeretlek! – mondtam izgatottan, majd újra megszakítva a kettőnk közötti jelentéktelen távolságot, az arcára simítottam a kezem, és közelebb húzva magamhoz, megcsókoltam Őt.
Mézédes, régóta áhított csók volt ez, és pont ezért volt olyan végeláthatatlanul hosszú is. Gyengéden, érzékien ízlelgettük egymás ajkait a repülőtér kihalt parkolójában, az éjszaka kellős közepén. Próbáltuk bepótolni az elmúlt hónapokat, mégsem kapkodtunk el semmit sem! Minden apró rezdülését érezni akartuk egymás testének!

- Ha ez egyáltalán lehetséges, még gyönyörűbb lettél! – közölte áhítatosan Zoli, miután nehezen ugyan, de ajkaink szétváltak. Elmosolyodtam a jól eső bóktól, majd újra erős karjai közé bújtam.
- Hiányoztál! – szólaltam meg aztán egy kis idő elteltével.
- El sem tudod képzelni, hogy Te mennyire hiányoztál nekem! Soha többé nem engedlek el, érted?! Soha! – ölelt magához ismét, a lehető legszorosabban.
- Nem is megyek el soha többé! Ígérem!

Zoli adott egy puszit a fejemre, majd egyetértettünk abban, hogy talán ideje lenne indulni. Nem akartam rámenős lenni, így nem utaltam rá, hogy én igazából nála szeretném tölteni az éjszaka hátralevő részét… ám nem is nagyon kellett várnom az invitálásra, hiszen kivette a kezemből a kulcsot, majd odavezetett apukám autójának utas-üléséhez, és kinyitotta az ajtót. Kérdőn pillantottam rá, majd a motorjára, ami ott állt az egyik parkolóhelyen.
- Majd holnap eljövök érte! – válaszolt a hangosan fel sem tett kérdésemre. Így hát beszálltam.
Bepattant mellém, indított, és úgy 10 perc múlva már be is léptünk a szilveszter óta ismert lakásába. Ahogy becsukódott az ajtó, magához húzott, és erőteljesen ugyan, de még mindig gyengéden, és érzelmektől telítetten csókolt meg. Abban a pillanatban visszacsókoltam, és a dzsekije cipzárjának lassú lehúzásával jeleztem, hogy szeretném, ha tovább is mennénk. Belemosolygott a csókunkba, majd az ölébe kapott, és elindult velem a hálószoba felé.

Lehet, hogy kicsit túlzásnak fog tűnni, de eddigi életem legcsodálatosabb éjszakáját éltem át Zoli karjai közt. Minden egyes pillanat egyre közelebb és közelebb vitt ahhoz a bizonyossághoz, hogy a válasz, aminek egyik részét Bulgáriában, másik részét pedig a reptér parkolójában kaptam meg, teljesen helyes volt. Ugyanakkor a másodpercek sokaságának múlásával egyre jobban és jobban kívántam Őt. Hiába öntötte el testemet a gyönyör számtalanszor az éjszaka folyamán, nem volt elég Zoliból! Úgy éreztem, ha csak 10 centire is távolabb kerül tőlem, már fájdalmasan hiányzik! Abból pedig, ahogy viselkedett, arra a következtetésre jutottam, hogy Ő sem érez másként… és ez földöntúli boldogsággal töltött el!

A legtökéletesebb érzés pedig az volt, amikor másnap, verőfényes napsütésre ébredtem, és éreztem az edzett, meleg testét magam mellett. Elmosolyodtam, majd hosszú perceken keresztül, csendben figyeltem, ahogy a hátán fekvő szerelmem mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Nyugodt, békés álomvilágban járhatott, aminek csak remélni tudtam, hogy én is szereplője vagyok!
Végül óvatosan odabújtam hozzá, adtam egy gyengéd puszit a mellkasára, és lehunyva a szemem, hallgattam a szuszogását… a nyugodt, egyenletes lélegzetvételeket, amik lassan engem is újra álomba ringattak!

9. fejezet

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok… végre túlestem a diplomamunkám leadásán, aztán szépen lassan a diplomaosztómon is. Zoli és én pedig, tartva magunkat a megállapodásunkhoz, játszottuk a játékunkat. Próbáltunk teljesen olyanok lenni, mint akik valóban csak most ismerkedtek meg, és összejártuk fél Magyarországot – szigorúan, mint két barát.
Eleinte a barátaink, és mi magunk is csak mosolyogtunk ezen az egészen, de később számomra már egyre elviselhetetlenebbé és nevetségesebbé kezdett válni az egész. Diploma előtt álló fiatal nőként olyan „kapcsolatban” találom magam, mint az általános iskolában annak idején. Kerülgetjük egymást Zolival és mindketten leplezzük az érzéseinket egymás előtt, nehogy olyat tegyünk, amivel átlépünk egy bizonyos határt.
Persze ezt megint csak és kizárólag magamnak köszönhetem, hiszen én kényszerítettem Őt ebbe a helyzetbe, de… pontosan ezért gondoltam úgy egyik este, egy közös mozizásunk után, hogy ha már én kezdtem, nekem is kell véget vetnem ennek az enyhén szólva is furcsa állapotnak.

Tökéletesnek tűnt az időzítés, hiszen másnap Zoli 24 órában dolgozik, így nem lesz időnk találkozni. Ennyi idő pedig pont elég arra, hogy mindent elintézzek!
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam pihenni egy kicsit, de annyi minden kavargott a fejemben, hogy úgy döntöttem, inkább rögtön neki is kezdek az utam tervezésének.

Magamhoz kapva a laptopom, leültem az ágyra, és elkezdtem böngészni a különböző úti célok között. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere… mindössze anyagi megkötése volt a dolognak! Igaz, hogy az ösztöndíjamból az évek során sikerült megtakarítanom egy nagyobb összeget, de a lehetőségeim azért mégiscsak végesek voltak.
Konkrétan arra pedig, hogy hova szeretnék menni, két apró megkötésem volt saját magammal szemben: méghozzá az, hogy ne legyen túl messze, és ne legyen túl közkedvelt, a barátaim, ismerőseim – elsősorban Zoli – számára „egyértelmű” hely.
Végül Bulgária, azon belül pedig Várna mellett döntöttem. Osztottam- szoroztam, illetve rengeteg fórumot, élménybeszámolót olvastam a különböző szállásokkal kapcsolatban az interneten, majd választottam, és le is foglaltam egy szobát 15 napra. A kiutazást is az utazási irodára bíztam, bár visszautazási időpontot szánt szándékkal nem adtam meg.

Amint végeztem, már elég kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy lefeküdjek… így kikapcsoltam a laptopom, letettem az ágy mellé a földre, és elnyújtózva az ágyamban, szinte egy pillanat alatt elaludtam.

Másnap délelőtt, mikor felébredtem, teljesen olyan érzésem volt, hogy az egész elutazási dolgot csak álmodtam, így gyorsan felültem, bekapcsoltam a gépem, és ellenőriztem a postafiókomat. Rájöttem, hogy az álomnak hitt utazás-tervezés korántsem volt álom! Kicsit megijedtem saját magamtól, és a hirtelen jött komoly elhatározásomtól, ám egy pár perc múlva olyan nyugodtság és elégedettség vett uralma alá, ami szavakkal szinte leírhatatlan lenne.

Kikeltem az ágyból, rendbe szedtem magam, és elindultam felkutatni az itthon levő családtagokat. Benéztem öcsém szobájába, és majdnem hangosan elnevettem magam, amikor megláttam nyitott szájjal, az ágyról félig lelógva aludni. Hát igen… a hajnalig tartó MSN-ezésnek és facebook-ozásnak is megvan az eredménye! – gondoltam magamban. Végül nagy nehezen uralkodva magamon, halkan visszacsuktam az ajtót, és lebattyogtam a földszintre.
Anyut még szerencsére sikerült elkapnom reggeli közben, így lehuppantam mellé az asztalhoz, és óvatosan, de azért észrevehető határozottsággal közöltem vele, hogy elutazom.

- Elutazol??! – kérdezte anya teljesen letaglózva, elkerekedett szemekkel.
- Igen anya. Sajnálom! Tudom, hogy nem így kellett volna alakítanom a dolgot, de úgy érzem, most a lehető legnagyobb szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül lehessek… mindentől és mindenkitől távol!
- Ezt úgy értsem, hogy Marietta sem megy veled?!
- Igen, anya! Sőt… még nem is tudja, hogy elmegyek. Ő lesz a következő, akinek szólok, de… előtte lenne egy hatalmas kérésem!
- Micsoda?
- Ha megkérhetlek titeket… ne mondjátok el senkinek, hogy hova megyek! Rendben? Nektek elmondom, mármint Neked és apunak, de rajtatok és Mariettán kívül senki sem tudhatja! Ez azt jelenti, hogy még Milán sem!
- De miért?! Melinda, édesem… mit titkolsz előlem?! – kérdezte anyu, és olyan félelem, illetve aggódás tükröződött a szeméből, amilyet még talán soha sem láttam.
- Nem titkolok előled semmit, csak egyszerűen erre a nyaralásra most szükségem van. Kicsit besokalltam a suli miatt, illetve a baráti körömben is történtek dolgok, amiket először még magamban kell rendeznem. Kérlek, anyu! Ne kérdezz többet, csak bízz bennem, és ne mondj senkinek semmit! Ígérem, hogy jelentkezni fogok, és vigyázni fogok magamra, de nagyon fontos, hogy rajtad, apán és Mariettán kívül senki se tudja meg, hova megyek. Rendben?
- Rendben!
- Megígéred, hogy senkinek nem mondotok semmit?!
- Igen, meg! – válaszolta anyu, de az előbbi érzelmek még mindig ott tükröződtek a szemében.
- Köszönöm! – mondtam, megszorítottam az asztalon levő kezét, enyhén elmosolyodtam, majd felálltam, és felmentem a szobámba.

Ahogy felértem, azonnal a kezembe kaptam a telefonom, és felhívtam Mariettát. A hangjából ítélve a hívásomra ébredt fel, így amint sikerült neki felfognia, hogy találkozni szeretnék vele, mondta, hogy összekapja magát, és átjön.
Nagyjából fél óra múlva már csengetett is. Szerencsére anyu már elment itthonról, az öcsém meg úgy aludt, hogy még egy ágyú dörrenése sem lett volna képes felébreszteni, így egészen nyugodtan beszélhettem a barátnőmmel.

- Várna?? Ez komoly???? – reagálta le Marietta a híremet, miután elmeséltem.
- Igen! És minimum két hét.
- De azért remélem nem nélkülem tervezted ezt az utazást! Ugye nekem is foglaltál helyet?!
- A helyzet az csajszi, hogy most mindenképpen egyedül szeretnék menni. Szükségem van erre a kis időre! Nem mintha nem érezném jól magam veled, sőt… de most a magányra még jobban szükségem van!
- Hát… nem mondom, hogy örülök neki, hogy itt hagysz egyedül, ki tudja mennyi időre, de mivel már hosszú évek óta ismerlek, megértelek! Tudom, hogy néha kellenek ilyen magadba fordulós időszakok, így nem noszogatlak tovább, hogy vigyél magaddal! – mosolyodott el a barátnőm, bár ebben a gesztusában nem sok őszinte boldogság mutatkozott. Megértettem, hogy most szomorú és kicsit csalódott is, de a tervemen most semmi esetre sem változtatok!
- Köszönöm! – öleltem meg őt, majd ismét szembe néztem vele: – De lenne itt még valami… anyuval már beszéltem erről, és ő, illetve apa elvileg betartják majd! Tőled is ez lenne kérésem…
- Mi az?! Kezdesz megijeszteni! – nézett rám Marietta kérdő szemekkel.
- Ne mondd el senkinek, hogy hova megyek! Rendben? Még az öcsémnek se!
- Jól sejtem, hogy az a bizonyos senki Zolit rejti magában…??? – mosolyodott el a barátnőm.
- Elsősorban igen, de nem szeretném, ha Roland vagy bármelyikőjük barátja megtudná a dolgot. Csak anyu, apu és Te tudtok arról, hogy hova utazom, szóval, ha Zoli utánam jönne, csak Ti mondhattátok el neki!
- És mennyi az esélye, hogy utánad menne?
- Hát… azt hiszem, elég nagy.
- Értem! Akkor ígérem, lakat lesz a számon! – mosolyodott el újra a barátnőm, mire a válaszát én is hasonlóképpen nyugtáztam.

A nap további részében a pakolással, illetve a többi tennivalóval foglalkoztunk. Közben hívtak az utazási irodából is a foglalásom megerősítésére, így már biztossá vált, hogy másnap reggel indulok Bulgáriába.

*

Az első két hét ott tartózkodásom alatt nem volt hiányom Zoli hívásaiban és sms-eiben, sőt… ami meglepett, hogy Rolandéiban sem. Igazából fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem az ex-barátom, hiszen az sms-eiben sem írt azon kívül semmi mást, hogy sürgősen találkozni akar velem, és hogy amilyen gyorsan csak tudom, hívjam fel.
Ideges lettem emiatt egy kicsit, így gyorsan értekeztem Mariettával, de mondta, hogy szokott találkozni Rolanddal, és fizikailag nincs semmi baja, szóval emiatt ne aggódjak. A barátnőm szerint békülni szeretne… ami szerintem mellesleg teljes képtelenség!

Ahogy a nyaralásom utolsó napjaihoz közeledtem, úgy éreztem, még nem volt elég a pihenésből és a gondolkodásból, így hála az égnek, olyan jó kapcsolatot alakítottam ki a házigazdákkal, hogy sikerült lebeszélnem velük, a nyár végéig náluk maradok! Örültek neki, hiszen megbízható emberként ismertek meg, és így legalább nem kell másik turista után nézniük… anyuék viszont már kevésbé voltak lelkesek az igencsak hosszúra sikeredő nyaralásom miatt. A határozottságom és céltudatosságom azonban soha nem volt még olyan erős, mint most, így egy nyúlfarknyit sem engedtem a terveimből!

A közel két hónapos tengerparton való tartózkodásom nem csak arra volt elegendő, hogy életem addigi legszebb napbarnított színét tudhassam magaménak, hanem arra is, hogy a szívem és lelkem összetört darabkáit, amennyire csak lehet, újra összeilleszthessem. Bár továbbra is záporoztak a hívások és az sms-ek Zolitól és Rolandtól is, én nem törődve egyikkel sem, forgattam és forgattam a gondolatokat, lehetőségeket az agyamban. Augusztus végére viszont már olyan állapotba kerültem, hogy biztos voltam abban, mit akarok kezdeni magammal a továbbiakban… így ezen felbuzdulva fogtam magam, és elköszönve az újonnan megismert barátoktól és Bulgáriától, hazautaztam.

*

Felfrissülve, kipihenve, és valamelyest megváltozva tértem haza. Ahogy kinyitotta nekem anyu az ajtót, először ledöbbent, aztán elmosolyodott, végül pedig szorosan megölelt. Apu az új hajamat és a mondhatni kivirult, új énemet egy egyszerű, de szívből jövő „Örülök, hogy épségben hazaértél!”-lel nyugtázta, míg az öcsém nevetett egyet, és visszament a szobájába.

Miután túlestem a nagy szülői köszöntésen, átadtam az ajándékokat, és felvittem a csomagjaimat a szobába, idejét éreztem annak, hogy köszöntsem a barátnőmet. Anyu azonban elég rendesen beelőzött, ugyanis épphogy kipakoltam az egyik bőröndömet, már csengettek is az ajtónál. Pár pillanattal később pedig szinte sikítva ugrott a nyakamba Marietta.

- Hát ez gyors volt! – nevettem el magam, és megpróbálva megtartani az egyensúlyomat, visszaöleltem.
- Telepátia, tudod…
- Az a telepátia véletlenül nem az anyukám volt? - kérdeztem viccelődve, de a válasz már a kérdésemben benne volt.
- Hjajj, már annyira hiányoztál! És a hajad… egyszerűen fantasztikus!!! Nagyon jól áll a szőke!
- És nem túl merész, hogy ilyen rövid?
- Nem! – húzódott el egy kicsit Marietta, hogy alaposabban szemügyre vehesse a frizurámat: - Szerintem kifejezetten jól áll ez a változás! Meg amúgy is sokkal vidámabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnsz! Nem mellesleg pedig dögösebb vagy, mint valaha!
- Na, azért ne túlozzunk! – mosolyodtam el.
- Örülök, hogy ennyire jól érezted magad! Bár még mindig haragszom egy kicsit, hogy engem nem vittél magaddal, de azt hiszem pár nap, és megbocsátok… - próbálta dacosan mondani a barátnőm, de végül csak elnevette magát: -… főleg ha mindent elmesélsz, amit e-mailben és telefonon nem mondtál el! Minden mocskos részletet tudni akarok!!!
- Hát, olyan mocskosak nincsenek, de azért van mit mesélnem…
- Hohoho… na, hadd halljam csak! – helyezkedett el velem szemben, törökülésben az ágyamra Marietta, és teljes odafigyeléssel várta azokat a bizonyos sztorikat.

Körülbelül este 10 óra lehetett, mikor végre befejeztem a mesélést, és minden apró részlet kivesézését az átlagon felül kíváncsi barátnőmmel, ám miután ő elment, nekem még korántsem fejeződött be a napom. Tudtam, hogy mi az, amit nem szabad tovább halogatnom, hiszen voltaképpen emiatt „menekültem el” innen… rá kellett jönnöm, mit is csináljak!
Így fogtam a telefonom, lementem a földszintre, elkértem aputól a kocsi kulcsot, és bepattanva az autóba, a kecskeméti repülőbázis felé vettem az irányt.