Verőfényes napsütésre ébredtem. Hihetetlen volt szembenézni azzal a tudattal, hogy az a férfi, akiért képes voltam olyat tenni, amit életemben még soha, itt fekszik mellettem. Az elmúlt két hónap során ugyanis rájöttem, hogy egészen eddig mindössze azért nem szakítottam Rolanddal, mert minden könnyebb volt vele. Egyszerűbb és kényelmesebb volt egy már megszokott kapcsolatban élni - még akkor is, ha az boldogtalan -, mint mindent újra, a legelejétől kezdeni. Zoli viszont választásra, változtatásra ösztönzött, és jelen pillanatban úgy érzem, nem is történhetett volna ennél jobb dolog velem.
Ezen elégedett gondolatok hatására jó hosszasan, magabiztossággal és boldogsággal telítetten nyújtóztam ki az ágyon, majd lassan, de biztosan kinyitottam a szemeimet, és a mennyezetet kezdtem nézegetni. Ekkor jutott csak eszembe, hogy még nem is láttam teljesen Zoli lakását, sőt… a hálószobáját még végképp nem. Így felültem az ágyban, nyakig húztam a takaró rám eső részét, és nézelődni kezdtem. Ahogy a feltérképezés végére értem, elmosolyodtam. Micsoda legénylakás! – gondoltam magamban, és elkuncogtam magam, ami kicsit hangosabbra sikeredett a néma mosolynál. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, és ránéztem a még mindig mellettem szundikáló Zolira. Szerencsére nem ébredt fel.
Végül visszatértem a szobához… semmilyen személyes, családi fotó nem volt a falon, csak egy-két festmény – amit valószínű rokonoktól vagy művészetkedvelő barátoktól kaphatott ajándékba –, és természetesen a kihagyhatatlan vadászrepülőgépekről készült művészi alkotások. Aztán mégiscsak megakadt a szemem egy, a többitől eltérő stílusú fényképen: egy sötétkék vadászgép előtt állt 5-6 fiatal srác, és egymás vállát fogva vigyorognak a fényképezőgépbe. Jobban fókuszálni kezdtem, hátha meglátok egy ismerős arcot, de amint összpontosítani kezdtem a képre, csiklandós tapintást éreztem meg a derekamon.
Először azt hittem, csak egy hajszál játszik az idegeimmel, és nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ám amikor az a bizonyos „hajszál” újra megmozdult, és tovább csiklandozva ingázott szépen lassan jobbról balra, majd balról jobbra, már igencsak érdekelni kezdett a dolog.
Akarva akaratlanul lehunytam a szemem, és halovány mosollyal az arcomon élveztem a gyengéd érintéseket. Egyszer csak, mint mikor hirtelen kikapcsolják a filmet, vége szakadt a csiklandozásnak, én pedig felnyitottam a szemeimet, és szerelmem felé fordultam. Ott feküdt mellettem, és megbabonázott tekintete azonnal összetalálkozott az enyémmel.
Nem szóltunk semmit sem, csak néztük egymást végtelennek tűnő másodpercekig. Végül az összegabalyodott pillantásunk szétválasztása nélkül felült az ágyban, és olyan gyengéden csókolt meg, hogy az már inkább simogatásnak tűnt. Eleinte követtem a lassú, elhúzott tempót, de idővel egyre jobban és jobban kívántam Őt, így kicsit határozottabb lettem.
Visszadöntöttem a párnájára, rámásztam, és csókolgatni kezdtem őt ott, ahol csak értem.
- Kicsim, hány óra van? – szólalt meg hirtelen, mire én döbbentem néztem fel rá.
- Tessék?
- Az időt kérdeztem. Nagyon csúnya lenne, ha elkésnék… - válaszolta Zoli, majd az ágy melletti szekrényre tett ébresztőórát a kezébe véve megnézte, mennyit mutat éppen.
- Elkésni? Honnan? – értetlenkedtem tovább.
- A munkából! 8-ra a reptérre kell érnem. Még van másfél óránk. Ez sok mindenre elég, nem gondolod?! – mosolygott rám, és a derekamra kulcsolva a kezeit, maga felé húzott.
- Hogy mi????! Komolyan fél 7 van??!! Te jó isten! Mennem kell! – ugrottam le róla, és gyorsan összekapkodva a ruháimat, berohantam a fürdőbe. Gyorsan felöltöztem, és mindenféle egyéb reggeli teendő nélkül visszarohantam a szobába.
- Most meg mi a baj kicsim? Hova sietsz?
- Hol a telefonom?! – néztem körül a szobában, de sehol sem találtam. Abban a pillanatban azt hittem, menten megőrülök.
- Nem tudom, nem is láttam. Talán a kocsiban hagytad! – ült fel Zoli az ágyban. Ahogy rápillantottam, újra felderengett bennem a pár perccel ezelőtti égő vágy, de aztán ismét eszembe jutottak a valószínűleg már hajukat tépkedő szüleim, így odasiettem Zolihoz, nyomtam egy gyors puszit a szájára, és az előszobában álló szekrényről felkapva a kocsi kulcsot, kiviharzottam a lakásból.
A telefonom valóban a kocsiban volt, és csak hogy minden a „legtökéletesebb” legyen, még le is merült. Ettől még idegesebb lettem… az anyósülésre vágtam a mobilt, majd indítottam, és Cegléd felé vettem az irányt. Igaz, hogy a létező minden bajom volt már, mégis mindenhol betartottam a sebességhatárokat – még ha itt-ott nehezemre is esett! Végül épségben begurultam a házunk elé.
Ahogy leállítottam az autót, láttam, amint anyu kirohan a házból, apuval a nyomában.
- Melinda! Kislányom! – ölelt át anyu úgy, mintha hónapok óta nem látott volna.
- Ne haragudj anya! Szólni akartam, de… lemerült a telefonom, és…! – kezdtem volna bele a magyarázkodásba – szándékosan kihagyva a valódi okát annak, amiért nem telefonáltam. Hiszen azt azért mégsem vallhattam be a szüleimnek, hogy azért nem szóltam, hogy eltűnök közel 24 órára, mert a szeretkezés hevében megfeledkeztem a külvilágról!
Anyukám azonban félbeszakított:
- Semmi baj kicsim! Hiszen már felnőtt nő vagy, saját élettel, de… apáddal csak azért voltunk idegesek, mert nem tudtuk, hol vagy! Aggódtunk, nehogy valami bajod történjen!
- De végül Marietta mondta, hogy jól vagy! Megnyugtatott minket! – szólt közbe apu is, aki időközben odaért hozzánk.
- Marietta szólt? Hála az égnek! – mondtam, de magamban teljesen meglepődtem, hogy a barátnőm megint volt olyan kedves és füllentett az érdekemben. Bár Ő sem tudta, hol lehetek konkrétan, de a megérzése, úgy tűnik, jónak bizonyult…
Így végül nem maradt más hátra, mint hogy végre valahára vegyek egy frissítő reggeli fürdőt, feltegyem a telefonomat töltőre és megnyugtassam a legjobb barátnőmet, hogy teljesen épségben vagyok, és hogy elújságoljam neki: a világ legboldogabb emberével beszél.
Ahogy a fent említett pontokon túljutottam, végre felhívhattam Zolit is. Vagyis pontosabban csak hívtam volna, mert az órára pillantva szomorúan konstatáltam, hogy már bőven elmúlt 8 óra, így nem szívesen zavarnám munka közben. Egy sms-re azonban mindenképpen rászántam magam:
„Szia Szerelmem! Ne haragudj, hogy csak úgy elrohantam Tőled, de eszembe jutott, hogy senki sem tudja, hova tűntem már majd’ 24 órája. Hidd el, nehéz volt otthagynom Téged, de ígérem, a közeljövőben mindent bepótolunk! MINDENT! :) Nagyon szeretlek! L.”
Annyira boldog voltam, hogy majd ki ugrottam a bőrömből. Legszívesebben kiálltam volna az utcára, és hangosan kiabáltam volna, hogy szerelmes vagyok. Ám hála anyukámnak, nem volt időm megtenni, ugyanis feljött a szobámba, és megkérdezte, nem segítenék-e neki csokipudingos tortát csinálni.
Már ugrottam is fel az ágyról, és szinte repkedve már mentem is lefelé a lépcsőn.
Dúdolgatva, az elmúlt éjszaka minden egyes pillanatát felidézve kevertem össze a piskótatésztát, míg anyukám csendes hallgatóságként a pudingot főzte. Észre sem vettem, hogy akár még láthatja is rajtam, hogy valamiféle változáson mentem keresztül az elmúlt napokban, hetekben… így mondhatni váratlanul ért a megjegyzése:
- Látom, nagyon jót tett Neked ez az utazás, szívem!
- Hm? – reagáltam le körülbelül 15 másodperc elteltével anyu szavait. Hallottam én, hogy mondott valamit, de hát…
- Azt mondtam, hogy jót tett Neked ez a bulgáriai út. Valamerre teljesen másfelé kalandozol, de bevallom őszintén, örülök neki. Rég nem láttalak már ennyire önfeledten boldognak! – mosolyodott el anyukám.
- Boldog is vagyok, anya! Nagyon! Nagyon-nagyon! – nevettem el magam a sok „nagyon”-tól, és újra elkapott a kiabálhatnék.
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, hiszen már nem vagy kislány, de…
- Anya! – szakítottam félbe a mentegetőzést, miközben felé fordultam. – De hát hogy mondhatsz ilyet? Tudod nagyon jól, hogy fontos része vagy az életemnek! Így természetes, hogy elmondom, miért vagyok ilyen boldog! – tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, majd fülig érő szájjal csak ennyit mondtam: - Szerelmes vagyok!
- Szerelmes? Ehhhehehehehe! Szerelmes?? Most ez komoly??! Ilyet sem hallottam még a szádból, nővérkém! – jelent meg a semmiből az öcsém.
- Milán! Miért vagy ennyire szemtelen? Inkább örülhetnél a nővéred boldogságának! Úgyis ritkán ilyen! - korholta le anyukám abban a percben a kicsi fiát.
- Jaj, hagyd csak anya! Ő is lesz majd szerelmes, és akkor legalább majd nekem is lesz min csámcsognom! Igaz, öcskös? – böktem oldalba Milánt, aki éppen akkor ért mellém. – Ne nyúlkálj! – vágtam a kezére, mert éppen egy jókora „kóstolót” mert ki az ujjával a nyers piskótatésztából.
- Áúú! Ezt meg most miért kellett?!
- Mert jólesett! Na, de nem válaszoltál… ugye Te is leszel szerelmes? Vagy már az is vagy, csak nem tudunk róla? –puhatolóztam.
- Hagyjál már! Én biztos, hogy nem leszek szerelmes. Hova már?! Hogy olyan hisztis csajt fogjak ki, mint amilyen Te vagy? Inkább maradnak a játékok és a vadászgépek. – mondta, majd újra lopott egy kicsit a tésztából, és elszaladt. – Különben meg… ugye nem gondoltad komolyan, hogy ha lenne is valakim, pont Veled és anyával beszélném meg?!! Pff… - kiabált vissza a lépcső aljából, majd nevetve felszaladt. Pár másodperc múlva már csak az ajtója csattanását hallottuk, amit maga után vágott be.
- Anyu, most komolyan... én is ilyen voltam 17 évesen?
- Nem, szívem! Te ennyi idősen már vagy 3 esküvődet megtervezted! Persze vőlegény-jelölt még nem igen akadt, de azért minden készen állt a lagzikra! – nevette el magát anyukám, miután befejezte a válaszát.
- Jaj, tényleg! Már emlékszem… - mosolyodtam el én is.
És valóban sorra ugrottak be a régi „Nagy Nap” terveim. Érdekes módon mindig olyan esküvőt szerettem volna, mint amilyet a legtöbb amerikai filmben lehet látni. Hatalmas, zöld füves kert; rengeteg hófehér szék; barackszínű vagy rózsaszín rózsaszirmok mindenütt; ugyanolyan színű rózsákkal kirakott esküvői boltív, mint amilyen szirmok a földön vannak; egy gyönyörű menyasszonyi ruha; hosszú fátyol,; és végül, de nem utolsó sorban egy imádni való, jóképű fiatal vőlegény, aki a boltív alatt, boldogan várja élete asszonyát, azaz engem…
Most pedig újra szőhetem a terveimet, hiszen ha jobban belegondolok, már minden megvan a csodálatos és tökéletes Naphoz.
Vettem egy mély lélegzetet, elmosolyodtam, majd nagy nehezen ugyan, de Zoliról újra visszatereltem a gondolataimat a készülő csokipudingos tortára.
